Az átlagos külsejű, jellegtelen Dahmer, aki soha semmilyen eredményt nem tudott felmutatni, végül sorozatgyilkosként írta be magát a történelembe, de még annak is különösen undorító volt. Ezt nem is fél megmutatni a Netflix új sorozata.
Bár Ted Bundy, John Wayne Gacy vagy Samuel Little jóval több embert öltek meg, a legtöbben mégis Jeffrey Dahmert tartják a legvisszataszítóbb amerikai sorozatgyilkosnak, és nem véletlenül. Dahmer „munkásságát” már többször feldolgozták, a 2002-es Kannibálban például Jeremy Renner alakította őt, a feleslegesen túlbonyolított című új Netflix sorozat, a Dahmer - Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori pedig
minden eddiginél átfogóbb képet igyekszik adni arról, miként válhatott a csendes, rendszerint visszahúzódó férfi a Milwaukee-i Kannibállá.
Azután, hogy megnéztem az első részt, azt hittem, hogy a Netflix nézettségi listáját a bemutatása óta rendületlenül vezető tíz epizódos sorozatot nem fogom tudni végigülni. Mondták, hogy nagyon kemény, hogy brutális, és ez a rész tényleg az volt. Azt látjuk, hogy Dahmer (Evan Peters) egy melegbárban felszed egy fiatal fekete férfit azzal az ajánlattal, hogy 50 dollárt fizet neki pár fotóért. A lerobbant, bűzlő lakásba érve maga mögött kulcsra zárja és bereteszeli az ajtót, majd gyors mozdulattal bilincset rak a férfi kezére, és amikor az pánikolni kezd, egy hatalmas kést szegez a torkának. A hálószobába vezeti rettegő áldozatát, ahol tévét néznek – az Ördögűzőt -, Dahmer láthatóan élvezi a helyzetet, bár irritálja, ha a másik bármivel próbálkozik, a fekete férfit pedig megbénítja a félelem. Az alkotók jó sokáig el is húzzák az egészet. A feszültség nem kézzel tapintható, hanem szinte elviselhetetlen, és azt gondoltam magamban, ha ez így megy tovább, én ezt nem folytatatom. De nem így ment tovább.
Tíz rész nagyon sok, időben is, a Ryan Murphy (Amerikai Horror Story) nevével fémjelzett széria pedig ezt a rengeteg játékidőt arra használja fel, hogy alaposan körbejárja a Dahmer-ügyet és annak minden, vagy legalábbis legtöbb szereplőjét. Így kerül a főszereplők közé a gyilkos szomszédja, Glenda Cleveland (Niecy Nash) is, akinek a története szintén elképesztő. Ő ugyanis végighallgatta a legtöbb gyilkosságot és minden alkalommal felhívta a rendőrséget, hogy jöjjenek ki – sosem jöttek. Ezek után Glenda, aki pontosan nem tudta, mi történt, de lehettek sejtései, egész este hallotta, ahogy megy a villanyfűrész, és egész nap érezte a másik lakásból átáradó bűzt. Dahmer ugyanis áldozatait feldolgozta, egyes testrészeket megtartott szuvenírként, más részeket lefagyasztott, evett a húsukból, a maradékot pedig a kádban vagy egy nagy műanyag hordóban savval próbálta feloldani. Dahmernek ebben egyébként rengeteg tapasztalata volt.
Csendes, közönyös gyerekként szülei nem igazán tudtak mit kezdeni a kis Jeff-fel, a sorozat szerint szülés utáni depresszióval küzdő anyja talán nem is próbált mit kezdeni vele, apja azonban végül talált egy közös hobbit a kisfiúval. Döglött állatokat boncoltak fel, mert ez izgatta a kis Dahmert, és a papa (Richard Jenkins) azt gondolta, végre valami, ami érdekli, ami leköti. Lehet, hogy nem volt jó ötlet, de ha van a sorozatnak központi motívuma, akkor az az, ahogy az apa megpróbál egyre különösebben viselkedő fián fogást találni, jó útra terelni őt, hinni abban, hogy megváltozhat, hogy kaphat egy új esélyt. A nem mellesleg alkoholista Jeffrey azonban menthetetlen, az első molesztálási ügyei után hamar megtapasztalja, hogy védtelen áldozatai felett olyan hatalma lehet, amit az élet más területein soha nem fog megtapasztalni. Jönnek az első gyilkosságok, majd az egyre jobban begyakorolt módszerek, és végül egy olyan környékre költözik, ahol szabadon vadászhat, és ahol gyakorlatilag az egyetlen fehér férfiként nagyon sok mindent megúszhat. Merthogy összesen 17 áldozata döntő többsége fekete volt. Természetesen ez a másik vezérfonal.
