Félelmetesen jó lett a Stranger Things 4. évada

Bár a nagy fináléra még várni kell, öröm nézni, ahogy a szemünk előtt felnőtté váló gyerekcsapat ismét megmenti a világot Tótágas rémpofáitól. Ráadásul Antal Nimród jegyzi a legjobb részeket!

Ez a nap is eljött végre: május 27-én felkerült a Netflixre a Stranger Things várva várt 4. évada. Alighanem soha korábban nem volt annyira aktuális az „ólomlábakon jár az idő” kifejezés, mint most, elvégre 2019-ben láthattuk utoljára az álmos amerikai kisváros, Hawkins vicces gyerekcsapatát, amint a Stephen King-regényekből szökött, szuperképességekkel rendelkező tinilány, a magyar verzióban Tizinek elkeresztelt Eleven (Millie Bobby Brown) segítségével legyőzik a Tótágas világ förmedvényeit.

Bizonyára mindenki emlékszik még, mennyire szomorúan ért véget a 3. évad (a PORT.hu kritikája itt olvasható): a csápos Mind Flayer elleni harcban meghalt az egyik legkarakteresebb tinédzser szereplő, Hopper seriffről (David Harbour) pedig a fél internet azt találgatta, hogy él-e még, és ha igen, akkor vajon ő került-e a Tótágas szörnyeivel szintén kokettálgató, morcos szovjet katonák fogságába. 2020-ban aztán a Netflix ledobta a trailer-atombombát, ami igazolta a konteógyárosok addigi összes elméletét: a drága jó seriffünk valóban él, bár nemvirul, mert málenkij robotra vezényelték ki az örök hómezőkre...

Innen szép nyerni!

A Stranger Things érdemeinek elismerése mellett régóta követelték már a rajongók (no és persze a fanyalgó kritikusok is), hogy váltson végre helyszínt a sorozat, mert a kisvárosi közeg sokadszorra már borzasztóan unalmas lesz. Emellett a megveszekedett filmes és videójátékos geekek is elkezdtek egy idő után fanyalogni a véget nem érő „nosztalgiafesztivál” miatt, amiben valljuk be, van is némi igazság. Az első két évadban még én is ujjongva számolgattam a sok popkulturális kikacsintást, de a legutóbbi évadnál már hidegrázást kaptam a tolakodóan arcunkba nyomott A cápa-poszterektől és Millennium Falconoktól.

A showrunner Duffer testvérek viszont nemhogy felálltak a padlóról, de végül kiütéssel megnyerték a meccset, és most ismét a Stranger Things zsenialitásáról szól majd minden!

Ez az új évad ugyanis több szempontból is más, mint a korábbiak. Szemmel láthatóan jóval kevesebb a funkciótlan kikacsintás a '80-as évekre – ahol viszont mégis beindul a párás szemű múltidézés, ott hatalmasat robban a nosztalgiabomba. Tipikusan ilyen ikonikus helyszín a görkoris diszkó (azok a bongyorított frizurák! azok a lehetetlen színű ruhák! azok a szintipop zenék!), illetve az a videókazetta-kölcsönző, ahol állást kapott két fiatal felnőtt főszereplő, a csajozógép Steve (Joe Keery) és a 3. évadban felbukkanó, de rögtön közönségkedvenccé váló Robin (Maya Hawke, aki nem mellesleg Ethan Hawke és Uma Thurman lánya).

A helyszínváltások tényleg nagyon jót tettek a sorozatnak. Mivel a főszereplők tényleg a szemünk előtt nőttek fel, a történet is ugrott egy évet előre. 1986-ban járunk, az első évad cuki tinijeiből nyegle kamaszok lettek. Nem elég, hogy a szörnyek ismét kaparásszák a valóságunk szövedékeit, a korábbi részekben megismert srácokban és lányokban tombolnak a hormonok, egyszerre fűti őket a felnőttek elleni kamaszos lázadás és a kortárs csoportoknak való megfelelni akarás, ráadásul ha az utóbbi nem sikerül jól az iskolában, az gyakran egyet jelent a  nyilvános megszégyenítéssel.

 

 

A szerelem, a szeretethiány és a bullying témája ebben az évadban sokkal hangsúlyosabb, mint korábban. Többször is azon kaptam magam, hogy a korábbi részekben megkedvelt karakterek sorsát akkor is szívesen követném, ha nem lenne a háttérben semmiféle misztikum, és a Stranger Things egy sima, tinglitangli gimis sorozat lenne. Azzal viszont, hogy a hőseinkkel negyedszerre is tótágast áll a világ, és ismét ők hivatottak arra, hogy megmentsék az emberiséget a földön túli iszonyattól, megkapjuk a legfinomabb koktélcseresznyét is a pudingunk tetejére.

A négy az majdnem öt

Ahogyan az a promóciós poszteren is jól látható (és már a 3. évad fináléjából is sejthető volt), a Duffer testvérek négyfelé terelték a sorozat szereplőit. A csoportdinamika kiválóan működik, a négy szál egyformán izgalmas tud lenni, és ügyes vágásokkal (ebben soha ennyire nem volt még jó a sorozat, mint itt!) meglepően sok ponton fonódnak egymásba.

