Szültem egy gyereket. Kéred?

Szakonyi Noémi Veronika bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Hat hét a nyílt örökbefogadást mutatja be, szokatlan szemszögből. Kritika a többszörösen díjnyertes alkotásról.

Az utóbbi évek magyar filmtermését végignézve lassanként kirajzolódik egy női sorsokat ábrázoló trend, amelynek mágikusabb, meseibb irányzatával szemben (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, Veszélyes lehet a fagyi) a Hat hét a dokumentarista vonalat követi, az olyan hasonló művekkel egyetemben, mint az Egy nap vagy a Magasságok és mélységek. Szakonyi Noémi Veronika debütálását a két utóbbi, a láthatatlan munkát, illetve a gyászfeldolgozás nehézségét egy konkrét, valódi példán keresztül bemutató alkotással rokonítja az is, hogy szintén egy kényes és érzékeny, egész életeket befolyásolót témát dolgoz fel.

A Hat hét középpontjában álló jelenséghez, a nyílt örökbefogadáshoz ugyanúgy számtalan ítélet, előítélet és félreértés tapad, mint a már említett témákhoz, az alkotók pedig (az író-rendező Szakonyi mellett forgatókönyvíró-társai, Vincze Máté Artur és Daoud Dániel) nem a könnyebbik, népszerűbb utat választják mindennek a megragadásához, hanem kifejezetten szokatlan szemszögből vizsgálják. Miközben egészen kézenfekvően adná magát a gyermekre vágyó, hamarosan csecsemőhöz jutó örökbefogadó pár várakozásának izgalma,

Szakonyiék a világ szemében gyakorlatilag láthatatlan örökbeadó anya nézőpontját választották.

 

"a gyermekre vágyó, hamarosan csecsemőhöz jutó örökbefogadó pár várakozásának izgalma" Forrás: Uránia Film


A film címét adó hat hét az az időtartam, amely alatt a szülést követően a szülőanya még dönthet úgy, hogy visszakéri a már az örökbefogadó családhoz kiközvetített gyermeket – a Hat hét viszont a fentieknek megfelelően nem azt a másfél hónapot mutatja be, amíg az örökbefogadók rettegnek annak a horrorjától, hogy esetleg mégsem tarthatják meg várva várt gyereküket, hanem azt, hogy

ez alatt az idő alatt (illetve valamivel még a szülést megelőzően) min megy keresztül fizikailag és lelkileg az a nő, aki azt az utat választja, hogy lemond a gyerekéről.

Az előítéletekkel szemben ugyanis, az abortuszhoz hasonlóan, a többség nem nemtörődömségből vagy azért dönt így, mert ez az egyszerűbb megoldás, hanem mert ez a legjobb vagy legalábbis a legkevésbé rossz választás. A döntés pedig sosem könnyű: ezt láthatjuk a Hat hét 17 éves főhősnőjének, Zsófinak a példáján is, aki érthető okokból megpróbálja magát annyira eltávolítani a saját gyerekétől, amennyire csak lehet (nem ad neki nevet, szülés után nem akarja a karjába venni, alig néz rá), a címbeli hat hét viszont megmutatja, hogy amikor valaki hónapokon át olyan közel volt hozzánk, hogy szó szerint bennünk élt,

ez a távolságtartás nem lehetséges.

"gyakran támaszodnak a színszimbolikára" Forrás: Uránia Film


Zsófi fizikai szenvedését és lelki vívódását pedig dedramatizált formában figyelhetjük, azaz nincsenek nagy drámai csomópontok, így a nézőnek még könnyebb a lelki folyamatokra, az apró rezdülésekre fókuszálni. És annál is inkább koncentrálnunk kell, mivel a főhősnő nagyon keveset beszél: érzéseit gyakran csak olyan gesztusok jelzik, mint egy szál, az ajándékozónál hagyott virág, egy papagáj finom simogatása vagy az, hogy odacsapja az üvegeket az üveggyűjtő konténerbe dobva. Az alkotók persze segítenek, hogy mire figyeljünk – az üveghulladékos részt például megelőzi egy korábbi jelenet, amelyben azt illusztrálják, mennyivel másabb lehet a hangja az odacsapódó üvegnek, ha más lelkiállapotban dobják be.

A dedramatizált forma ellenére pedig nemcsak a végén kapunk azért egy kisebb fordulatot, de az alkotók ráerősítenek a fizikai fájdalmak ábrázolására is azzal, hogy központi karakternek nem egy hétköznapi embert, hanem egy élsportolót választanak, aki megpróbálja minél inkább siettetni a szülés utáni regenerálódást, hogy egy fontos, nemzetközi bajnokság előtt mihamarabb visszatérhessen a kényszerű kihagyást követően.

