Ezek szaporodnak!

Kitehetném a táblát - Régi Hondák Szervize

2020.03.29. 07:56

A sors vékonyan szivacsozott kesztyűbe bújtatott ökle keményen csapkod az arcod irányába, és az esetek egy részében nincs elég időd, erőd, lehetőséged elhajolni előle. Látod, hogy közeledik a gömbölyű, piros bőr, még moccansz is egy tétovát oldalirányban, de a fejedben lezajló orrcsont-reccsenést pillanatokon belül követi a valódi. Evvan, viseljük méltósággal a csapást, az orrvérzés hamar eláll.

Merthogy ugye, Bálint fiam – bármennyire is megnyugtató volt számunkra hatéves kora óta a felismerés, hogy nem érdeklődik az autók, pláne a motorok iránt, mert konokul, állhatatosan, keményen és tudatosan biológusnak készül -, mostanában elhajlott kicsit. A PS4-en és az XBox-on keresztül elkezdték érdekelni a sportautók – éppen ezért többnyire viszonylag homályos fogalmai vannak arról, hogyan lehet felspécizni, vagy ahogy ő mondta nem túl rég, felturbózni egy autót (pedig az esetek többségében turbóról szó sincs). Aztán, mivel gyalogolni nem szeret, ezért valahogy rákapott a motorokra is, de ebben nyilván szerepet játszott, hogy amikor rendkívül keményen megfeszítette magát, és amiatt három évvel ezelőtt felvették az ELTE Apáczai Csere János Gyak. Gimn.-ba, határtalan büszkeségemben felajánlottam neki, hogy kifizetem a motoros jogsija megszerzésének összes költségét.

Ismerve a mindig szűkre szabott szabadidőmet, illetve az azt kitöltő milliónyi befejezetlen és karbantartás után kiáltó projektemet, kikötöttem neki, hogy ha lesz motorja, ő javítja, javíttatja, tankolja, etcetera.

Ajánlottam a figyelmébe a jó kis 125-ös robogókat, a Suzuki TU125-öst, a Honda CG125-öst (Zách Dani is olyannal jár, talán nem véletlenül vette, mert ő elég nagy kilométergyűjtő) – szóval valami egyszerűt, megbízhatót, finomat. Csak hát Bálint a döntése meghozatalakor tizenöt éves volt, ciki robogóról szó se lehetett, ha már motor, akkor legyen minél erősebb alapon pedig az A1-kategória legtetejét nézegette. Nem is tudom, hogyan került egyszer szóba a CB125 Twin, talán, én hülye, magam hoztam szóba neki, csak hogy felvillantsam, milyen őrületes távlatok vannak a nyolcadliteres kategóriában, még a 125-ös jogsi lehetőségein belül is. Bálint meg azonnal ráharapott.

Két henger, tizenhárom ezres max. fordulat, négy ütem, két kipufogó, igazi motorkinézet, versenymotor-hang, fordulatszámmérő, 13, 17 vagy 18 lóerő – nem tágított, azt akarta onnantól, megvette. Másfél éve tart a rendberakása, mert Smartguru ugyan egy kiváló példányt adott el nekünk, de az kicsit sokat állt előtte, volt is egy eredeti baja, amivel leállították, amiatt kicsit eltákolták, de mostanra készen lett. Én jellemzően az ötletadó voltam a munkák során, Bálint végezte a meló java részét. Mert máshogy nem tanulja meg. Mára a fékek, futómű, világítás, motor, kenőanyagok, ülés, elektromosság vonalán a kis Honda nagyjából tökéletes lett, az egyik legjobban karbantartott szerkezet a flottánkban, de azért már írtam párszor erről, most csak afféle ismétlés kellett ide, mint Trónok harca elején az intro-összefoglaló.

A másik szál. Bálintnak van egy régi és nagyon jó barátja, még általános isiből, a Bendegúz (meg a Sádi is, akit hármójuk közül ugyan a legjobban érdekelnek a motorok, de egyben őt tiltják a leginkább is a szülei a motorozástól, ezért szegény, kimarad ebből a körből). Együtt kezdtek gitározni, konzolokon játszani, állandóan összejárnak, s a barátság most is oly szoros, így, harmadik gimi magasságában, mint hetedikben volt, pedig nagyon máshová járnak. Az ilyen barátot megbecsüli az ember, mert ha nem jön közbe közös nő vagy vállalkozás, ez a kapcsolat egész életre kitarthat. Az ember örüljön, ha a fiának igazi, rendes haverjai vannak, na.

