Ha önmagában nem elég izgalmas egy New York-i zsaru (Eric Bana) munkája, akkor szabadítsunk rá alvilági démonokat, mindjárt nem lesz olyan unalmas a meló. A Távozz tőlem, Sátán! ma este.
Az iraki és afganisztáni háború filmes hozadékának van egy furcsa eleme. A sima háborús filmeken túl persze ott vannak a hazatérő veteránok problémáival, azon belül is a poszttraumás stresszel küszködők drámája, de van egy bizarrabb „alműfaj” is: az ezer éve eltemetett, de a katonák által most felébresztett közel-keleti démonoké. Született már francia, angol és persze amerikai mű is úgy, hogy központi elem a „démonébresztés” - ami persze egyben jókora spoiler is a Távozz tőlem, Sátán! (2014) történetét illetően, de az a spoiler már eleve ott volt a címben.
Aki New Yorkban rendőr, az nap mint nap találkozik a bűn és gonoszság minden formájával. Ralph Sarchie (Eric Bana) azonban képtelen hozzászokni ahhoz a sok fájdalomhoz, amivel szolgálatban kénytelen szembenézni. Most egy egészen különös ügyben kénytelen nyomozni. Az egész egy családi veszekedéssel kezdődött, ahol a férj Irakból hazatért tengerészgyalogos (Chris Coy), egy nő az állatkertben az oroszlánok közé akarja dobni a gyerekét, majd előkerülnek az első holttestek. A különböző eseteket a falra pingált vagy vésett különös latin feliratok kötik össze,
és ahol latin feliratok vannak, ott kell lennie egy jezsuita papnak is, aki a dolgok mögé lát.
Ez volna Mendoza atya (Edgar Ramirez), aki sejti, mi áll a rémisztő jelenségek mögött: Jim Morrison és a The Doors.
Csak viccelünk, természetesen nem a The Doors áll a sötét események mögött, hanem a Közel-Keletről kéretlenül importált démonok, akik volt katonák és hozzátartozóik testét megnyitva akarnak portált nyitni az alvilágból. Vagy az alvilágba, de mindegy is, a lényeg, hogy Sarchie nyomozónak és Mendoza tiszteletesnek meg kell állítaniuk őket, és le kell zárniuk az ügyet. Mert érdekes módon az alapvető horrorelemek, az ördögűző kellékek és az időnként előkerülő ijesztgetés ellenére a Távozz tőlem, Sátán! inkább krimiként működik, és ez egyáltalán nem baj. Bár a túlzásokra amúgy is hajlamos Edgar Ramireznek mindkét műfaj fekszik, Eric Bana még sosem csinált horrort, és valószínűleg többet nem is fog, és ennek megfelelően alakítja a különös események sodrába kerülő rendőrt, akit a legsötétebb pillanatokban sem hagy cserben nyomozói ösztöne. És ez jót tesz a filmnek, ami horrorként tizenkettő egy tucat lenne, így viszont hoz valami egyedit.
És hogy jon ide a The Doors? Az együttes nyilván Scott Derrickson rendező kedvence, mert telipakolt mindent nem csak a dalaikkal – mint a "Break On Through (To the Other Side)” -, hanem mindenhol utalásokat szór el rájuk. Persze a legtöbben nem veszik észre ezeket, mert
csak a profik fogják tudni azt például, hogy amikor hősünk és partnere egy kocsiban várakoznak, a mögöttük lévő falon díszelgő dátum, a január 4 az első The Doors lemez megjelenésére céloz.
