1. A magyar cím igencsak megtévesztő. Az ...és megint dühbe jövünk ugyanis azt sugallja, hogy a film közvetlen folytatása az 1974-es Különben dühbe jövünknek, holott csupán annyi a két akcióvígjáték között a kapcsolat, hogy mindkettőben Bud Spencer és Terence Hill veri laposra a balfácán maffiózókat. A film eredeti olasz címe egyébként Pari e dispari, azaz Páros és páratlan volt, ami a kocka-, kártya- és zsetonalapú szerencsejátékokra utaló kifejezés – ebben a filmben ugyanis egy Paragulis nevű görög gengszter (Luciano Catenacci) tartja a markában Miamiban a kaszinókat és a fogadóirodákat. O'Connor admirális (Woody Woodbury) azonban megelégeli a dolgot: hadat üzen az alvilágnak, és Johnny Firpo hadnagyot (Terence Hill) bízza meg az akció lebonyolításával. Johnny féltestvére, Charlie (Bud Spencer) régen szerencsejátékosként kereste a kenyerét, és betanítja a kártyatrükkökre a fivérét is, hogy együtt indulhassanak harcba a maffia ellen.

2. „Semmi szex, semmi vér, semmi közönségesség!” Ez az idézet az Ulf Lüdeke által jegyzett Terence Hill-könyvben szerepel, és arra utal, hogy a Bud Spencer–Terence Hill-páros '70-es években készült, kedélyes krimi-vígjátékai már merőben más stílust képviseltek, mint a '60-as években készült westernjeik. Az 1967-es Isten megbocsát, én nem!-ben Bud Spencert még tüzes vassal kínozták, Terence Hill pedig egy váratlan pillanatban kést hajított az ellenfele torkába – ilyesmi a vadnyugati díszletek közül a modern nagyvárosi környezetbe átrakott két csibész későbbi filmjeiben már egészen biztosan nem fordulhatott elő! Ahogy Lüdeke is írta kedvenc pofonosztóinkról:

...egyre gyakrabban testesítettek meg olyan karaktereket, akiknek ereje az öklükben rejtőzött, de kezdettől fogva pozitívabb volt a kisugárzásuk, a társadalom elesettjeit támogatták, anélkül, hogy különösebben az erkölcsről papoltak volna.

3. Míg a Különben dühbe jövünk Spanyolországban játszódott, az ...és megint dühbe jövünk már Amerikában. Az 1977-es Bűnvadászok sikere után ugyanis ráállt a Bud Spencer–Terence Hill-filmek stábja arra, hogy az Egyesült Államokban, azon belül is Floridában forgassanak. Miamiban készült többek között az 1983-as Nyomás utána és az 1985-ös Szuperhekusok is, valamint Terence Hill Szuperzsaruja is 1980-ban. Az ...és megint dühbe jövünk kedvéért 50 olasz filmes utazott át Európából az Amerikai Egyesült Államokba. 

4. Mi az a furcsa labdajáték, amit a büngyürparókás Bud Spencer űz a filmben? Nos, ez nem más, mint a baszk pelota egyik speciális válfaja, a jai alai, ami a squash (avagy: fallabda) őse. Főleg a spanyolországi és franciaországi baszkoknál népszerű, de Latin-Amerikában és az Egyesült Államok spanyol ajkúak lakta részén, azon belül is leginkább Floridában űzik előszeretettel ezt a sportot (idehaza pedig labdaelkapós műanyag strandjátékként volt ismert egy könnyített változata a '80-as években). A baszk pelota és a jai alai közti különbségekről ebben az alapos Alapvonal-cikkben olvashatnak még többet az érdeklődő sportbarátok.

5. Egy valódi ökölvívó győzelmét emlegették a filmben. Amikor O’ Connor admirális áttekinti Johnny Firpo sportsikereit, elcsodálkozik, hogy miért csak második lett az összamerikai ökölvívó-bajnokságon. Johnny ezt válaszolja neki: „Úgy, hogy Carlos Monzón lett az első”. Erre már az admirális is rögtön megértőbbnek mutatkozik, elvégre Carlos Monzón a valóságban is egy híres profi ökölvívó volt, hét éven át a középsúly vitathatatlan világbajnoka.

6. Bunkó vagy, Bugsy! Paragulis bandájának legemlékezetesebb tagja egyértelműen a folyton leszidott Bugsy, akinek a neve természetesen egy vicces utalás Bugsy Siegelre, Al Capone, Lucky Luciano és Meyer Lansky híres-hírhedt tettestársára, aki az egyik legismertebb amerikai gengszter, és szintén szerencsejátékban utazott (kulcsszerepe volt többek között Las Vegas kaszinóvárossá válásában). Érdekes, hogy a Claudio Ruffini által megformált, vicces karakter eredeti olasz neve Picchio volt, és a film portugál, valamint román változatában is így szerepel – Bugsyként alighanem csak az amerikaiak és a magyarok ismerik őt.