Az asztaliteniszező Zsófi tehát fizikailag is megkísérli ugyanúgy becsapni a saját szervezetét, mint ahogy megpróbálta a gyerektől való erőltetett eltávolodással átverni a lelkét

– de a ezen a téren sem úszhatja meg, és hiába hivatkozik gyorsan gyógyuló fiatal szervezetére, nagyon megszenvedi, amit meg kell szenvednie.

"a súlyos döntésekkel való szembenézés" Forrás: Uránia Film


Az élsportoló Zsófi figurája pedig

abból a szempontból is atipikus,

hogy nem egy felelőtlen, problémás tinédzserről van szó, akinél eleve benne volt a pakliban a nem kívánt terhesség; ezzel is utalva arra, hogy mindez tényleg bárkivel megtörténhet. Sportolóként a lány nemcsak pontosan tudja, hogy mi az az önmegtartóztatás és önfegyelem, de egy kallódó, szülőként nem túl sikeres anyával és egy 8 év körüli kishúggal megáldva azzal is meglehetősen tisztában van, hogy mi a felelősség.

Főhősnőnk tehát nem egy laza kamasz, aki butaságot csinált, hanem egy kifejezetten koraérett gyerek: számtalan jelenetben láthatjuk, hogy nem egyszer ő kényszerül gondoskodni a húgáról, s hogy emiatt gyakorlatilag már évek óta vége a gyerekkorának. Pingpongos partnerével való kapcsolata viszont ékes bizonyítéka annak, hogy ő is vágyna egy tinilány hétköznapi, gondtalan életére, szeretne barátnőzni, és nagyon fáj neki, amikor a terhesség miatt a sport mellett ebből is kimarad. A vidámpark visszatérő szimbóluma pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy Zsófi mindezt mégsem engedheti meg magának, és hogy gyerekként a szórakozás helyett életekről kell döntenie.


A súlyos döntésekkel való szembenézést a filmben szintén többször felbukkanó tükörmetafora fejezi ki, de az alkotók

gyakran támaszkodnak a színszimbolikára is

azzal, hogy Zsófit sokszor mutatják kék ruhadarabokban vagy kék háttér előtt, amely szín köztudottan Szűz Mária, azaz egy igazi archetipikus, történelmi anyuka, a szűz anya színe. Mindezzel mindennél finomabban mutatják be, hogy az anyaságnak sokféle definíciója van. Mert igenis anya Zsófi is, aki lemond a gyerekéről, de előtte még életet adott neki; anya az az Emma is, aki saját maga nem szülhetett, de attól kezdve szívvel-lélekkel gondoskodik a más által világra hozott gyerekről, hogy a karjába kaphatta; és anya Zsófiék felelőtlen, italozó anyja, Bea is, aki ugyan közel sem tökéletes, de csak megpróbál egyedül felnevelni két gyereket.

És ezen a ponton az alkotók méltatása után muszáj kitérni a felsorolt karaktereket megformáló színészekre, a profik mellett az amatőrökre és a gyerekkorúakra is. Az olyan nagyszerű amatőr- és gyerekalakítások után ugyanis, mint a Friss levegőben, a Pál Adriennben vagy a Külön falkában, illetve a szintén a Külön falkában és a Magasságok és mélységekben látottak, a Hat hét is tovább rombolja azt a legendát, miszerint nagyon nehéz amatőr színészekkel dolgozni, illetve hogy nehéz jó gyerekszínészt találni. A kishúgot, Mesit játszó Szczaurski Lana játéka ugyanis nemcsak természetes, de humorával gyakran hoz egy kis felüdülést az amúgy nem épp könnyen emészthető drámába.

A Zsófit megformáló Román Katalinnak pedig hihetetlen jelenléte van,

a valóságosságig hiteles a játéka, amihez hozzátartozik az olyan profi kollégáival való kifogástalan összjátéka is, mint Járó Zsuzsa (Bea), Balsai Móni (Emma) vagy Mészáros András (Gábor, Emma férje). Nem csoda, hogy alakításával amatőrként már többször is elnyerte a legjobb színésznőnek járó elismerést (a törökországi Boszporusz Filmfesztiválon, illetve a Magyar Filmkritikusok Díján). És akkor felsorolhatnánk a Hat hét által nyert többi kitüntetést is, hiszen

díjazták ezenkívül az alkotókat is több nemzetközi, sőt A-kategóriás fesztiválon – de inkább ellenőrizze le mindenki maga, hogy megérdemelten-e!