Egyszerűen zseniális a Netflix olasz rajzfilmsorozata

A pontozott vonal mentén egy nagyon vicces, édes-bús történetet mesél el, amiben egy egész generáció magára ismerhet, a végén pedig olyan érzelmi gyomrost kapunk, ami garantáltan sokáig bennünk marad.

Az éppen aktuálisan hájpolt filmek és sorozatok között rendre olyan ínyencségek is megbújnak, amelyek kevesebb figyelmet kapnak, noha jóval többet érdemelnének, hiszen minőségben sokszor lazán kenterbe verik a csapból is folyó pillanatnyi közönségkedvenceket. Ilyen a Netflixre néhány hete felkerült Strappare lungo i bordi, azaz A pontozott vonal mentén című olasz rajzfilmsorozat. 

Az alkotó, Zerocalcare (polgári nevén Michele Rech) Olaszország legismertebb és legsikeresebb kortárs képregényese, kötetei rendre százezer példány felett kelnek el – számoljunk egy picit: ha csupán a puszta számokat nézzük, félretéve a demográfiai adatokat, Olaszország lakossága hatszorosa Magyarországnál, ami azt jelenti, hogy nálunk 16-17 ezer példány lenne az ottani százezres. Itthon néhány maroknyi könyv éri el ezt a példányszámot: klasszikusok, rendkívül felkapott szerzők, bulvárcelebek kötetei, a legtöbb könyv ennek mindössze a töredékét éri el és az egy- kétezres példányszám már sikernek számít (valószínűleg ezért is számít üzleti titoknak egy-egy könyv példányszáma, mert túl szomorú számok lennének), a képregények pedig, jórészt még mindig a irodalmi adaptációs, eltorzult hagyománynak köszönhetően még ennél is alacsonyabb példányban kelnek el, egy meglehetősen zárt közösségen belül. 

Zerocalcare művei abban is különlegesek, hogy nem pusztán a képregényszeretőket szólítja meg, ugyanis ő irodalmat ír – és mit ad Isten – rajzol. Rajongótábora óriási, egy-egy dedikálására tömegek gyűlnek össze. Népszerűségének titka igen egyszerű: a fickó egy zseni. Érzékenyen ábrázolja a késő harmincas, azaz saját korosztályát, annak is azt a meglehetősen nagy hányadát, amelyikben sokan még mindig nem foglalták el a helyüket a világban: se család, se gyerek, se hiteltörlesztés, félig-meddig még megmaradtak gyereknek, és életüknek fontosabb része a Star Wars, mint az, hogyan teremti elő a pénzt a villanyszámlára. Nyilván sokan élből lelúzereznék ezeket az embereket, pedig sokan vannak (vagyunk), akik kényelmetlenül érzik (érezzük) magunkat ebben a túlbonyolított világban. Zerocalcare művei azonban jóval többet nyújtanak e generáció ábrázolásánál: elképesztő humorral mutatja be a modern ember tipikus szorongásait, ugyanakkor, miután azt hinnénk, hogy pusztán szellemesen elviccelődik, aljas módon arcon vágja olvasóit valami sokkoló fordulattal, és megmutatja, hogy a szív és a lélek nagy ismerője, a poénok mögött komoly emberi tragédiák bújnak meg.

Édes-bús, sírva röhögős, röhögve sírós történeteket mesél, főszereplőnek pedig mindig saját rajzolt alteregóját teszi meg.

Egy egyszerű srácot, akinek az élete tele van kihagyott lehetőségekkel, aki csak a popkultúrába kapaszkodva érzi, hogy tartozik valahová, és megpróbálja feltalálni magát a világban, továbbá igyekszik túlélni sorozatos rossz döntéseit. A rajzfilm címe is erre utal, hiszen marhára nehéz a társadalmi elvárások szerint nekünk kijelölt helyet elfoglalni, de ez akár még a szűkebb környezetünk elvárásaira is igaz lehet.

Forrás: Netflix

 

Ahogy képregényeiben, Zerocalcare a rajzfilmben is tökéletesen kihasználja a formátum adta lehetőségeket: mivel egy teljesen szubjektív műről van szó, hiszen a saját szemével láttat mindent, minden szereplőt maga Zerocalcare szólaltat meg, kivéve a cinikus és pimasz óriástatut, aki a lelkismeretét jeleníti meg. Óriási bravúr például, hogy a sorozat egyik kulcsszereplőjének, Alice-nak robothangja van, egyszerűen azért, mert Zero nem emlékszik a hangjára.

A pontozott vonal mentén egy igazi kincs, olyan, amiben magunkra ismerhetünk, viccet űzhetünk saját gyengeségeinkből és hibáinkból, ugyanakkor egy érzelmi hullámvasút – a hatodik rész végeztével garantáltan velünk még marad egy darabig, mert egyenesen a lelkünkbe markol, de ennél többet galádság lenne elárulni.

Teljesen véletlenül a rajzfilm bemutatója előtt Zerocalcare képregényben is bemutatkozott a magyar olvasóknak: Un polpo alla gola című kötete Torokszorítósdi címmel jelent meg, és a kiadó ígérete szerint jövőre két kötete is érkezik. Akinek tetszett a rajzfilmsorozat (és nem létezik, hogy ne tetszene), annak érdemes a képregényekkel is megismerkednie, hiszen, amint fentebb írtam:

ez a csávó egy zseni.

Végül pedig álljon itt a főcímzene, ami rögvest megalapozza a sorozat hangulatát (egyébként az egész soundtrack zseniális):

 

 

 

Beköltözött a magas kultúra a SZESSÖN próbatermébe. Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész mesélt a zenélés és az írás kapcsolatáról, hogy például Tinódi Lantos Sebestyén volt az első magyar slammer. Végül megpróbálkozott minden idők egyik legvitatottabb dobosának dobtémájával is.