És persze Bendegúz is letette a jogsit, ő is vett magának motort, egy Sachs Madass 50-est, amibe valaki 125-ös blokkot tákolt, de biztonság kedvéért kikukázta az eredeti 50-esét, ezért az a motor csak az illegalitásban háztömb körül motorozóknak ért két lyukas réz garasnál többet. Ezt meg is próbáltam finoman közölni a Bendegúzzal, mert látom, hogy a rendőrök egyre gyakrabban szedik ki mostanában a láthatóan túl gyors, túl zajos vagy túl nagy rendszám nélküli kismotorokat. Inkább érje kisebb csalódás most, még az elején, s adja el némi bukóval a Madasst, mint kapják el később, s keseredjen meg csúnyán az egész hobbi a szájában.

Bendegúz okos srác, eladta némi veszteséggel a Sachsot, igen ám, de kellett neki egy másik motor. Nála is bepróbálkoztam a robogó-TU125-SR125-vonallal, leperegtem. Addigra ugyanis már kipróbálta a Bálint még nem teljesen kész CB125 T-jét, és nem kellett neki más. Pechemre a klubba jár néha egy srác, akinek pedig pont volt egy ilyen motorja eladó, s mire kettőt pislogtam, már Bendegúz is CB 125T, pontosabban ő Twin (a korábbi szériánál még kiírták a nevet) tulajdonos lett. Könyörögtem neki, hogy ne vegye meg, hogy ez egy negyvenéves motor, korlátozott alkatrészellátással, rendkívül finom és érzékeny szerkezettel, nyakláncnyi vezérműlánccal, aprócska veztengellyel, két karburátorral, mechanikus, modellvonat-szerkezetű első tárcsafékkel, de hiába. Merthogy az rendben van – érveltem -, hogy a Bálint maga szereli a motorját, de izé..., ha nem lennének bizonyos, khm, háttértényezők, akkor az a motor ma is csak egy vasdarab lenne a garázsban. De Bendegúz optimista csávó, beszerzett kölcsibe gyorsan egy szerelőkönyvet, mondta, hogy majd ő kitanulja. Elhiszem én, hogy tényleg nagyon jók ezek a könyvek, magam is előszeretettel lapozgatom őket, főleg a Haynes-eket, de a motorszerelés többől áll, mint csavarok tekergetéséből. Kell hozzá némi szemlélet, rendszer-átlátási képesség, valamennyi tapasztalat, hogy mi, hogyan szokott rakoncátlankodni, s minél finomabb a gép, annál több. És persze szerszámok, hely, effélék.

Ejnye, pont én dumálok, aki nem is vagyok szerelő, csak egy botcsinálta tákoló – de én legalább 36 éve tákolok, s ha más nem, legalább szerszámaim vannak, ha korlátozottan is.

Miközben Bálint az utolsó simításokat végezte a saját Hondáján – megterveztük és felszereltük a gumicsövet, amit a váz alsó, keresztben futó merevítőjére tettünk, hogy a középsztender arra támaszkodjon fel, s a motor végre ne akarjon ledőlni, illetve felszerelte a karácsonyra kapott, két vadonatúj hátsó indexlámpát – Bendegúz is megpróbálta használatba venni a saját motorját. Amit az eladó klubtársunk sok-sok pénz és munka árán előtte ugyan alaposan felújított, s látom is rajta, mennyi minden szépen rendbe lett téve a gépen, de... az akkor is csak egy negyven éves szerkezet egy motorozást épp csak elkezdő, lelkes fiatal kezében. Abból sose sül ki jó, legalábbis az elején.

