Az Audik, amik megmutatták Amerikának, hogy ki a főnök

2023.01.28. 17:21
3 hozzászólás

Long Beach, Egyesült Államok, 1988. Pillanatokon benül kezdődik az év első versenye az 1966 óta megrendezett, nagy múltú szériában, a Trans-Amben. Tekintélyes amerikai gyártók V8-as szörnyetegei mellett sorakoznak a büszke pilóták, várják a futamot. Aztán egyszer csak megjelenik a színen pár harsányra matricázott német szedán, amiben egy pici sorötös morog. Lehet, hogy eleinte páran még meg is mosolyogták őket, mert halvány ötletük sem volt, valójában mi vár rájuk.

Menjünk vissza egy kicsit az időben: 1966-ban az SCCA – Sports Car Club of America – felügyelete alatt megalakult a Trans-American Sedan Championship. Az idők során több neve is volt a sorozatnak, de az egyszerűség kedvéért hívjuk simán Trans-Amnek. Az már a széria nevéből könnyen kikövetkeztethető, hogy a versenyeket az Egyesült Államokban rendezték, az viszont nem, hogy mindez nem csak amerikai gyártóknak szólt, hanem bárki jöhetett, ha megfelelt a szabályoknak.

A kezdetek kezdetén a Trans-Am kizárólag konstruktőri bajnokságként működött: a gyártók teljesítményét díjazták, így a versenyzők nem kaptak külön díjat. Ez 1972-ben megváltozott, innentől kezdve már a versenyzők is nagyobb szerepet kaptak, a pilóták már egyéni díjakat is begyűjthettek.

A sorozatot eleinte, vagyis 1966-tól hengerűrtartalom szerint osztották két kategóriára, majd 1980-ban ezt eltörölték, és egy mezőnyben indulhatott minden versenyautó. Az egész Trans-Am sorozatban viszonylag sokáig az amerikai gyártók domináltak – ameddig voltak köbcentikategóriák, addig az alacsonyabbakban felbukkantak európai és japán autók is –, ám ez egy rövid időre hirtelen megváltozott.

1988-ban beszállt a buliba az Audi, és mindenük megvolt ahhoz, hogy nagy balhét csináljanak Amerikában. Csináltak is. Az egész tulajdonképpen szinte adta magát, hiszen a versenyautóhoz a fő technikai részleteket nem kellett újra feltalálni: a raliban már a 2,1 literes, sorötös turbómotor és az ördögien jó Quattro hajtás is bizonyított, ezeket már csak bele kellett szuszakolni egy kaszniba, és kész is volt a Trans-Am-képes Audi.

Nyilván ez nem volt egyszerű feladat, hiszen a versenyautóhoz kellett egy egyedi csővázas alap, amit nulláról kellett megtervezniük az Audi mérnökeinek. Végül egy brutálisan kiszélesített, Audi 200-asra hasonlító kasznit húztak fel a vázra, aminek végső simításként megadták az ikonikus fehér alapon piros-fekete-szürke fényezést.

A motor és a hajtás a B csoportos Quattróból érkezett: a 2,1 literes, öthengeres, tízszelepes turbómotort 510 lóerősre húzták, és audis szokásoknak megfelelően az első tengely vonala elé lógatták be. A motor erejét egy hatsebességes manuálon keresztül engedték rá a hajtásra. Ez volt a lényeg, a hajtás: a Torsen-rendszerű, elöl és hátul önzáró differenciálműves Quattro, ami a Trans-Amben is legalább akkora előnyt jelentett a hátsókerékhajtással szemben, mint amekkorát előtte a raliban.

Összesen három ilyen szörnyet készítettek, amikbe három pilóta is kellett. Két német és egy amerikai terelgette az Audikat: a legendás ralipilóta, Walter Röhrl, a Formula 1-et és Le Mans-t is megjárt Hans-Joachin Stuck és a főleg 24 órás versenyekben utazó (Le Mans és Daytona) Hurley Haywood.

A szezon első versenye 1988. április 16-án indult, a 200-as Quattrók is itt álltak először rajthoz. Elsőre biztos furcsán nézték őket, hiszen az Audik kis 2,1 literes turbósa elsőre nagyon karcsúnak tűnhetett a nagy V8-asokkal szemben. Aztán elég hamar kiderült, hogy az 1100 és 1200 kiló közöttinek mondott 200-asokat egyrészt igen jól mozgatja az 510 lóerő, másrészt pokoli kanyartempót tudnak. Miután Haywood kapásból az első versenyen behozta a Quattrót a második helyre, az üzenet világos volt: az Audi nem szarakodni jött.

A szezon második futamát már be is húzta Haywood, és végül az összesen tizenhárom futamból nyolcat Audik nyertek: két-két versenyt Röhrl és Haywood, négyet pedig Stuck. Érdekes módon a bajnokságot a pontok miatt Haywood, nem pedig Stuck nyerte, pedig feleannyi futamon tudott elsőként végezni, mint csapattársa. Miután a futamok közel kétharmadát megnyerte valamelyik Audi, nem volt kérdés, hogy övék a konstruktőri kupa is.