Dahmer azért gyilkolhatott oly sokáig büntetlenül, mert áldozatai feketék voltak és melegek,
két olyan csoport tagjai, akik eltűnését nem vette komolyan a helyi rendőrség, ha panaszt tettek, azt nem vizsgálták ki alaposan, ha „ugrált” a panaszos, akkor gyorsan helyre tették. Dahmer három áldozata is megszökött tőle, kettő feljelentést tett, aminek nem lettek súlyos következményei, a harmadikat, egy vérző, meztelen és majdnem teljesen eszméletlen 14 éves laoszi fiút a szomszédok, köztük Glenda tiltakozása ellenére egy rendőrjárőr kísérte vissza Dahmer lakására, aki azt állította, hogy a fiú csak részeg. A lakásban egy három napja megölt férfi holtteste volt, ha a rendőrök benéztek volna, de őket nem érdekelte egy meleg pár „civakodása”. Távozásuk után Dahmer egy kézi fúróval végzett a fiúval.
Kemény sztori, ugye? Pedig a sorozat érhetetlen okokból még le is szelídítette a saját verzióját, a valóságban három tűzoltó is a helyszínre érkezett, őket a rendőrök elzavarták, amikor segíteni akartak a srácon. Persze nem mindent ilyen nehéz nézni, és nem lehet folyamatosan fenntartani a feszültséget, és valószínűleg az is cél volt, hogy kipipálják az életút legfontosabb állomásait, beleértve a börtönéletet is. Ettől a formátumtól csak egyszer térnek el: a hatodik részben Anthony Hughes (Rodney Burford) a főszereplő, egy meleg, fekete és süket fiú, aki modell szeretett volna lenni, akinek a családját is megismerjük – és akivel talán rendes kapcsolata lehetett volna Dahmernek. Ha Dahmer, akit mellesleg tényleg hátborzongatóan kelt életre Evan Peters (ő volt a fiatal Peter Maximoff/Quicksilver az X-men filmekben), nem lett volna sorozatgyilkos, olyan késztetésekkel, amiket nem tudott és sokszor nem is akart visszafojtani.
Hogy mik voltak ezeket az impulzusok, arra is próbál a sorozat magyarázatot találni:
Dahmer szülei viharos válása után nem akart egyedül maradni. Ami nem túl meggyőző, a széria második felére el is engedik ezt a szálat, talán érezve, hogy túl sok mindenbe kaptak bele. Például Dahmer letartóztatása után újra előkerül a szomszédasszony, akin mély nyomot hagytak az események, Dahmer apjának életébe is belenézhetünk, amint önmagát hibáztatja, az egyik rabtársat is közelebbről megismerhetjük, és feltételezem, hogy a készítők azzal az ötlettel is kacérkodtak, hogy valamelyik börtönőr magánéletét is bemutassák, de az már nem fért bele. És értem, hogy Murphy és társai mindezt lebilincselőnek tartották, de
ez így együtt nagyon sok.
Nem (csak) játékidőben, hanem információban, részletekben, hangsúlyokban, idősíkban, de főleg érzelmi töltetben.
Míg az első részt iszonyú nehéz volt végignézni, a laoszi fiú esete is rendkívül nyomasztó, Tony Hughes története pedig megható volt, de a végére ez már csak egy történet lett a sok közül. Azzal, hogy túl sok mindenbe kezd bele, túl sok szereplővel akar valamit kezdeni, a sorozat saját magából öli ki a feszültséget és az átélés lehetőségét, pedig ez lenne a lényeg.
Így viszont egyszerűen belefásulunk a legvégére.
Értékelés: 7/10
