Európába kell költöznöd, ha valaki akarsz lenni

Interjú: Tatsu Suzuki

2019.09.20. 06:05

A Riccione-i japán, így hívja magát a huszonegy éves Tatsu Suzuki. Persze tudjuk, Rossi ennyi idősen már rég ötszázban tolta, a japán srác pedig épp az elmúlt hétvégén szerezte élete első győzelmét a Moto3-ban. Misanóban, a Marco Simoncelliről elnevezett pályán, az olasz legenda nevét viselő csapatban, melyet Marco édesapja, Paolo alapított. Szóval, tökmindegy, hány éves, ez a győzelem örökké a motorsport egyik legmegindítóbb győzelme marad, és az erről készült mozgóképet harminc év múltán is látni fogja mindenki. A helyzet súlyát pedig csak növeli, hogy a csapathoz kicsit is közelebb álló emberek pontosan tudják, ő az első, akit Paolo Simoncelli egészen közel engedett magához fia halála óta. Még az osztrák futam hétvégéjén készítettünk interjút vele.

Kérlek, mondj magadról néhány szót.

Tatsu Suzuki vagyok, három éves korom óta versenyzek. Japánban kezdtem minimotorokkal, majd kilencévesen a MiniGP kategóriára váltottam, ahol már váltós motorokkal mentünk. Tizenöt voltam, amikor Európába költöztem, és rajthoz állhattam a Spanyol Bajnokságban. Egy évvel később már a világbajnokság résztvevője lehettem az akkori Mahindra csapattal, most pedig a legendás versenyzőről, Marco Simoncelliről elnevezett Sic58 csapatban motorozok, amit az édesapja alapított.

Egyedül átköltöztél Európába tizenöt évesen?

Igen, egészen pontosan Nizzába. Tudtam, ha a versenyzéssel akarok foglalkozni, nincs más módja, Európában kell élnem. A spanyol bajnokság volt a vb előszobája, így valami olyan helyet akartam választani, ahonnan kényelmesen odaérhetek a versenyekre, de iskolába is járhatok, mert az is fontos része az életemnek. Mivel Franciaországban elég jó nemzetközi iskolák vannak, úgy döntöttünk, ott folytatom a tanulmányaimat a versenyzés mellett. Fogalmam nem volt arról, hogy ez ennyire kemény lesz, csak azt tudtam, hogy meg kell tennem.

Valaki azért segített a beilleszkedésben?

Igen, volt egy menedzserem, egy japán hölgy, aki ismerte az akkori csapatot, és tartotta a szüleimmel a kapcsolatot. Kicsit a menedzserem volt, kicsit talán a második anyám is, de ettől függetlenül azért nem volt annyira szoros a kapcsolat. Bár tény, hogy felügyelt rám, segített mindenben, és elég jól beszélt angolul, így a legtöbbször a fordításban is ő segédkezett.

Miért volt ennyire fontos Európában versenyezni?

Japánban sajnos visszaesett a színvonal, ami a versenyzést illeti, tudtam, ha a világbajnokságon akarok menni, Európába kell jönnöm. Persze mindig van néhány srác, aki megkapja a szabadkártyát Motegire, de nagyjából ennyi, és nem több.

Pedig húsz évvel ezelőtt minden az ellenkezője volt. Ha valaki szabadkártyát kapott, jó eséllyel dobogóra is állhatott, annyira erős volt a helyi bajnokság. Mi történt?

A versenyeztetési rendszer teljesen megváltozott, és az utánpótlás sincs már azon a szinten. Húsz évvel ezelőtt, minden nagy gyártó gyári csapattal képviseltette magát a Japán bajnokságban, a kis kategóriákban is. Ott volt a Honda, Yamaha, és még a Suzuki. Manapság senkit nem érdekel, és nem foglalkoznak veled, ha Japánban gyermekként versenyezni szeretnél, főleg a nagy gyárak. Spanyolországban minden más volt, a bajnokságban használt motorok szinte megközelítették a világbajnoki szintet, és olyan versenyzőkkel mentem együtt, mint Quartararo, Navarro, vagy éppen Martin. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és nagyon sokat fejlődtem.

Hogy jött a kapcsolat Paolo Simoncellivel?

Ez egy hosszabb történet, és kicsit mélyebb, mint egy átlagos csapatfőnökkel való viszony. Inkább családi.

Ezért beszélgetünk most. Azt hiszem tudnod kell, hogy a fiával, Marco Simoncellivel készítettem az első interjúmat. Egy ideje figyelem a csapatot és téged, a köztetek levő kapcsolatot, és minden alkalommal egy megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába.

