Előző nindzsafilmes válogatásunk semmi kétséget nem hagyott felőle: a nosztalgia akkor is nagy úr, ha az emberi pszichével cseppet sem kíméletes alkotásokra irányul. Ennek szellemében összegyűjtöttünk öt további klasszikust, melyet olvasóink anno jó eséllyel egy orrpolipos narrátor érzelemdús interpretációjában láthattak-hallhattak.
(Korábbi értekezésünk itt olvasható.)
Amerikai nindzsa 2.: A leszámolás
Három motoros tengerész betér a Bütykös Bögöly restibe, ahol a helyi buflákok egy csoportja máris beléjük köt. Így jár mindenki, aki a wurlitzerben Iron Maidennel szakítja meg a Kadlott Karcsi-egyveleget! – gondolhatnánk. Csakhogy miután az agresszorok leverik őket, két nindzsa jelenik meg a talponállóban (micsoda elcsépelt momentum, Hejőpapin minden szombat este megesik az ilyesmi!), és elhurcolja a leamortizált tengerészeket.
Ezt a krízishelyzetet pedig csak Joe Armstrong tudja orvosolni, akinek arcizmai továbbra is olyan bénák, mint az Űrgammák speciális effektjei.
Kigyúrt bajuszkirály haverjával rövid időn belül meg is jelennek a tengerészek főhadiszállásán, majd csónaktúrára indulnak a közeli szigeteken. Mit ad isten, pár másodpercen belül nindzsák bukkannak fel a parti sziklákon, noha a fekete overáll nem túl ideális viselet a D-vitamin kúrához – kb. így festenének kb. a Baywatch-lányok is a sorozat szaud-arábiai kiadásában. Mindenesetre támadásba lendülnek, és maratoni kabaréjelenet veszi kezdetét. Három kiváltképp elszánt példány pl. makrélának nézi Armstrongot, és megpróbálja halászhálóval elkapni, az élet pedig ebbéli erőfeszítésüket halállal honorálja. (Megérdemelten!) Majd a grimaszbajnok megtudja, hogy az egyik szigeten egy génlabor üzemel, ahol gén- és tudatmódosított nindzsákat állítanak elő, akik valójában olyanok, mint egy doboz floppy-lemez: erősen ódivatú fogyóeszközök.
Nindzsa III. – A megszállt test
Sam Firstenberg rendezői zsenialitását mi sem támasztja jobban alá, mint karrierje második nindzsafilmjének a Nindzsa III. címet sikerült kiagyalnia. És ez a szóban forgó mozi talán legkevésbé szürreális eleme. Már a nyitó képsorok világosan előrevetítik, mi vár ránk az elkövetkezendő másfél órában: a genya nindzsa berohan egy golfpályára, majd egy szál karddal felkockázza az ott tartózkodó játékosokat. Hogy minősíthetetlen játékstílusuk vagy a golfautók méltatlanul magas bérleti díja készteti-e erre, azt a költő, azaz Firstenberg a saját fantáziánkra bízza. A lényeg, hogy két perc múlva a komplett Los Angeles-i rendőrség próbálja levadászni, ám nincs könnyű egy olyan harcossal, aki shurikennel helikoptereket semmisít meg, majd csontszárazon rongyol ki a horgásztóból. Végül csak sikerül puskavégre kapni, ám heveny haldoklás közben
a genya nindzsa szelleme egy uszkárfrizurás kishölgy testébe költözik.
És miközben a direktor az idiotizmus turmixgépében összemixeli az Ördögűző, a Szellemirtók és a Flashdance elemeit, megérkezik a nindzsaszakma Oravecz Nórája, Sho Kosugi is, hogy újfent igazolja minden idők leghasznavehetetlenebb életbölcsességét, miszerint „csak egy nindzsa képes megállítani egy nindzsát.” (Kosugi mellesleg – abbéli indokolatlan félelmében, hogy a mozi jelen formájában nem elég nagy katyvasz – egy szemfedővel tiszteleg Jumurdzsák előtt.)
Nindzsa – A néma bérgyilkos
A Los Angeles-i drogmaffia embere – aki leginkább az ifjú Szuhay Balázsra hajaz – bagettba sütött heroint készül értékesíteni, mit sem törődve vele, hogy a Prímapéknél pl. ezt allergénként jeleznék a termékleírásban. Ám még mielőtt az LSD-s kakaós csiga is előkerülne, az adás-vétel közben bandaháború tör ki. A rendőrség kb. 2 ezredmásodperc múlva a helyszínen terem, az egyik nyomozó pedig – aki csúcsot döntene az okafogyott szaltók világbajnokságán - nyakon csípi Hiszékeny urat. Vallomásáért cserébe a következőt kéri: 24 órás védelem, új személyazonosság, állampolgárság a Bahamákra és félmillió dollár.
