Rémisztő, de üres az új Stephen King-horror – A mumus KRITIKA

Nyugalom, nincs semmi az ágy alatt, csak pár ócska közhely!

Van egy olyan hagyomány, hogy Stephen King nevével minden horrorfilm eladható. Ha nem az ő művét adaptálják, akkor ő ajánlja, vagy egyéb módon keresnek valamilyen kapcsolódási pontot hozzá. A mumus ennek remek példája, hiszen egy alig húsz oldalas novella lett felduzzasztva másfél órás filmmé, eléggé kétes minőségben.

A mumus című novella először 1973-ban jelent meg a Cavalier magazinban, majd bekerült King első novelláskötetébe, az Éjszakai műszakba is, ami 1978-ban jött ki angolul, nálunk 2001-ben jelent meg a fordítás. A mindössze 18 oldalas történet egy hátborzongató párbeszéd egy pszichológus és leendő páciense közt, aki épp most vázolja fel, hogy miért jött el a kezelésre.

„Azért jöttem, mert szeretném elmesélni a történetemet. […] Nem fordulhatok paphoz, mert nem vagyok katolikus. Nem mehetek ügyvédhez, mert nem tettem semmi törvényelleneset. Egyszerűen csak megöltem a gyerekeimet. Egyenként. Mind a hármat.”

Ebből a nyugtalanító kijelentésből indulunk, és egy olyan rémtörténetbe csöppenünk, melyben a

klasszikus gyerekkori félelmek elevenednek meg: az ágy alatt és ruhásszekrényben bujkáló éjszakai rém.

De nem is Kingről lenne szó, ha a túlvilági iszonyat mellé nem társulnának evilági borzalmak is. Lester Billings ugyanis, aki a történetet meséli, nem tűnik se mintaapának, se mintaférjnek. Kényszerből házasodott, mert a barátnője teherbe esett, ott kellett hagynia a főiskolát, hogy eltartsa a családját, és mindenért a feleségét okolja. Elmondása szerint a feleségét és a gyerekeit is verte, de ezt természetesnek érzi, mindenki tanulja meg, hol a helye. A sztori végére King igazságot szolgáltat egy kissé erőltetett (ne feledjük, ez volt az első novelláskötete!), de jóleső csavarral.

A film ebből érdekes módon nem a három gyermek halálára, hanem a pszichológus karakterére helyezte a hangsúlyt, ő kapott egy egészen új történetszálat. Will Harper (Chris Messina) a lányaival, Sadie-vel (Sophie Thatcher) és Sawyerrel (Vivien Lyra Blair) épp gyászol, ugyanis autóbalesetben elhunyt a lányok édesanyja. Igazából még mindenkiben erősen dúlnak az érzelmek, és

ki lehetne jobb célpont egy éjjeli rém számára, mint a gyászoló, érzelmileg megroppant család.

A mumus azt a mostanában eléggé divatos klisét veszi alapul, hogy azokat traumatizálja a szörny, akik már eleve valamilyen traumát éltek át, hiszen így könnyebb hozzájuk utat találni. Olyan ez, mint amikor a kísértethistóriákban a haldoklók érzik meg először az entitás jelenlétét (lásd a Kísértetjárás Connecticutban rákbeteg kamaszát).

Forrás: Forum Hungary

 

Sajnos azonban nem ez az egyetlen klisé a filmben, kénytelen vagyok még megemlíteni A kör óta ismerős motívumot, amikor az egyik lényeges szereplő, aki már valamilyen módon találkozott az entitással, elkezd veszettül köhögni, mígnem egy hosszú szálat húz ki a torkából, aminek a végén valami nagyobb cucc van. Ilyet itt is láthatunk, ahogy az egész történetvezetés eléggé közhelyes, ami csak azért kár, mert akadnak remek ötletek. Például, ha kihuny az összes lámpa az amerikai konyhás nappaliban, akkor a kamasz lánynak itt van annyi esze, hogy kinyitja a hűtőt, hiszen abból is árad ki némi fény.