Miután hazai pályán ilyen megalázó fölénnyel leuralta a Trans-Am mezőnyét az Audi, a versenysorozat vezetése úgy döntött, lépni kell. Végül elvették az elvi esélyt is attól, hogy az Audi újra indulhasson, mivel betiltották az összkerékhajtást. Tulajdonképpen maga a márka indulhatott volna, de alapjaiban más autót kellett volna tervezniük ehhez, ami végül nem történt meg. Azt azonban kőkeményen megmutatták, hogy Dávid simán le tudja győzni Góliátot.

Végül se a már meglévő technikát, se az amerikai álmot nem engedték el az Audinál, a következő célpontjuk az IMSA sorozat GTO kategóriája lett. Itt az Audin kívül a Trans-Amhez hasonlóan hátsókerékhajtású versenyautókkal mentek a többiek, a német gyártó pedig ugyanazt a bevált receptet alkalmazta, amit a 200-asnál is: kis motor, brutál nagy turbó és egy rendkívül fejlett hajtáslánc.

Ehhez összeraktak egy a 200 Quattróhoz hasonló, de alapjaiban új tervezésű autót: ez lett az Audi 90 Quattro IMSA GTO, ami minden idők egyik legmenőbb versenyautójaként vonult be a történelembe. A 90 Quattro szintén csővázra épült, és a 200-asba szerelt 2,1 literes, soros öthengeres turbómotor továbbfejlesztett rokonát építették bele. A 90-es már 2,2 literes volt, a hengerfeje pedig tíz helyett húszszelepes lett, illetve a KKK turbót is nagyobbra cserélték. Itt viszont már nem elégedtek meg rongyos 510 lóerővel, a 90-esbe szerelt motort 720 lóerőig fújták.

A külső egészen elképesztő lett: a valószerűtlenül kiszélesített, az Audi 90-re legfeljebb nyomokban emlékeztető, kigyúrt kaszni olyan erőt sugárzott, mint semmi más a mezőnyben. Erre a kegyetlen külsőre húzott lapot a motor: a sorötös még a B csoportos Quattrónál is durvábban üvöltött. Minden váltásnál és gázelvetélnél jellegzetesen szólt a lefújószelep, a hatalmas, a jobb első ajtónál kivezetett kipufogón pedig úgy szórta a félméteres lángokat, mintha muszáj lenne. Azt mondják, hogy a nulla-százhoz az 1,2 tonnás autónak elég volt 3,1 másodperc, a vége pedig valahol 310 km/h környékén alakult.

A 90-es ugyanolyan pusztítóan stabil volt, és ugyanolyan elképesztő kanyartempókat tudott, mint a korábbi 200-as. A gigantikus gumijait a kasznija alatt rejtegető Audi úgy söpört végig a pályákon, mintha sínen menne. A mindenhol dupla keresztlengőkaros futómű és a Quattro-hajtás kiváló kombinációnak bizonyt, de ebben az esetben úgy tűnik, hogy nem eléggé.

Mivel a Trans-Amben már bizonyítottak, a pilóták maradtak: ahogy a 200-asokkal 1988-ban, úgy a 90-esekkel is Haywood, Röhrl és Stuck álltak rajthoz 1989-ben. Azonban abban az évben nem tudtak minden futamon rajthoz állni az új versenyautókkal: Sebring és Daytona kimaradt, amivel buktak két potenciális pontszerzési lehetőséget. Sőt, a menet közben is még fejlesztés alatt álló Audi Miamiban kiesett, mert a váltója feladta a küzdelmet.

A másik probléma a Trans-Amhez képest az volt, hogy az IMSA mezőnyében közelebb volt a konkurencia: a Mercury Cougarok és a Nissan 300ZX-ek erős ellenfélnek bizonyultak. A szezon végére összesen hét győzelmet húztak be a 90 Quattrókkal, ami sajnos kevés volt a végső győzelemhez. A tizenhárom versenyből mind a hét győzelmet Hans-Joachim Stuck hozta az Audinak, ezen felül pedig kétszer állt még dobogón, de év végén ez csak a harmadik helyhez volt elég.

Stuck egyébként rettentően érezte a 90-est, a mezőny többi tagja pedig utálta is érte. Pár autó hátulján például megjelentek olyan matricák, amiken az ő feje volt látható, áthúzva. A 190 centis német persze meg is dolgozott ezért: volt olyan verseny, ahol egy kis figurát rakott ki a hátsó szélvédő mögé, ami gombnyomásra lehúzta a nadrágját és a hátsó felét mutogatta a többi versenyzőnek.

Végül sajnos a 90 Quattro nem kapott újabb esélyt, pedig '89-ben egyértelműen látszott, hogy nagyon közel vannak ahhoz, amit a 200-assal '88-ban elértek. Ha időben elkészül a véglegesre reszelt, kezdeti hibáktól mentes autó, és minden futamon rajthoz tudnak állni, akkor igen jó esélyük lett volna rá, hogy az IMSA sorozatban is nyerjenek. De a versenysportban soha nincs ha, soha nincs feltételes mód, soha nincs ideális állapot. Mindenesetre az biztos, hogy az Audi a 80-as évek végén kőkeményen – és kellően pofátlanul – bebizonyította, hogy ha odateszik magukat, akkor egy patinás, külföldi versenysorozatban is hatékonyan tudják megfingatni a mezőnyt.

Forrás: Audi