Nem ölték ki belőle a tüzet

Használt: Aprilia ETV1000 Caponord – 2002.

2020.02.23. 08:19

Adatlap Aprilia Etv 1000 Caponord (998 cm3)

  • Hengerűrtartalom: 998 cm3
  • Hengerszám: 2 hengeres, V
  • Teljesítmény: 98 LE @ 8300 rpm
  • Nyomaték: 97 Nm @ 6300 rpm
  • Váltó: 6 seb. váltó
  • Tengelytáv: 1560 mm
  • Tömeg: 254 kg
  • Tank: 25 l

Aki egymillió forint környékén keres nagy túraendurót, előbb-utóbb belefut a Capornordba - és aztán jellemzően nem veszi meg, mert bizalmatlan az olasszal. Pedig nincsenek súlyos gondjai, és a Varadero–V-Strom vonalnál messze érdekesebb motor.

tolto3.gif

A formát imádom, olyan, mintha a tervezők azt a parancsot kapták volna, hogy rajzoljanak egy Varaderót, csak nézzen ki jobban. Az éles formák, a bátran szögletes idomok lassan húsz évesek, de egyáltalán nem fáradt el a forma, nem tűnik elavultnak. A masszív alumínium váz, a polírozott alu lengővilla, a vaskos teleszkópszárak és a peremküllős kerekek pedig bizalmat ébresztenek, minden szögből minőségi alkatrészek köszönnek vissza. 

A műszaki alapok a Milléből, a Tuonóból és a Futurából jönnek – a Rotaxtól származó ezres V2-esbe azonban mélyen beletúrtak, hogy a hangolása megfeleljen egy túraenduróhoz. A csúcsteljesítményből jócskán visszavettek, a 128 lóból 98 maradt, az 51 mm-es Denso befecskendezőt pedig 47-es Segamra cserélték. Tohonya így sem lett, sőt, kimondottan sportos a karaktere, a rövidlöketű blokk nem ellenkezik, vígan forog, a csúcsteljesítményt 8300-nál adja le. Háromezer alatt nem is érzi jól magát, olyankor hajlamos rángatni, de utána magára talál, és kellemesen húz.

A tökéletesre balanszolt, 90 fokos hengerszögű Varaderóhoz vagy V-Stromhoz képest nagyon más a járása. Sokkal nyersebb, reszelősebb, és ugyan a vibrációkat a két kiegyensúlyozótengely elég jó hatásfokkal elnyeli, a japán motorokhoz szokott fülnek baljós a hangok jönnek a hatvan fokos V2-esből. A száraz karteres kenésnek köszönhetően úgy tudták mélyre építeni a blokkot, hogy nem kellett feláldozni a hasmagasságot, és a vázzal is trükköztek, középtájon beletettek egy törést, hogy a nyereg alacsonyabban lehessen – így megoldották, hogy 180 centi felett is kényelmes, de a rövid lábú, digó alkatú motorosoknak is biztos a talajfogás.

Amikor arról beszélek, hogy valamiben benne van a tűz, akkor olyasmire gondolok, mint amit a Caponord tud. A hivatalos teljesítménycsúcs után sem kókad le, hanem lelkesen tovább forog, és ha lehet, az előadásmódra rátesz egy lapáttal. 9000-nél még ott van benne a dög, ekkor ér a fordulatszám mutatója a piros zónához, de még nem veszi el a gyújtást, egészen 10 ezerig, vagyis a skála végéig elforog, miközben az izgalom egyre feljebb mászik a gerincvelőn.

A Brembo fékek a hírükkel ellenben jók és a futómű sem marad el a japán konkurensekétől – érezni, hogy alapvetően aszfaltra hangolták, és ugyan egészen jól megbirkózik a földutakkal, de attól ez még egy nagyon kényelmes hosszútávú túramotor. És mint ilyen, a szélvédelme pompás, a tesztút alapján simán bevállalnék rajta egész napokat is.

Pár kilométer alatt lebontja az előítéleteket, és amikor már nem aggódsz amiatt, hogy szét fog esni, sorban tűnnek fel a jó dolgok: az állítható kezelőszervek, a hidraulikus kuplung, a remek egyenesfutás. Tíz perc után már tökéletesen otthon érzem magam rajta, mintha évek óta együtt túráznánk. Az üléspozíció ideális, kényelmes, de nem tatás; a Caponord minden mozdulatában benne van az a fajta feszesség, amely valahogyan az összes olasz motorban ott bujkál. Miért is ne lenne feszes, a csodálatos, alumínium váz sportmotorosan merev és a vaskos, 50-es teleszkópvillák sem hajladoznak.

A közhiedelemmel ellenben a Caponord egyáltalán nem megbízhatatlan, viszont vannak ismert típushibái, amelyek mostanra vagy kijöttek, és elhárították a korábbi tulajok, vagy az adott példányt a gyártási szórás miatt nem érintik. A kilométereket jól bírja, a gondok nem is a futással függenek össze, hanem az elektromos rendszer gyenge pontjaival. Az egyik ilyen a feszültségszabályozó, amely egyébként megegyezik a 2007-es CBR600RR és 1000RR-ben lévővel, de az csak félmegoldás, hiszen az alultervezettséget nem oldja meg - a szakértők ezért vagy az előző Gold Wing feszültségszabályozóját építik be, vagy beszereznek egy Shindengen FH012AA feszültségszabályozót – ha a név nem is mond semmit, ők a legtöbb márka gyári beszállítói. Ezen kívül megoldás lehet az eredeti feszültségszabályozó csatlakozóinak eltávolítása és direkt bekötése.

A másik gyenge pont az önindító relé pusztulása – ha nem indul a motor, vagy ha éppen ellenkezőleg, nem lehet leállítani, érdemes erre gyanakodni. Az utóbbi esetben előfordul, hogy hiába veszed le a gyújtást, és húzod ki a kulcsot, továbbra is jár, ilyenkor csak az akkumulátor lekötése segíthet (először a negatívat, aztán a pozitívat kell). Ez azért fordulhat elő, mert az indítómotorra egyenesen van rákötve az indítórelé, így képes mechanikusan leragadni. A gyanús relét multiméterrel lehet ellenőrizni, ha kiszerelve nincs rajta ellenállás, még mehet vissza, de lélekben fel kell készülni a hamarosan bekövetkező cserére.

A kipróbált példány órájában 50 ezer kilométer volt, az állapotára pedig azt szokás mondani, hogy őszinte. Sérülésből csak a használat során adódó karcokat találni, tipikusan álló helyből eldőlés nyomai láthatók rajta, illetve az oldaldobozban akadhatott el felszálláskor párszor a csizma. Egy felvillanó check engine miatt akciós áron (gyújtótrafó hibát észlelt), 820 ezerért ment el a teszt után egy nappal – nem gondolom, hogy rossz bolt volt. Ebben az ársávban korai V-Strom 1000-esek, karbis Varaderók és TDM900-asok bukkannak fel, illetve elvétve egy Triumph Tiger 955 vagy egy Ducati 1000 DS alkalmi vételként - ilyen mezőnyben a Caponord egyáltalán nem rossz ajánlat.

A tesztmotort a Motortrade Kft-től kaptuk.