A Fehér Tigris – Jobb, mint a Gettómilliomos!

A saját erejéből meggazdagodó indiai kisember Netflixen debütáló története sokban emlékeztet Danny Boyle Oscar-díjas munkájára, az inspiráció azonban teljesen máshonnan jön.

Egyszer egy nagy multinál dolgozó barátom mesélte, hogy egy indiai kollégája hogy leszólta Budapestet, mondván, hogy náluk egy rendes város úgy 5 millió lakosnál kezdődik. Na jó, de abból 4 millió a koldus, vágott vissza a barátom, nyilván jócskán sarkítva, de tény, hogy aligha létezik máshol a világon ilyen ordító társadalmi különbség és megosztottság, mint Indiában. A szubkontinensnyi országban megfér egymás mellett a befektetőket a világ minden pontjáról vonzó legmodernebb technológia és egy olyan szintű mélyszegénység és kiszolgáltatottság, ami olyan, mintha egy élénk fantáziájú filmrendező találta volna ki, pedig nem. Ami nem jelenti azt, hogy egy élénk fantáziájú filmrendező ne készíthetne ebből a kettősségből egy nagyszerű filmet, mondjuk A Fehér Tigris címmel.

Hősünk, Balram (Adarsh Gourav) egy apró kis faluban született, ahol még mindig egy földesúr (Mahesh Manjrekar) veszi el az itt élők minden bevételének harmadát, de Balram eszes kisfiú volt, aki elsőként tanult meg olvasni, szívta magába a tudást, és ösztöndíjjal mehetett volna egyenest Delhibe tanulni. Csakhogy a szegénység lerántja az embert, a fiú nem tanulhat tovább, mert dolgoznia kell, más kérdés, hogy ehhez kell egy kapzsi nagymama is, mert attól, hogy valaki szegény, még nem lesz automatikusan jó ember. Ugrunk pár évet, és az út menti teázóban dolgozó Balram fülébe jut, hogy a földesúr amerikai tanulmányait befejező kisebbik fiának (Rajkummar Rao ) sofőrre van szüksége, és tudja, hogy eljött az ő ideje. Beügyeskedi magát az állásba, majd kitúrja az első számú sofőrt, és szép lassan elnyeri a helyi átlagnál jóval felvilágosultabb gazdája és annak csinos, Amerikában született és nevelkedett felesége (a gigasztár Priyanka Chopra ) bizalmát. A kérdés persze az, mire használja ezt a helyzetet.

Mindezt Balramnak az éppen az országba látogató kínai miniszterelnöknek írt leveléből tudjuk meg, amelyben hosszan és részletesen elmagyarázza, miként is működik ez a hatalmas ország. És ettől a frappáns húzástól lesz több a film, mint Balram sikertörténete, mert a valóban szellemes és lényegre törő, ugyanakkor fanyar humorral átszőtt társadalmi kommentár keretet és egyfajta felhatalmazást ad hősünk tetteinek. Merthogy arról van szó, milyen a szolgák élete. Nem a háztartási alkalmazottaké, hanem a semmibe vett szolgáké, akik teljes kiszolgáltatottságban élnek, és akik tisztességes munkával semmit sem érhetnek el azon túl, hogy haza tudnak a családjuknak küldeni egy kis pénzt, de bármikor lecserélhetőek, és ha lecserélik őket, akkor semmi más nem vár rájuk, mint a nyomornegyed. És Balram nem akar a nyomornegyedben kikötni, ezért azokat kell kihasználnia,  akik megbíznak benne, és akik – időnként – jók hozzá. Merthogy felvilágosult gazdái is csak gazdák, akik gondolkodás nélkül rúgnak bele, ha éppen rossz kedvük van.  

És ezért hasonlít A fehér tigris sokkal jobban A tehetséges Mr. Ripley (1999) időnként cinikus, sokszor torokszorító világára, mint a sokkal pozitívabb üzenetet hordozó Gettómilliomosra (2008), bár utóbbival is vannak közös vonásai bőven. Például az, hogy mindkét film javarészt nyugati szemmel mutatja be Indiát, igaz, ellentétben Danny Boyle munkájával, a mostani film teljes stábja indiai, beleértve természetesen a korábban nyugaton is dolgozó rendezőt, Ramin Bahranit (Ég veled, Solo!, Mindenáron), akinek a legnagyobb húzása az, hogy hőse egyáltalán nem szerethető. Adarsh Gourav elképesztő módon tud szinte jelenetről jelenetre változni, és hozni a hűséges szolgát, a megalázott kisembert, a minden helyzethez alkalmazkodó opportunistát és végül a ragadozót, és van olyan, hogy szimpatikus, van, hogy szórakoztató, sokszor abszolút átélhető a helyzete, de ő maga sosem szerethető. Ezzel Bahrani képes megteremteni azt a távolságot, ahonnan végig józanul nézhetjük végig, amint a falusi kisegérből igazi fehér tigris lesz, és amitől ez a történet valamiért hitelesebbnek tűnik, mint a kvízműsorban milliókat nyerő srác meséje - amire itt tesznek is egy kicsit pikírt megjegyzést.

Értékelés: 8/10