Bendegúz a motorolajat például lecserélte, pedig abban alig pár hónapnyi és néhány száz kilométernyi használat volt, de sajnos többet töltött vissza bele a kelleténél (sokkal), ami az indítási nehézségek végtelenül színes palettáját hozta magával. Például azt, hogy a sok rugdalástól (egy nagyon magas, erős srácot kell elképzelni) a gyertyát állandóan beköpte a motor, emiatt jó párszor ki kellett venni, megtisztítani. Jó párszor. A gyertya menete acél, a CB125 Twin hengerfeje alumínium, Honda Szojcsiró pedig nem úgy tervezte ezt a gépet, hogy egész élete során több mint tíz-tizenötször ki kelljen belőle venni a gyertyákat. Hiszen ez egy Honda, precíz gyújtással, keverékképzéssel, vezérléssel, ez nem köpi be a gyertyáit, csak a rendszeres szervizeken kell azokat piszkálni, a Hondák csodás motorok voltak, már az ötvenes évektől kezdve is. Hát... Magyarországon, negyven évesen, jó néhány szerelésen és egy túltöltött olajszinten túl már rosszabb a helyzet. Honda úr nagyon csodálkozna szerintem, ha látná, mik történnek ezekkel a készülékekkel Kelet-Európában. De még így is működni szoktak – talán még büszke is lenne a körülményeket látva. De azért Bendegúz motorjában... Az a puha menet már előtte is kopott lehetett – hiszen a jobb oldali hengernél már megperselyezték, s gondolom, a bal is közel járt már a beavatkozáshoz, amikor hozzájutott a motorhoz – s az egy nap alatt egy hússzor-harmincszor ki-betekert gyertya biztosan nem tett jót a menet egészségének. Egyszer ott álltak, hogy már nincs mibe becsavarni az NGK-t, mert sima az öntvény ott, hol előtte menet állott.

Fogtam a fejem a hír hallatán, mert addigra örültem, hogy már legalább a fiam Hondáján túl voltunk, igaz, közben a feleségem is beszerezte álmai 500-as Fiatját, amit mostanában szintén szarrá szereltem, de a Ducatija is kért egy adag gondozást, s még a robogóján is javítanom kellett az első villát (azt mondjuk, én görbítettem el). Sőt, egy haverom ősrégi NSU-ját is össze kellett raknunk egy szombaton, Pomázon, ezért már tényleg úgy vágytam rá, hogy végre a végtelenbe terpeszkedő, saját projektjeim egyikével foglalkozhassak, mint este nyolckor elköltött ebédre az egész napot kitöltő éhezés után.

Imádom a Bendegúzt, de önző módon próbáltam elkapni a fejemet a közelgő szerelés elől. A kitépett gyertyamenet nem vicces dolog, olyankor illene levenni a hengerfejet, elvinni gépmunkára, ahol a szakember beletesz egy illesztett perselyt. Erre nem voltam felkészülve, közelgett már a motoros szezon, az AJS-ből dől az olaj (höhö, hát persze, hiszen angol), nem zár a karburátor tűszelepe, a Spacy összerakása egy éve várat magára, egy harmadik motorprojekt négynapi munkára van attól, hogy elkészüljön... Engem is szorít az idő.

Egy csomót tanakodtunk klubon, s bár még sose csináltam, felvetettem a helicoilozás ötletét is – elvégre a raliautókon eleve meghelicoiloznak minden menetet, ami alumíniumban fut, mert készülnek rá, hogy sokat kell majd ki- és betekerni azokba a csavarokat. Miért ne lenne jó ez a megoldás egy motorra is? A helicoil – csakhogy elmeséljem annak, aki nem ismeri – lényegében egy keményacél-rugó, rombusz keresztmetszetű tekercsszálakkal. A régi menetbe a készlethez járó menetfúróval beledolgozik az ember, a menet ezáltal kicsit nagyobbá válik, majd az így keletkezett friss menetbe bele kell tekerni a rugót – ehhez mellékelnek hozzá egy behajtó szerszámot, ami a rugó tetejében kialakított kis fület fogja meg. Amikor a rugó a helyén van, a kis fül ugyanazzal a szerszámmal letörhető, ezzel kész az alumíniumba illesztett acélmenet. A helicoil óriási előnye amúgy, hogy mivel nem fix persely, hanem rugó, ezért kicsit mozogni tud a hőtágulással együtt. Én meg a perselyt azért nem szeretem mindenféle forró helyeken, mint például a hengerfejben – pláne aluban az acélt – mert az alumínium hőtágulása jóval nagyobb, mint az acélé, ezért fennáll a veszélye annak, hogy az a persely Piripócson félig kitekeredik, magával rántva a maradék fél új menetet a hengerfejből. És akkor lehet utánfutót szerezni, menteni indulni... Jobb a helicoil.

