Amikor az első dolgunk volt rokkant parkolóba állni

2021.01.24. 17:54
12 hozzászólás

De baromi gyorsan telik az idő. Öt év. Az már egy fél évtized. Egy huszad évszázad. Egy évezrednek a kétszázad része. - Dirr, most csapott tarkón főszerkesztőnk, Papp Tibi papucsa, akit a sajtóban megjelenő félszáz, félezer és hasonló mennyiség-meghatározások Facebook-poszt írásig fel tudnak bosszantani. Meg is értem, nettó hülyeség, én sem szoktam használni, de néha jólesik trollkodni, na. Mondjuk, arra nem számítottam, hogy Tibi kerületeken átívelő röppályát leírva is milliméterre pontosan talál célba, de egy felelősen gondolkodó főszerkesztő bármire képes. Ja, és igen, hallottam a távolból, hogy „EGY!”.

Na, de vissza 2016-ba: január 24-én indult a Torkosborz-művelet, azaz a túra, amiről tudtuk, szívni fogunk, tudtuk, hogy kényelmetlen és kellemetlen lesz, tudtuk, hogy értelmes ember ilyet nem csinál. Tudtuk, hogy egy villanyautó nem arra való, hogy 130 feletti tempókkal a fél kontinenst átszelje vele az ember, pláne nem a tél kellős közepén. És innentől egyértelmű volt, hogy meg KELL csinálni.

A Kiánál ugyanakkor elég tökösek voltak (már ha Kia Andi, az akkori sajtós esetében ez a kifejezés így megállja a helyét), és adtak egy Soul EV-t, az ügynökségüknél meg elég jó antennájuk volt Bencééknek és ráéreztek, érdemes villámtempóban egy applikációt fejleszteni, amin élőben lehet követni a túrát. Ez a térkép minden posztunkba be volt ágyazva, így az olvasók mind láthatták, épp hol tartjuk fel a kamionokat vagy melyik töltőnél bohóckodunk éppen. Ha ez nincs, több olvasói cetlivel lettünk volna szegényebbek – várt minket kedves üzenet az ablaktörlő alatt Passauban és Nürnbergben is.

Tehát adva volt egy villanyautó, ami ideális esetben 200, hidegben, autópályán inkább csak 120 kilométerre megy el, volt két agyalágyult, aki hajlandó volt egy 6-7 órás utat két nap alatt, hatótávparától rommá stresszelve megtenni, meg egy harmadik, aki nem csak az alapötlet gazdája volt, de a visszaúton kivette a részét a hátsó ülésen vacogásból. Hogy pontosan mi sül ki a dologból, nem tudhattuk – még soha, egyikünk sem indult el Németországba (meg vissza) egy olyan villanyautóval, ami egyáltalán nem ilyesmire van kitalálva. De azt hiszem, más sem csinált akkor még ilyet. Mert marhaság. Pontosabban marhaságnak tűnt, első hallásra.

Aztán kiderült, hogy ami első hallásra marhaságnak tűnik, az pár óra alatt elképesztően értelmetlen ökörséggé válik. Hiszen Győrbe, ami ugye Budapesttől, normális esetben kb. 120 kilométerre és durván egyórányi utazásra van, közel hat óra alatt értünk le. Nem mennék bele a részletekbe, az első posztunkból kiderül, miért kellett két, rokkantaknak fenntartott helyet is elfoglalnunk, és miért dobtunk ki négy órát az ablakon.

Győrtől már kicsit könnyebben mentek a dolgok – Ausztriában és Németországban is sokkal fejlettebb volt a töltőhálózat, zseniálisan működtek az ügyfélszolgálatok. Távolról, interneten indították a töltést, ellenőrizték a töltőoszlopot, de ha kellett a Bajor-erdő sötét közepén egy bejárati ajtóra celluxozott ügyfélkártyával segítettek.

Visszafelé azért már egyáltalán nem tűnt olyan értelmetlen dolognak egy városi közlekedésre optimalizált villanyautóval nekiindulni Európának. Ott, ahol van elég töltő (pontosabban villámtöltő, amivel akár félóra alatt 80 százalékra lehet húzni az akksit), sokkal kevésbé necces a dolog. Természetesen villámból visszacsorgatni az elektronokat sokkal drágább, mint otthon tölteni, sőt, lehet, hogy annyira fog kijönni, mint benzinessel utazni. De a lényeg, hogy vannak olyanok, akiknek akár egyedüli autónak is elég lehet egy villanyos. Persze kompromisszumokkal, de elég lehet.

Durván fél évvel később már a magyar oldalon is javult a helyzet, a tatabányai villámtöltőnek köszönhetően egy Budapest-Győr táv is könnyedén megugorható, akár pályatempóval is. Ezt az őszi, magyarországi villanyautós túránk alatt tapasztaltuk meg. Mi több, akkor már egész ügyesen el lehetett autózni több száz kilométert is, ha az ember kollégái nem találnak ki direkt olyan feladatokat, amivel direkt megszívatják.

Aztán ugye eltelt fél évtized (au, au, basszus, Tibinek két papucsa volt), akarom mondani öt év, ennyi idő alatt már nálunk is eljöhetett a villanyautós töltő-kánaán. Vagy nem? Ezt csak úgy lehet megtudni, ha az ember maga tapasztalja meg. Mert mi szeretünk a magunk kárán tanulni. És annyit megígérhetek, fogunk is.