A zsaruk az adófizetők haragjától jottányit sem tartva belemennek a halmozottan előnyös alkuba,
sőt, sutyiban talán még egy csapat francia revütáncost is leszerződtetnek a művész úr szórakoztatására. Ám az előadást már nem élvezheti, ugyanis az alku megkötése után két perccel elhalálozik. Természetesen nindzsák által, merthogy a maffiafőnök tőrölmetszett boomer, aki elvből nem szerződtet lőfegyveres egyedeket. A bebugyolált harci múmiákat természetesen a művész urat elfogó zsarura is ráküldi otthonában, csakhogy ő batikolt alsógatyából egy szempillantás alatt citromsárga nindzsaszerkóra vált, és hazavágja a bérgyilkosokat. És hogy a demencia se álljon hősünk küldetésének útjába, egy „ninja” feliratú fejpánttal emlékezteti magát saját másodállására.
A nindzsa imája a haláláért
Eddig bírtuk Sho Kosugi illetve a magyar változat bravúrfordításokért felelős szakembere nélkül, aki ezúttal a Pray For Death címen végzett Mekk Mester-életműdíjas munkát. A ’85-ös mozi már pedig az első tíz percben több ragyogó momentumot felvonultat: először is Kosugi mestere - aki úgy fest, mint egy japán ZZ Top tribute-zenekar frontembere – megesketi tanítványát, hogy nem bocsátja áruba a tanultakat, és kezeli a nindzsatudományt holmi szuvenírboltos díszpárnaként. SNITT: A következetes Kosugi egy halmozottan költséghatékony nindzsafilmben bohóckodik a tévében, gyermekei pedig vihogva tapsolnak neki.
Míg a főhős tartás és titoktartás terén küzd erős kihívásokkal, addig ellenlábasai a logikával vívnak ádáz harcot.
Merthogy a helyi maffia egyik kiátkozott tagja pont abban a házban rejti el a dollárcsilliárdokat érő nyakéket, melybe épp Sho és kiscsaládja épp beköltözni készül. Egy eldugott trezor vagy egy x-el jelölt fa a Central Parkban már derogált volna? Persze, mert így a többi maffiózó nem rabolhatná el a Kosugi-kölkölet, és apjuk nem öltözhetne felnőtt létére fekete bohócmaskarába. És ha már itt tartunk, egy szembetűnő divatirányzati újítással szembesülhetünk a korábbi mozikhoz képest: a jó Sho ugyanis a megszokott egyengúnya helyett egy spéci sisakot is visel. Márpedig az ismerős dizájnnak köszönhetően joggal tarthatunk tőle, hogy egyszer csak belekezd a „mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott” kezdetű örökbecsűbe.
Robo Vampire
A nindzsafilmek oltárának tökkelütött aranyborja, Godfrey Ho olyan, mint egy Budapest TV-s mulatós műsor: mikor azt hinnénk, hogy az eddigieknél sokkolóbb produkcióval már nem tud előhozakodni, váratlanul egy olyan gyomrost visz be nekünk, hogy két hétig tekerőlantnak képzeljük magunkat. Nos, a szóban forgó celluloid-szörnyszülöttje körülbelül ugyanazt műveli az emberi agysejtekkel, amit a fekete özvegy élete párjával. Bizony, a Robo Vampire szürrealitásfaktorát tekintve még abból
a radioaktív ipari hulladékból tákolt életműből is kiemelkedik,
melyet a direktor úr a 70-es évek eleje óta fáradhatatlanul építgetett. A mozi ugyanakkor bizonyos szempontból meghatározónak is mondható, ugyanis filmográfiájában itt szembesülhetünk először egy hollywoodi blockbuster megerőszakolt, karóba húzott, egyben leszázalékolt verziójával. A Robo Vampire ugyanakkor ideális film azok számára, akik a Robotzsarut túlontúl minőséginek találták, és hiányérzet gyötörte őket, mivel a főhős nem verekedett élőhalott vámpírnindzsákkal. A történet – már, ha ez nem túl erős kifejezés - dióhéjban: a hírolvasó-frizurás rendőr egy rajtaütés során életét veszti, ám hála a modern technikának, életre keltik. Digitalizált testére Teletálas ételdobozokat celluxoznak, fejére húznak egy posztmodern bukósisakot, és kész is a Tesco-gazdaságos Robotzsaru. Ám az eredeti példánnyal ellentétben ez a típus karatézni is képes, ami nagy szolgálatot tesz neki, amikor a gonosz vámpírnindzsákkal kerül összeütközésbe. (Utóbbi egy tisztázatlan céllal működő dadaista akciócsoport, akik kizárólag alvajárópózban, előre tartott kézzel és páros lábon szökdelve képesek közlekedni.) A film majd összes szereplője ellenállhatatlan kényszert érez, hogy harcművészeti bohózatokba bonyolódjon velük, ami azért hót’ indokolatlan, mert egy homlokukra tűzött cetlivel tökéletesen lehet őket hatástalanítani.