Valker Dávidék otthon egy elég komoly restaurátorműhelyt tartanak fenn, Dave sokat jár mindenféle szerelvényboltokba, s a közös klubozás után egy héttel hívta a két B-s srácunkat, hogy ugorjanak már át a Határ útra, mutat valamit. Végül nemcsak mutatott, hanem adott – egy gyertyamenet-javító szettet. Mutatni meg a műhelyt mutatta, ami olyan klassz, hogy én legszívesebben odaköltöznék amúgy. Bálint egész este mesélt a dologról, de a hely amúgy leírhatatlan.

Addigra Bendegúz már elvitte a Hondát a vidéki nagypapájához, aki ”foglalkozott gépekkel és van egy Pannóniája”. No, igen. Nem tudom, milyen gépekkel foglalkozott a nagypapa, de ha a referencia egy Pannónia, az engem aggodalomra int. Egy kétütemű, egyhengeres motor hengerfejét négy anya tartja, kitekeri az ember és a kezében van. Egy kéthengeres, négyütemű, fele annyi köbcentiből másfél Pannóniányi lóerőt tudó Hondánál nem árt némi ismeret és finomság, mert például a láncvezetőt és a láncfeszítőt elég könnyű tönkretenni.

Ez itt egy felülvezérelt motor, le kell bontani róla a vezérműláncot, a feszítőt, a láncvezetőt, a karbikat, a kipufogókat, széjjel az egész szeleprendszert, no meg kell venni vagy csináltatni egy új hengerfejtömítést... De mire annyit mondhattam volna, ácsi!, a nagypapa már ki is szedte a meglevő perselyt a hengerfejből. Minek? Hiszen az eddig jó volt. Ráadásul elvileg már ott volt Bendegúz kezében a helicoil, minden probléma gyors és egyszerű, minimális szereléssel járó megoldása. Ehhhh, felesleges komplikációk gyűlnek a horizonton, el kell hozni a motort, mielőtt tovább bontódik, kell keresni egy motorszerelő műhelyt, ahol tudják, mi az a helicoil és némi pénzért meg kell csináltatni.

Kiderült, hogy a motor Száron van. Jaj. Az inkább Tatabánya, mint Budapest. Rájöttem, hogy a Kati Ducatiját Tébányán vettük egy szervizben, előtúrtuk az adásvételit, amin persze nem a motorszerviz pecsétje volt, hanem egy autókereskedő cégé, ahogy most utólag kiderült. Mindegy, kikerestem a szervizt a Google térképén, a fiúk felhívták, csak délelőtt vannak nyitva. Paff. Szárról Tatabányára áttolni a motort – ők mondták, hogy mindent maguk csinálnak – öt és fél óra, nem érnek oda. Ráadásul akkor még volt iskola is. Aztán kiderült, hogy a nagyapának van utánfutója. De ha már van utánfutó, hozzák inkább közelebb Budapesthez, javasoltam. Néhány Totalbike-közeli szerviz körbecsöngetése következett. Tele vagyunk; két hét múlva tudunk esetleg nekikezdeni; hát hívjuk őket később, mert most hirig van – ahogy sejtettem: március elején minden motorszerviz fullra jár. Végül a TB-sek egyik kedvenc szerelője jutott eszembe, s már le is volt már tárgyalva vele, hogy odaviszik a motort, amikor megkérdeztem – „te Bendegúz, mondtad, hogy van helicoilod és nem kéred a motor szétszerelését?”

Nos, ebből lett kellemetlenség, mert a helicoil szó hallatán a szerelő srác kijelentette, hogy akkor vigyük máshova a motort, ő olyat bizony be nem tesz. Azzal meg én voltam tisztában, hogy a szegény Bendegúz már hónapok óta várta, hogy motorozhasson, s azt is tudtam, hogy pénze nemigen van nagy műveletekre, mert már így is teljesen kiköltekezett, amikor megvette és átíratta a CB125-öt. Kőbányától hozzánk, Zuglóig értek a bendegúzi letörtség hullámai, még az ablaktábláink is megrezegtek.