Sejtettem. Szóval adott két személy, Paolo és én, mindketten nagyon különbözőek vagyunk, homlokegyenest másak, de amikor először találkoztam vele, valami furcsa dolgot éreztem, ami nem negatív volt, hanem sokkal inkább pozitív. Természetesen ismertem Marco Simoncelli történetét, de nem akartam mélyen beleásni magam. Így Paolóval is akkor találkoztam először, amikor 2016-ban aláírtuk a szerződést. Marcóról egyáltalán nem beszéltünk, és nem is kérdeztem a témáról. Sokkal inkább azt akartam megtudni, ő milyen személyiség. Ezért megkérdeztem néhány ismerősömet, mit gondolnak róla. Általában mindenki azt mondta, Paolo egy szigorú, keménykezű vezető, aki nem szívesen módosít a döntésein, de ha egyszer közel kerülsz hozzá, és befogad, akkor a családja részévé válsz. A Simoncelli család jelenleg egy nagyon modern formában, és felállásban létezik, és a csapat alkalmazottainak jelentős része szinte a család tagja is, még ha nem is rokoni szálakkal. Ennek váltam a részévé, ez a jelen. A család házától nem messze élek, egészen pontosan Paolo egyik apartmanjában, és mindenben segít, amiben csak tud, szinte folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Ezen a ponton pedig már többről beszélhetünk, mint barátság.

Érezted valaha úgy, mintha apa és fiú kapcsolat lenne köztetek?

Eleinte inkább félénk volt, és alig szólt hozzám.

Mára pedig családtag lett belőled.

De nem rögtön, azért eltartott egy ideig, mire megtört a jég. Egy nagyon fontos pont volt a kapcsolatunkban, hogy én nem beszéltem olaszul, amikor megismerkedtünk, ő pedig nem beszélt angolul. Így szinte kommunikáció is alig volt közöttünk. De mivel a szerződés aláírása után Olaszországba költöztem, úgy döntöttem, elkezdek olaszul tanulni, mert az nem lehet, hogy nem kommunikálunk egymással.

Hol élsz egészen pontosan?

Riccionéban, abban az épületben, ahol a Marco Simoncelli alapítvány székhelye van. Azt hiszem minden akkor kezdődött, ami a kapcsolatunk elmélyülését illeti, amikor Olaszországba költöztem. Nem igazán tudtam, hogy mennek a dolgok, hogy szerezzek lakást, hol vásároljak, hogy vegyek fel pénzt a bankban, Paolo pedig mindenben segített. Sőt, ha kávézni ment, csak megállt a ház előtt, felhívott, és elvitt magával, szóval az égvilágon mindent együtt csináltunk.

Milyen a kapcsolatod Paolo feleségével, Rosellával?

Az első hónapot a házukban töltöttem, mert ki kellett tisztítani az apartmant, stb... Akkoriban kezdtem olaszul tanulni, és amikor észrevette, ő volt az első, aki segíteni akart, próbált tanítgatni, mit hogyan mondjak. Azt hiszem, rá azért egyfajta pótanyaként is tekintek. Gyakran felhív, és megkérdezi, mire van szükségem, és szinte minden este szól, hogy menjek át hozzájuk vacsorázni, ne bajlódjak vele feleslegesen. De Marco húgával, Martinával is nagyon szoros a kapcsolat. A barátnőm lakásában lakik, mert onnan könnyebben jár munkába reggelente, így viszonylag sok időt töltünk együtt. Jó, hát végül is olyan ez az egész, mint egy nagyon nagy család.

Milyen érzés volt a Simoncelli házban lakni? Úgy sejtem Marco emléke mindenütt ott van.

Ez igaz, rengeteg kép és relikvia van a házban, de nem beszélnek sokat az esetről. Illetve nem beszélnek róla. A család mindig inkább a jelenre és a jövőre próbál koncentrálni. De bevallom, nem tudom, miként tudnak ennyire erősek maradni. Amikor először visszatértünk Malajziába, mint csapat, 2017-ben, Paolo hozta magával Rosellát, mert képtelen lett volna egyedül visszatérni. Ez volt Marco halálát követően az első alkalom, hogy Malajziában jártak. Tavaly már egyedül jött, de történt egy furcsa eset. Az egyik edzésen buktam, és fájlaltam a kezem, ezért elmentem az orvosi rendelőbe megnézetni. Paolo jött velem, nem szólt egy szót sem, arca rezzenéstelen volt. Majd amikor visszaértünk az irodába, sírni kezdett. Nem tudtam, mi történt. A verseny után felhívott Rosella, és elmondta, hogy az eset után beszélt Paolóval, aki megkérte, mesélje el nekem telefonban a körülményeket. Marco abban a szobában halt meg, ahol a kezem vizsgálták.

Ennek ellenére mégsem érzed úgy, hogy te lettél az új fiúk?

