A 90-es évek legbutább vetélkedői

Bár a 80-as évek kvízműsorai többnyire fel tudtak mutatni valamiféle kulturális értéket, hatásukra a korabeli tinédzsereket is gyakran gyötörték reumás panaszok és vizelettartási problémák. Joggal reménykedtünk hát abban, hogy a rendszerváltással érkező nyugati áramlatok fiatalos lendületet adnak a műfajnak, ám sok esetben az agyhalált hozták el.

Idézzünk fel néhány vetélkedőt és telefonos játékot tudatalattink legsötétebb bugyraiból, melyek nívója alulról ostromolta az UFO együttes dalszövegeit!

100-ból egy

Nem gondoljuk, hogy a kereskedelmi tévék dögvészt, békaesőt, sáskajárást és halpusztulást hoztak a nyakunkra, de ha már 1990-ben értesülünk a hasonló vetélkedők uralmának eljöveteléről, valószínűleg lopótökkel verjük le a tetőről a parabolaantennát. Vízy András személyében egy addig ismeretlen műsorvezető-típust ismerhettünk meg:

az MLM-es Teletubbie-t, akinek vigyoráért vadalmák és macskacápák vívtak volna élethalálharcot.

Hogy pontosan miért volt a nonstop boldogság állapotában, azt azóta sem tudjuk megfejteni, de hogy nem a műsor furmányos kérdései és pláne nem a biodíszletek iránti őszinte érdeklődés vezérelte, arra mérget vehetünk. A „mi az a tilinkó?” kaliberű feladványok közül a játékosok négy opció közül választhattak, (a – zeller zöldje; b – emésztőnedv; c – a bikacsök játékos neve; d - fűszernövény) és – hacsak az illető szülei nem álltak különösebben közeli rokonságban – sikerült 100 százalékos sikerrátával felelniük. Akinek mégsem, azzal a műsorvezető beszélgetésbe bonyolódott, kínosan ügyelve rá, hogy mindez egyszerre legyen érdektelen és kellemetlen is.


Meri vagy nem meri?

Sok víz lefolyt a Dunán, mióta az ország Rózsa Gyurija képrejtvényekkel, szójátékokkal és szöveges feladatokkal zsibbasztotta a proletariátus azon protekciós részének agyát, akik otthoni telefonjukkal kivívták a panelház közutálatát. Kár lenne tagadni, hogy a mérsékelt képernyőképtelenség a Kapcsoltam műsorvezetőjének esetében szerethetőséggel párosult, a műsor ráadásul némi szellemi munkát is megkövetelt a nézőtől.

Nos, 1997-re a telefonos játékok esetében többnyire csak a képernyőképtelenség maradt – nem annyira mérsékelt formában. Pokrivtsák Mónikát gyakran vádolták azzal,

hogy vezetéknevének zeneisége szinkronban áll műsorvezetői kvalitásaival,

de utólag se legyünk igazságtalanok! Kíséreljen meg valaki médiatörténeti csúcspontot kreálni egy olyan műsorból, amelyben azt kell megtippelni egy lestoppolt videós bejátszásból, hogy hajlandó lesz-e az aluljáró embere tök ingyen hülyét csinálni magából a riporter kérésére.


Zsákbamacska

Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy az ősbűn nem a kereskedelmi tévék térhódítása során fogant. A Magyar Televízió már évekkel korábban adásba engedett olyan vetélkedőket, melyeket eredetileg

bőrizomtömlővel és zsigerzacskóval rendelkező lények szórakoztatására szántak.

Bár a Zsákbamacskától egyvalamit nem vitathattunk el, mégpedig a színtiszta esélyegyenlőség tényét: egy irodalomtörténésznek pontosan annyi sansza volt helyes válaszokat adni, mint annak a középkorúnak, akinek a Gőgös Gúnár Gedeon volt az utolsó könyvélménye. A műsornak álcázott egybefüggő reklámáradat ugyanis nem szólt másról, mint hogy a pofára kiválasztott versenyzőnek meg kellett tippelnie, melyik borítékban, miskakancsóban vagy paraván mögött rejtették el a nyereményt.

Rossz válasz esetén pedig hiába vártuk, hogy egy négytonnás lengőteher zuhanjon az illetőre, megúszta annyival, hogy egy amorf plüssmacska társaságában távozott. A debilfaktorra azonban ráerősített a szerkesztők azon elvárása is, hogy a közönség lehetőleg nonstop farsangi lázban égjen, és jelmezeik mellé kellően hülye beceneveket aggasszanak magukra. Az erdőmesterfagyi színű sportzakóban pompázó Rózsa Gyuri pedig önfeledt alkudozásba kezdett Rütyütyüvel, a salgótarjáni kovbojjal, miszerint tegyen már le ezeröccázé’ azon szándékáról, hogy a hupikék béka alatti kacsintós pénztárcát választja.


Elektor kalandor

És ha már sportzakó… A 90-es évek elején nem egyszer kényszerültünk újrahangolni a tévé színbeállításait, valahányszor Dévényi Tibi bácsi a színpadra libbent, hogy felkonferáljon egy-egy egzotikus műsorszámot a Három kívánságban. Utólag azonban rá kellett döbbennünk, hogy ezen viseletei viktoriánus gyászruhák voltak azon hacukákhoz képest, amiket az Elektor kalandorban kényszerült viselni. Tibi bácsi azonban

vízvezeték-szerelőnek öltözött csehszlovák chippendale-fiúként

is hasonlóan fesztelenül beszélgetett Super Marióról a magyar munkásosztállyal, mint pár évvel korábban a Torpedóban a Keravill-utalvány lehetséges búvóhelyéről. Az Elektor kalandor mellesleg forradalmi volt abban a tekintetben, hogy a játékosok végre nem a tone üzemmódba állított telefon nyomógombjával, hanem saját otthoni konzoljukon szerencsétlenkedhettek Marióval az egész ország szeme láttára.


+1: Bumm

A „bónusz” kitétel kizárólag azért indokolt, mert a Bumm még a 80-as évek végén került képernyőre, abban az időszakban, amikor a kőműves Actimel iránti keresletet a reggel kilencig tartó alkoholtilalommal próbálták visszaszorítani. (Ellenben a Szomszédok szereplői úgy itták a konyakot, mintha ezzel a tevékenységgel képesek lennének mérsékelni az inflációt.) És hogy is jön ez ide? Úgy, hogy az ominózus telefonos játékban a készpénz mellé Törley-nyeremény is járt, melyre több mint égető szükség volt egy országban, ahol

már ekkoriban is kettő volt az egy főre eső zsírmáj aránya.

Mindezt azonban elfeledtették a műsor technikai csodái, a lakosság jelentős része ugyanis még csak épphogy ismerkedett a Commodore 64, Plus4 és társai által kreált virtuális univerzummal. Ekkor tehát az otthoni nyomógombos irányítás még a sci-fi-kategóriába tartozott, így a betelefonáló a „bumm” vezényszóval aktivizálta a számítógép-kezelő stresszhormonjait, és a space-nyomkodó biodroid reflexein múlt, hogy a pezsgősdugó eltalálja-e vajon a futószalagon himbálózó üvegek valamelyikét.