Hát, itt suhant az a bizonyos vékonyan szivacsozott, piros bokszkesztyű az arcom felé. Nem kaphattam el a fejem, most nem, szépet reccsent. Nyeltem egyet. „Hozd át, megcsináljuk. Legalábbis remélem, hogy nem teszem tönkre, örökre” – mondtam.

Persze volt ellenkezés, meg hogy majd ők megoldják (a fiúk), meg hogy majd biztos lesz másik szerviz, de márciusban? Ha-ha. Belátták, a zsákutcából sztreccslimóval csak kitolatni lehet. Tehát a Totalcar mérhetetlenül előrelátó, hét héttel ezelőtt meghozott koronavírus-ügyi karanténjának másnapján nálunk landolt a szári különítmény, rajta a csinos, bár az elmúlt heteket láthatóan a szabad ég minden csapása alatt átvészelt, franciásan sárga fényszórós CB125 Twinnel. Én meg nem voltam túlságosan boldog, mert sosem vágtam még úgy menetet hengerfejbe, hogy az egy működő motoron lett volna, s csak homályos elképzeléseim voltak arról, hogyan kivitelezem majd. A motor véletlen tönkretételéről meg szó se lehetett, mert az ilyen hengerfej olyan ritka kezd lenni, mint a tyúk foga, ahogy az angol mondja. Eleget szívott már a Bendegúz.

Néhány szempontból jobb, más szempontokból rosszabb ez a Honda, mint a Bálinté. Új, gyári huzatos ülés van rajta, szép, újak a szívócsonkjai (kincs – ez volt a fiam motorjának az alaphibája, alig tudtunk szerezni egy párat), megvan rajta a hátsó ülést körülvevő krómkapaszkodó, a sok mindenféle gumiburkolat, ami a Bálintén szakadt, vagy hiányzik. A kipufogója viszont elég gyatra állapotban van, lukas is, az első fékje szorul, a kuplungja nehéz, a fordulatszámmérő háza leesik – még jó, hogy nem vesztették el idáig, azt azonnal visszaragasztottam. És régebbi fajta – ezt mutatják a korábbi Honda-krómtükrök, a kúpos, krómgyűrűs műszerházak és a szép, krómozott puskagolyó-indexek. Csinos cucc, ez tény.

Mivel nem volt itthon más, csak Loctite menetrögzítő, ezért azzal kellett dolgoznunk. Nem ígért sok jót a specifikáció, mert a cucc csak valami 270 fokig állja a hőt, az égéstérben pedig valami 880 fok körüli katlan tombol, a persely vége pedig oda beér, ráadásul az acél, pláne a körülötte levő alumínium pedig jól vezeti a hőt. De a Bálint jobb hengerének gyertyamenete is perselyezett, az a persely is kijött már, amikor szerelni kezdtük a motorját, azt ugyanezzel rögzítettem, s azóta jól tart, ezért jobb híján ebben kellett reménykednünk. Persze, mint minden ragasztásnál, féktisztítóval alaposan megtakarítottam a zsíros menetet, mert nincs az a ragasztó, ami olajba, zsírba belekötne. Óvatosan, amennyire az alumínium ismeretében mertem, meghúztam a perselyt. Át, a másik oldalhoz, elő a helicoillal. De hisz ez nem is helicoil! Ez csak egy perselykészlet!

Dave ilyet vett, mert közben lett egy felismerésünk is, miért nem akarják a szerelők beépíteni a helicoilt gyertyához. Szatyi ugyanis, Dávidék egyik szerelője rálát a témára és ő hajlandó volt bővített mondatokban is beszélni a dologról - helicoillal kapott menet teteje ugyanis úgy nem lesz sima, pedig a gyertyának szüksége lenne olyanra a jó tömítéshez. Én láttam már helicoilozott gyertyamenetet, ami működött, de lehet, hogy azoknál benne volt egy mázlifaktor is ebben. Mindenesetre ajándék táltosnak ne nézd a protkóját. Ez volt az egyetlen opciónk, ezt kellett beépíteni, szerencsére adták hozzá a megfelelő méretű menetfúrót is. A terv: lassan haladva, negyedeket tekerve, a menetfúrót minden alkalommal elpucolva és újrazsírozva hatolni befelé, hogy a lehető legkevesebb törmelék jusson az égéstérbe. Mert az alumínium ugyan puha fém, de azért annak sem örül a finom szerkezet.