7. Na de ki az a betoncipős Joe DeMiro? A történet egy pontján a főgengszter a pórul járt „betoncipős” JoeDeMirót emlegeti. JoeDeMiróról nem tudni, hogy kicsoda, ám a betoncipő fogalmát talán nem árt elmagyarázni a PORT.hu-olvasóknak, elvégre egy régi, lassan 100 éves, elrettentő erejű gyilkossági metódusról van szó, ami a kegyetlenségükről híres maffiózók körében volt népszerű az 1920-as évek Amerikájában. Az itteni nagyvárosi gengsztereknél a leszámolás egyik módja az volt, hogy az elfogott személyt kötélen egy hordó betonba vagy cementbe mártották a cipője magasságáig. Akkoriban már ismert volt a gyorsan kötő cement, így az anyag hamar megszilárdult. Ezután az áldozatot a kikötőben vagy egy hídról a vízbe dobták, a súly pedig lehúzta a folyó vagy a tenger fenekére az illetőt – a kivégzésnek ezt a módját nevezték tehát betoncipőnek (ami nem tévesztendő össze a búvárok hasonló célt szolgáló ólomkapcájával). 

8. Németországban rangos díjat kapott az ...és megint dühbe jövünk. A film 1979-ben hozta el a Golden Screen Awardot, ami azért nagy szó, mert a két másik film, ami ugyanezt a trófeát elnyerte, két kasszarobbantó hollywoodi blockbuster, Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című sci-fije és Richard Donner 1978-ban bemutatott Supermanje volt!

9. Képregényváltozat is készült idehaza az ...és megint dühbe jövünkből. Bár maga a film 1978-as, Magyarországon csak 1981 októberétől vetítették a mozik – ekkor még feliratosan (csak 1986-ban készült el a klasszikus Bujtor István–Ujréti László-szinkron az MTV-s sugárzáshoz). Ekkoriban az állami filmforgalmazó vállalat, a MOKÉP előszeretettel rajzoltatott Fazekas Attilával pároldalas vagy füzetméretű promóciós képregényt egy-egy filmhez: készült ilyen többek között a Csillagok háborújához, A bolygó neve: Halálhoz, a Terminátorhoz, a Kobrához és Az elveszett frigyláda fosztogatóihoz is. A négyoldalas ...és megint dühbe jövünk-képregény az 1981 végétől megvásárolható, 1982-es Füles Évkönyvben jelent meg a film zanzásított tartalmával, a kissé furcsa Bunyó a bisztróban, avagy hány ökölcsapást lehet elhelyezni öt perc alatt? címmel.

10. A Filmvilág kritikusa nem volt túlságosan elragadtatva a „mackólendületű” Bud Spencertől. Ardai Zoltán ugyanis ezt írta a patinás magyar mozimagazin 1981/10-es számának Láttuk még rovatába az ...és megint dühbe jövünkről:

A nagy Budnak ütnie kell – különben mélabú telepszik rá, mint bárkire, aki nem művelheti azt, amihez a legjobban ért. Kivételes tiszteletet érdemel hát, hogy verni csak akkor hajlandó, ha környezetének életét vér-lázítóan megkeserítő, ritka pocsék jellemű és külsőleg is többnyire valamiképpen csúf alakok féktelen agresszivitásába ütközik. Piedoneként Nápolyból már kipofozta ezeket, s egzotikus tájakra keveredett el értük, hogy arcán feltűnhessen a hasonlíthatatlan verő-derű. Civillé is át-vedlett már a Riviérán Terence Hill-lel végbevitt közös rombolás kedvéért. Most pedig a floridai partokon születik újjá (fuvarozó-sofőr képében), ahol újra megismerkedhet a charmeur Terence-szel, mint a helyi tengerészet titkos megbízatású csodagyerekével. Undok egy maffia működik itt is, és itt is azokban a világos, édes-hamis színekben fénylik a világ, amelyekre csak a bűnözés ne vessen árnyat. A hősök nemcsak erővel, fortéllyal is élnek a veszélyes népséggel folytatott harcban (használva bizonyos passzió-sportokban való jártasságukat). E kettős harcmodor játéka azonban tempót veszt, a néző a film közepén elfárad, miközben meg kell emésztenie a „Bud Spencer vak atyja”-motívumot is.