Forrás: Forum Hungary

 

Szokványos, de ötletes a megismerés és elfogadás lépcsőzetessége is a karakterek közt. Ahogy Kingnél, és általában a horrorfilmekben lenni szokott, a gyerekek érzik meg először a veszélyt, sőt, őket fenyegeti, de senki sem veszi őket komolyan, és a fásult felnőtt csak akkor hisz nekik, amikor már túl késő, vagy már a saját bőrén érzi a rettenetet. Itt is ez történik, az apa végig tamáskodik, neki így fájdalmas lesz a lecke, de kezdetben Sadie se hisz a kis Sawyernek, csak amikor szemtől szembe kerül a mumussal. Onnantól viszont ő lesz az, aki addig nem nyugszik, míg nem végez a rémmel. Szóval

ismét a gyerekek és a kamaszok kénytelenek megmenteni az önző és szűklátókörű felnőtteket.

Forrás: Forum Hungary

 

Érezhetőn azzal is próbál valamit kezdeni a dramaturgia, hogy az eredeti történet tulajdonképpen egy apa kálváriája, aki valójában alkalmatlan a feladatra. Ezt a szerepet viszont itt nem a páciens, Lester Billings (David Dastmalchian) cipeli, hanem a pszichológus, Will Harper, aki a felsége halála után képtelen igazán talpra állni. Bár felületesen ellátja a gyerekeit, de nem tud szembenézni a veszteséggel és a gyásszal, így abban sem képes partner lenni, hogy a gyerekei miként kezelik azt. Rábízza őket egy kollégájára, aztán részéről el van intézve a dolog: mikor Sadie beszélgetni szeretne vele az édesanyjáról és arról, hogy mekkora hiányt hagyott az életében, azzal hárít, hogy ezt beszélje meg a pszichológusával. „De én veled szerettem volna beszélni róla” – mondja elcsukló hangon a lány. Ez így viszont csak nagyon felületesen emeli át azt az attitűdöt, amit az eredeti novellában Billings képviselt. Igazi biztonsági játék ez, ami

inkább hagyatkozik az olcsó, hirtelen ijesztgetgetésekre, a jump scare-ekre, minthogy mélységet adjon a sztorinak és karaktereknek

(amit megjegyzem, King alig húsz oldalban meg tudott csinálni).

Forrás: Forum Hungary

 

Kár érte, mert maga a rém, a mumus elég jól ki van találva. Nem is látványra, inkább a hangja, amikor még a sötétben rejtőzik, és az őrületbe kerget (King is azt vallja, hogy a szörny addig a legfélelmetesebb, amíg nem mutatkozik meg teljes valójában, hiszen az ismeretlentől rettegünk leginkább). A novellában Billings így írja le:

„Minden éjjel háromkor felébredtem, és a sötétségbe bámulva nyugtatgattam magam, hogy ez csak az óra. De az óra hangja mellett hallatszott valami csendes motoszkálás. És nem is volt igazán csendes, mert éppen azt akarta, hogy halljam. Nyálkás, cuppogó hangja volt, mintha egyenesen a mosogató lefolyójából mászott volna elő. És csörrenéseket is hallottam, ahogy a karmai enyhén végigkarcolták a lépcső korlátját. Ekkor becsuktam a szemem, mert igaz, hogy nagyon borzalmas volt hallani, de ha esetleg meg is láttam volna…

A filmben még az imitáció tulajdonságával is felruházták a mumust: képes a szeretteink hangját utánozni. Ez pedig, vegyülve ezzel szörcsögő, nyögdécselő hanggal, ami olyan, mintha a szörny is állandóan szenvedne, kifejezetten hátborzongató (a filmet szinkronnal vetítették, és elismerésem a hangmérnöknek, mert magyarul is sikerült esszenciálisra keverni a mumus hangját).

Még több Stephen King

Stephen King 10 hátborzongató cameója

Hetvenöt éves lett a horror királya, aki előszeretettel tűnik fel a könyveiből készült adaptációkban.

Tovább

 

Azt a mélységet viszont nem sikerült elérni, ami a Stephen King-műveket tényleg iszonyatossá teszi, és amitől görcsbe rándul az ember gyomra, mert nem a kísértetek, a vámpírok és a farkasemberek jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az emberi figyelmetlenség és gonoszság.

A mumus megspórolja azt a társadalomkritikát, ami a szerző sajátja, és jóval finomabbra hangolja az eredeti mű borzalmait is.

Ez a film eléggé megúszós, és telis-tele van biztonsági játékkal, miközben vannak olyan erényei, amikért mégis érdemes bepróbálni a műfaj kedvelőinek. A King-hangulatot azonban ne nagyon keressük benne.

(via Stephen King: Éjszakai műszak)