Elég sokat tököltem azzal, hogy a fúró pontosan kövesse a régi menet vonalát, mert láttam már ferdén betett perselyt (kicsit még Bálint motorján is úgy van), és amellett, hogy úgy kicsit változik annál a hengernél az égéstér formája, a szikra helyzete, még csak nem is biztos, hogy tökéletesen tömít, a betekert gyertya kiálló részének fura szöge pedig mutatja, hogy valami nem egészen kerek.

Legalább öt perce izzadtam, mire úgy éreztem, végre elkapta és végre egyenesen megy – mentségemre szóljon, hogy mire a garázsunkba került, már szinte semmi menet nem volt a hengerfejben. Vagy huszonötször vettem ki a menetfúrót, minden alkalommal patyolat tisztára pucolva, majd újra bezsírozva azt, s azt hiszem, elég jól sikerült, mert vagy semennyi, vagy csak rettentő kevés spén jutott be. A biztonság kedvéért a végén kiporszívóztuk a hengert a gyertya lyukán át.

Amikor ezzel megvoltunk, féktisztítóval elpucoltam a perselyt és a hengerben a menetet, az olajosan hagyott gyertyára (hogy később az meg könnyen kitekeredjen), rátekertem a perselyt, utóbbit megkentem kívülről menetrögzítővel, s jó erősen belehúztam a hengerfejbe. Oké, akkor most hagyjunk mindent száradni, úgyis szombat este van.

Másnapra kiderült: a motor eredeti akkuja annyira halott, hogy a négy közül egyik töltőm se tudta reggelre újraéleszteni, ezért azt a csúszósarus riasztóakksit kell használnunk, amit Bendegúz még hozott pluszban. Ehhez át kellett építeni a sarukat – Bálintnak azt javasoltam, hogy pucolják el alaposan a meglevő, kör alakú sarukat, s azokra forrasszák a csúszósarukat, mert így később, ha mégis normál akksit használna a Bendegúz, könnyen visszaalakítható lesz minden. Ezzel elvoltak egy darabig, én meg felmentem a házba, mert ott meg éppen a Totalcar egyik anyagához forgattunk videót a Kati és a Norbi közreműködésével. Egész nap ez ment – le a fiúkhoz, fel a feleséghez. Fárasztó ez, amikor mindenki más dolgozik, én meg csak felügyelek...

Szerencsére jól kötött meg a Loctite, kitekerésre mindkét oldalon a gyertya hagyta el a perselyt, nem pedig a persely a hengerfejet, ezért a hengerfej-megmentő akciót átmenetileg sikeresnek ítéltem. Készen lettek a saruk is, áram alá helyeztük az erőművet, benzincsapot nyitottunk, szívató rá, lehet rugdalni. Bendegúz meg ezt elég jól bírja. Baromi hévvel nekiállt, szerintem még az olaj is felmelegedett a váltóban, olyan lelkesen tette a dolgát. Semmi, egy puffanás sem.

Oké, nézzünk gyertyát, most már bátran lehet tekergetni. Hopp. Mindkettő száraz. Ezek szerint nincs benzin. Rendben, lehet szétszedni a karbikat, Bálintnak már nagy gyakorlata van benne, ezzel magukra hagytam őket.

Negyed óra múlva megint lenéztem a garázsba – meglepő, milyen tisztán maradt minden a karbikban, mire Bendegúz elárulta, hogy elővigyázatosságból 100 oktános benzint tankolt a motorba. Okos dolog volt, abban is van alkohol, de nem belekeverik, hanem a gyártás során összedolgozzák, ezért sokkal nehezebben válik széjjel, nincsenek is utána jelentős lerakódások. Igen ám, de az úszók nyelveibe ugyanolyan gödröket vájtak a tűszelepek, mint a Bálint motorjáéiba. Nem láttam, mert direkt nem néztem oda, de ezek ketten felültek a Bálint Hondájára, s átmotoroztak a háromutcányira lakó Miki barátomhoz, akinek van lézerhegesztő gépe. Egy óra múlva készen álltak az újszerű úszók.