  • A fő események természetesen továbbra is az „elátkozott kisvárosban”, Hawkinsban zajlanak, ahol újabb rejtélyes gyilkosságsorozat veszi kezdetét. A Tótágas világ negatív hatásával már nem egyszer farkasszemet néző hőseink, Dustin (Gaten Matarazzo), Caleb (Lucas Sinclair), Max (Sadie Sink), Nancy (Natalia Dyer), valamint a fentebb már emlegetett Steve és Robin ismét minden fortélyukat latba vetik, hogy megoldják a különös halálesetek rejtélyét. A nyomozásban ráadásul egy nagyon izgalmas, új szereplő segíti őket: a D&D játékos rockzenész, Eddie „The Freak” Munson (Joseph Quinn), aki pont úgy néz ki, mintha a fiatal, farmerdzsekis Robert Downey Jr. heavy metálos hajat növesztett volna a '80-as években! Mivel a kis csapat más-más szinten áll a geek kultúra ismeretében, ez állandó kacagtató humorforrás – nemkülönben az életkoruk, hiszen míg Dustinék gondatlan életű középiskolások, Eddie egy hedonista végzős, Nancy, Steve és Robin pedig már fiatal felnőttek, annak minden örömével és bánatával együtt.
  • Eközben Tizi/Eleven (Millie Bobby Brown) valamint Will (Noah Schnapp) és a bátyja, Jonathan (Charlie Heaton) az unalmas Hawkins helyett már a napfényes Kaliforniában járnak új iskolába –  ahol sajnos azért támad némi beilleszkedési nehézségük. Öröm az ürömben, hogy a tavaszi szünet idejére meglátogatja őket Mike (Finn Wolfhard), ám csőstül szakad a nyakukba a baj, amikor Tizi/Eleven egy titkos kormányügynökségi akció során visszakerül a kísérleti laboratóriumba...
  • Tizi/Eleven laboros jelenetei nagyon-nagyon félelmetesek. Nemcsak azért, mert ismét felbukkan a különleges gyerekek emberfeletti képességeit annak idején kordában tartó és fejlesztő ördögi tudós, a Papa (Matthew Modine), hanem mert lassan kiderül, hogy a főszereplő lány neve miért pont Eleven, azaz Tizenegy, és pontosan kik is viselik a csuklójukon tetoválásként a többi számot.
  • Will és Jonathan édesanyja, a történtekbe kicsit már maga is bediliző Joyce eközben kémfilmekbe – és kémfilm-paródiákba – illő jelenetek közepette kísérli meg a lehetetlent, és próbálja meg valahogy kihozni Hopper seriffet a szovjet börtönből. Winona Ryder egyértelműen telitalálat volt erre az anyatigris szerepre, ez a tökéletes visszatérés, a korábban süllyesztőben eltűnt színésznő státuszból Hollywood legmenőbb sztárjai közé.
  • Emellett van egy ötödik fontos történeti sík is, ami az aktuális (és ezúttal csupa csáp idegen létforma helyett egy ijesztően emberszerű) főgonoszé – de erről aztán tényleg nem akarok elspoilerezni semmit.
Forrás: Netflix

 

Antal Nimród A+ osztályzatot kapott

Antal Nimród, a kultikus népszerűségű Kontroll levezénylése után idehaza és Hollywoodban is egyre sikeresebben építgette a karrierjét. És most itt az újabb koronagyémánt (helysebben: kettő) az életművébe, hiszen két epizód erejéig is rendezőként csatlakozott a Stranger Things franchise-ának stábjába. Ahol csillagos ötös (vagy az amerikai iskolarendszernél maradva: A+) minősítéssel vette az akadályokat a széria 5. és 6. epizódjában.

Ezekről túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a sorozat legizgalmasabb darabjai – jóllehet, a Nagy Összefüggéseket picit szájbarágósan elmagyarázó, és a júniusi fináléra (ami két, egyenként is mozifilm hosszúságú epizód lesz!) felkészítő 7. rész rendezési jogát a Duffer testvérek természetesen megtartották maguknak. Talán nem spoilerezek el semmit azzal, ha elmondom, hogy a The Nina Project címet viselő epizódban Antal Nimród apait-anyait beleadott, hogy kihozza a maximumot a régi horrorfilmek és sci-fik kísértetházas és a titkos laboratóriumos toposzaiból.

A The Dive-ban pedig azon túl, hogy a rendező elkészíthette a saját E.T.-jét a földi hatóságokkal és nem evilági entitásokkal kergetőző tinédzsercsapattal, egy bizonyos sokgyermekes családi házban játszódó, mulatságos (kiber)betörési jelenettel pedig a John Huges-vígjátékok és a Reszkessetek, betörők! szellemiségét is pompásan megidézte. Talán nem is véletlen ez a sok műfaji brillírozás, hiszen az 1973-as születésű Antal Nimródnak pont a '80-as évekre estek a legszebb tinédzserévei, minden bizonnyal gyermeki örömmel állított emléket az összes ekkor látott filmnek. Szívből reméljük, a magyar gyökereire mindig is büszke rendező visszatér majd a széria 5. évadában is!

Értékelés: 9/10

Kiknek ajánljuk? Mindenkinek, aki kisvárosi D&D-játékosként nőtt fel a '80-as évek végén, és mindig arról álmodozott, mennyire menő lenne bemászni egy romos kísértetházba, egy szovjet laktanyába vagy egy titkos föld alatti kutatóközpontba. De az is  bátran tegyen ezzel a sorozattal egy próbát, aki olyan régi vágású tinihorrort akar látni, ahol a jó öreg Robert Englund hozza a frászt a nézőkre, és minden képkockából árad a Rémálom az Elm utcában-feeling.