Nem rossz ő, csak keresi a helyét!

Elképesztően népszerű a kritikusok körében A világ legrosszabb embere című norvég dráma, amit sokan romantikus vígjátékként emlegetnek, pedig semmi romantikus nincs abban, ahogy egy hétköznapi lány valami célt keres

Ha egy filmet az egekig magasztalnak, az rendszerint két reakciót vált ki: vagy hagyod, hogy elkapjon a hype, és már előre izgulsz, mielőtt megnéznéd, vagy szkeptikus leszel, és automatikusan valami fogást keresel a mások által annyira dicsért művön, ami nem szép dolog. Nálam a kettő reakció egyszerre működött, vártam is a norvég Joachim Trier (Thelma, Hétköznapi titkaink, Oslo, augusztus) új filmjét, A világ legrosszabb emberét, mégis valahogy voltak vele kapcsolatban fenntartásaim. Tényleg az év – 2021-ről van szó, onnan csúszott ide át Trier munkája – legjobb filmje?

Tényleg az elmúlt évek legjobb romantikus vígjátéka?

Legalább az egyik kérdésre NEM a válasz.

Hősnőnk a húszas évei végén járó Julie (Renate Reinsve), aki annak idején kitűnő tanulóként vágott neki a felnőtt létnek. Felvételt nyert az orvosi karra, de az orvoslás túl „konkrét” volt neki, így belevágott a pszichológiába, aztán hirtelen úgy döntött, hogy inkább fotós lesz belőle, de hogy eltartsa magát, végül egy könyvesboltban lett eladó. Eközben megismerkedik egy underground képregényszerzővel (Anders Danielsen Lie), és klappolnak is egymáshoz, és bár a 10 évvel idősebb férfi gyereket szeretne, Julie kedvéért nem erőlteti a dolgot. Aztán megesik tulajdonképpen az egyetlen igazán spontán dolog a lány életében: este hazafelé belóg egy buliba, ahol megismerkedik egy sráccal (Herbert Nordrum). A fiúnak is van valakije, és bár nem történik semmi visszavonhatatlan, olyan közel kerülnek egymáshoz, mint még soha senkihez – és a dolognak nyilván lesz folytatása. Ez a vadidegen fiúval együtt töltött este egyrészt a film egyik csúcspontja a maga teljes felszabadultságával, és ezen a ponton a mű valóban kimeríti a vele kapcsolatban sokat emlegetett romantikus vígjáték fogalmát.

Máskor viszont nem.

Ha címkét kellene aggatnom A világ legrosszabb emberére, az nem a romantikus vígjáték lenne. Az egész egy könnyedebb független darabként indul, az említett csúcsponton kap egy könnyed felhangot, hogy aztán egyre biztosabban haladjon a dráma, sőt, melodráma felé, de tartózkodunk a spoilerektől. A történet az utolsó fordulatot leszámítva teljesen hétköznapi és egyszerű, mint a bot, mindössze arról van szó, hogy ez a lány önmagát keresi, és mások meglepően türelmesen asszisztálnak hozzá. Ezt persze több szögből is lehet nézni, hiszen ki ne keresné magát, ki ne habozna élete legfontosabb döntései előtt – és néha helyettük -, érhető, hogy ez adja a film gerincét, másrészt ha ez mindenki életének része, akkor miért érdekeljen minket egy közepesen érdekes középosztálybeli lány útkeresése. Aki vevő az első verzióra, az imádni fogja a filmet, aki a második verzióra szavaz, az már kevésbé. Az viszont tény, hogy Renate Reinsve valóban személye beragyogja az egész filmet.

Amit szintén nézhetünk másként: én időnként úgy éreztem, hogy a forgatókönyvet is jegyző Joachim Trier emelte a magasba ezt a lányt, aki a film előtt még azon gondolkodott, hogy felhagy a színészettel, mert nem kapott szerepeket, és inkább elkezdte kitanulni az asztalosmesterséget. Ez egy hihetetlenül hálás szerep – el is nyerte Cannes-ban a legjobb színésznő díját -, amelynek kulcsmomentumai, mint Julie sokszor emlegetett futása Oslo utcáin, tényleg semmi másról nem szólnak, mint hogy ő milyen jó. És Reinsve rendelkezik azzal az adottsággal, hogy az egyik jelenetben teljesen jellegtelen, a következőben kifejezetten vonzó, majd megint visszavedlik hétköznapivá, de mindvégig izgalmas – bár a másokon sokszor öntudatlanul átgyalogoló karakteréről már nem mondanám ugyanezt. Trier és a kamera valósággal körülrajongja őt, és a rendező még arra is hajlandó, hogy a kedvéért a feminizmussal kacérkodjon és a #metoo mozgalmat emlegesse, hogy a vége felé egy meglepő jelenetben látványosan visszakozzon.

És néha az embernek az az érzése, hogy Trier, aki egy amerikai kitérő (Hétköznapi titkaink - 2015) és egy meglepően izgalmas low budget szuperhősfilm (Thelma - 2017) után visszatért oslói gyökereihez és kedvenc színészéhez, a saját alteregójaként működő Anders Danielsen Liehez, szintén önmagát keresi.

Értékelés: 7/10

 

A Port.hu zenés sorozatának első évadának utolsó részében Király Attila színész és szinkronszínész ült be a dobok mögé.