Bálint kardoskodott a gyári szint megmérése és beállítása mellett, mire emlékeztettem rá, hogy azt úgy kell, hogy az ember leszedi a karbikat (ehhez szét kell szedni az egész, tank alá betömött benzincső-rendszert, repednek a csővégek, rossz esetben törnek az elosztók, aztán a két légszűrőházat ki kell lazítani, leszedni a kővé keményedett szívócső-gumit és a többi, és a többi...), függőleges állapotba hozza őket és úgy mér, sublerrel. Ja, akkor inkább nem. Meg rámutattam arra is, hogy ezekkel az úszókkal előtte már működött a motor, ezért nem kellene sokat piszkálni csak azért, mert piszkálgatni való kedvünk van, s a tövében, a tengelynél amúgy is meggörbítették mindkét úszót, mert valaki régebben nem csak a nyelven állított, én meg nem szeretném a hírhedt kézügyességemmel még jobban tönkretenni az egészet. Maradjon így, csak mossunk el mindent a Mikitől kapott, szalmiákos löttyben, ultrahangban, s csak akkor görbítgessünk, ha utána nem megy.

Amíg szét voltak szedve a karbik és kint voltak a tűszelepek, azért mindkettőnél megnéztem, hogy jön-e a benzin, majd magukra hagytam őket – a karburátorszerelés elmélyült feladat. Negyed óra múlva hívtak – indítsunk. Megfújkáltam féktisztítóval a légszűrőházak csatornáját, rugdaltam párat – a kis Honda egy hengerrel, berregve nyitogatni kezdte a csipáit, aztán már ketyegett benzinről is.

Csak sajnos, az egyik leömlő hűvös maradt, utalva arra, hogy abban a hengerben nincs robbanás. Gyújtásfedél le, látom, az egyik megszakító úgy szikrázik, mintha Karesz hegesztene Merci-padlólemezt az éjszaka közepén. Nézem, a szikrázónál nem 0,4, hanem 0,2, sőt, kicsit talán kisebb is a megszakítóhézag. Ugyanaz volt ott a probléma, amit én magam is előidéztem Bálint motorján, amikor elfelejtettem megolajozni a főtengelyt kenő filcet. A megszakító emelőujját a száraz főtengely bütyke nyomkodta, ettől az elkopott, megnőtt a hézag. Érdekes, ebben a motorban is még gyári az egyik eredeti megszakító, az jó is maradt, csak az utángyártott kopott el. Beállítottam, megkentem, ez így már jó lesz.

Akkor nézzünk szikrát – hoppá, még így is elég harmatos a bal hengeré. Elő a másik gyertyával, nini, ezzel erős. Nézem a halványan pislákoló gyertyát – hát, a nagy hézagállítgatásban (0,6-0,7 mm kell) valaki elgörbítette az elektródát. Mindkettejüknek megmutattam, hogyan fogja meg az ember kombinált fogóval az elektródát, ahhoz hogy egész finoman növelje, s hogyan üti enyhén valami keménynek, hogy csökkentse a hézagot. Egyenesbe hoztam az elektródát, rögtön lett lórúgásnyi szikra, akkor próbáljuk most.

Na, rögtön beindult, s ment is a két henger. Nekem mindig jó érzés, amikor olyanokkal szerelek szét valamit alaposan, akik nem szoktak az efféle látványhoz, majd logikusan összerakjuk a dolgokat, beállítjuk a beállítani valókat, s egyszer csak, nahát!, beindul a gépezet. Ők ilyenkor azt a csodát élik meg kicsiben, mint amikor Lenoir gázmotorja először beröffent, vagy Benz Patentwagenje önerőből megtette az első métereket. A gépi csodát. És ilyenkor én is mindig kicsit meghatódok, persze csak úgy legbelül, mert nekem is felidézi az első pár alkalmat, amikor nekem sikerült ilyet látnom.