Nehéz erről beszélni. Néha úgy érzem, talán könnyebb lenne, ha tényleg Paolo fia lennék, mert a helyzet nem egyszerű, ami a jövőt illeti. Próbálok gondolni a jövőmre, és egyszer valamikor kategóriát váltani, de ez esetben el kellene hagynom a csapatot, amit viszont egyáltalán nem szeretnék. Ők a családom részévé váltak. Sokszor elgondolkodom azon, ha a fia lennék, biztos lehetnék benne, hogy megmaradnak nekem akkor is, ha már nem náluk versenyzek, de így bonyolult. Fontosak nekem, és nem akarom cserben hagyni őket.

El tudod képzelni egyáltalán, hogy csapatot váltasz?

Nem, most semmiképp sem. Egyszer lehet, hogy eljön a pillanat, de nem most. Nincs hova sietnem, és a nagy eredmények még a Moto3-ban is összejöhetnek. Jól indult az év, de aztán elkövettem csomó hülye hibát, egyszóval nem gondolom, hogy elvégeztem volna itt minden munkát úgy, ahogy azt kellene. A sebességem megvan, ezt nagyjából mindenki így látja, csak célba is kell érni. Ezért is hiszem, ha jövőre sikerülne még kevesebb hibát véteni, talán még jobb szezonom lehetne.

Talán nem kellene erről beszélni, de amióta figyellek, azt látom, a stílusod, a megmozdulásaid, egyre inkább hasonlítanak Marcóéhoz.

Nem tudom megmondani, de azt gondolom, ez csakis Paolo műve lehet. Ő tanította Marcót motorozni, versenyezni, mellette nőtt fel. Ha én ehhez asszimilálódtam, akkor tényleg Paolo mágiája lehet a dologban.

Milyen érzés volt Jerezben dobogóra állni, épp azon a pályán, ahol Marco első győzelmének évfordulóját is ünnepelte a mezőny?

Leírhatatlan, őszintén, de szerettem volna nyerni, szerettem volna én lenni az a versenyző, aki megszerzi a csapatnak az első győzelmet. Ezért egyszerre voltam boldog, és csalódott is. Amikor áthaladtam a célvonalon, kissé dühös voltam, de Paolóval ott lenni a dobogón, mindenért kárpótolt. Igazából szavak nélkül is megértettük egymást. Miután a parc fermébe értem, ránéztem, láttam, hogy sír, ezért csak megöleltem. Tudta, mit akarok mondani, én is tudtam, ő mit mondana, de inkább nem szóltunk egy szót sem.

Van példaképed?

Igen, egy, de még régről. Ő pedig Wayne Rainey. Teljesen más a stílusunk, de mindig is csodáltam, hogy azokkal a kétütemű fenevadakkal mennyire lágyan, mennyire kiegyensúlyozottan tudott motorozni. Káprázatos volt még nézni is. Kicsit hasonlít a stílusa Jorge Lorenzóhoz, de azért tudjuk, hogy akkoriban még sokkal nehezebb volt. De hat, vagy hét évvel ezelőtt egy telet az Egyesült Államokban töltöttem, ahol Kenny Roberts farmján tanultam. Ő volt a mentorom egy ideig. Az ő stílusát is nagyon kedvelem. Tudom, ez egy kivételes helyzet volt, amit annak köszönhetek, hogy a felesége japán, aki jóban volt az én akkori menedzseremmel. Így kerültem hozzá. Egyébként jól esett, hogy idén Texasban eljött, és meglátogatott. Ő is említette, hogy minden rendben van a sebességemmel, egyszerűen csak célba kell érnem.

Van bármi esély arra, hogy kapj némi extra támogatást a Hondától?

Egyszer megkerestem őket, mert úgy gondoltam, talán megérdemlem. Próbálom pontosan idézni őket: „Sajnáljuk, de nem szerepeltél az Asia Talent Cup-ban, és nem is nálunk mentél a Spanyol Bajnokságban, hivatalosan tehát nem a mi versenyzőnk vagy, így extra támogatást sem tudunk adni neked.”

Milyen gyakran látod a szüleidet?

Évente kétszer jutok haza, azt hiszem pont ennyiszer, de a legfontosabb, hogy támogatnak. Támogató szülök nélkül nehéz lenne ezt csinálni, mindegy, mekkora a távolság, fontos, hogy magam mögött tudjam őket. Többféle szülő létezik, van olyan, aki el sem tudná képzelni, hogy a gyermeke a világ másik pontján éljen egyedül, és hasonló sportot űzzön, annyira féltené, de az enyémek szerencsére pont ennek az ellentettjei. Persze féltenek, és nem lenne egyszerű senkinek sem, ha velem esetleg történne bármi is, de feltétel nélkül megbíznak Paolóban, és tudják, bármi is lesz, ő mindig ott áll mellettem.