Miután kicsit bemelegedett a blokk, még állítgattam a két karbit vagy öt percet, mert egy ilyen sokat pörgő kéthengeresnél nagyon nem árt, ha közel egyforma erővel húznak a hengerek. Ugye ez így megy: az alapjárati levegőcsavarok koppanástól egynegyednyire kitekerve (ezt írja a könyv), a legalacsonyabb alapjárat előállítása az alapjárati (mechanikus) állítócsavarokkal, gázrángatás, hogy veszi-e a motor a lapot, ha nem veszi, kicsit kifelé az üresjárati csavarokkal, aztán egyik gyertya le, hogy mennyire viszi egy henger a motort, vissza, másik gyertya le, hogy ugyanakkora-e a fordulatszám-esés, majd ciklikusan ugyanez, amíg szépen nem jár a kettő. Jó kis türelemjáték. Szerintem végül elfogatható lett, bömbölt a motor, mint valami versenygép, Bendegúz hívta a papáját, mutatta, én hívtam Mikit, mutattam, hogy hallja, miben segédkezett.

Két tizenhét éves fiú. Két egyforma motoron. Friss jogsikkal. Barátok. Sose motoroztak még együtt, mert sose volt egyszerre két működő motorjuk, pedig vágytak rá. Most mondtam volna, hogy aggódom, és hogy itt a koronavírus és hogy este van? Van az a pont, amikor az embernek bíznia kell a gyerekében, mert az már majdnem felnőtt (holott sejti, hogy az első sarkon túl mi történik), mert egy ilyen fontos pillanatban óriásit tud nyomorítani a gyerek-felnőtt lelkén, ha a szülő nem enged.

Ott álltak, mint két jampi Fellini Rómájának motoros bandájából, bőgették a gépeket, Bálinté simább hangon, halkabban, kicsi mélyebben, Bendegúzé jóval hangosabban, élesebben a lyuk miatt, s talán el is sodornak, ha akadékoskodok. Nekem is kicsit lúdbőrözött a karom, amikor befordultak az utca sarkán és hallottam, ahogy ráhúzzák. Elmentek egy egyórás körre, több benzinjük úgyse volt, annak is egy részét a Bendegúznál töltötték, mert kipakolták a cuccokat, tehát alig motoroztak.

Másnap hétfő. Az első nap, hogy koronavírus miatt szünetelt az iskola. Bálint könyörgőre vette a dolgot, én meg belementem, hogy ha real time-ban látom a telefonomon, merre járnak, elmehetnek még két órát tekerni, nappal, a szikrázó fényben. Pécel, Vecsés, Maglód, Gödöllő... te jó ég, merre jártak. De két olyan sugárzóan boldog csávó tért haza, hogy be lehetett volna indítani róluk a paksi atomerőmű egyik blokkját karbantartás után. Igen, én is elítélem utólag az engedékenységemet, mert ha bármelyiknek, bármi baja történt volna, azzal már másfél héttel ezelőtt is megfeszítették volna a vírusbetegek ellátására átalakított egészségügyi rendszert. Márpedig ilyen nagy vész esetén az állampolgár úgy teszi a legjobbat mindenkiért, ha nem vagánykodik és az egészségügyi kockázatokat a lehető legkisebbre veszi. Nem tettem.

De ennyi, ennyi tényleg kellett nekik, ennyit megérdemeltek. Ennek a motorozásnak az emléke átsegíti majd őket azon a pár bezárt hónapon, ami előttünk áll. A motorok most már idestova két hete a garázsban porosodnak. Én szerelhetnék, de a munka miatt ilyenre eddig szinte semmi időm nem volt, de a hétvégén talán... Talán már az én dolgaimra is sor kerül. Teendő akad bőven, a vírusveszély meg csak elmúlik egyszer, mekkora flash lesz akkor végre elővenni a megcsinált dolgokat!

U.i.:

Már egy hete itthon pácolódtunk a karanténban, amikor levelet kaptam egy kedves göteborgi olvasónktól – talált egy teljes, bontott CB125T-t, kosárban, a blocket.se-n. Pont olyat, mint a Bálinté, a beszerezhetetlen grafikájú, 125T-feliratú oldaldeknikkel, amilyeneket két éve sehol nem találok. És ott van egy hibátlan első sárvédő, egy pár kipufogó (Bendegúz), egy gyönyörű ülés, egy blokk, meg ami még. Felsoroltam, amire szükségünk volna, 2000 koronát mondott rá árnak az ember, de hozzátette – ő bizony el nem postázza sehová, érte kell jönni. Eskilstunában lakik, 400 kilométerre az olvasónktól... Aki mellesleg orvos, tehát most biztosan otthon van rá szükség. Hát, ez van. Legalább láttunk ilyet is.