A fenti fiktív beszélgetés több okból sem játszódhatna le. Egyrészt már nem léteznek videotékák, másrészt bármennyire is adná magát a poén, hogy a Maga a pokolt egy teszkógazdaságos Tyler Rake-filmnek állítsuk be, a két produkció nagyjából ugyanazon a polcon van. Chris Hemsworth akciómozija azért döntögette a rekordokat a Netflixen, mert nem bonyolított túl semmit, a főhős egyszemélyes hadseregként gázolt át fél Bangladesen, hogy mindenáron megvédje és kimenekítse a célszemélyt, és a Maga a pokol is hasonló izgalmakat kínál a műfaj rajongóinak.

William Eubank író-rendező és szerzőtársa, David Frigerio sem rágták tövig a ceruzájukat, amíg megálmodták az alaphelyzetet, mert rögtön a legismertebb sablonhoz nyúltak. Egy fogságba esett ügynököt kell a Fülöp-szigetek dzsungeléből kimenekítenie az amerikai hadsereg pár fős alakulatának, akikhez a légierő újonc tisztje, Kinney (Liam Hemsworth) is csatlakozik. Azt ugyan nehezen tudja a forgatókönyv megindokolni, hogy mit keres egy zöldfülű a zöldsapkások közt, már túl azon, hogy így egy kívülálló karakter szemén keresztül csodálkozhatunk rá mi is arra, mennyire keserű a kommandóskenyér.

Az alkotók olyan ordas nagy klisék bevetésétől sem riadnak vissza, mint amikor az egyik katona még az ejtőernyős ugrás előtt a családja fotóját mutogatja a többieknek, jelentősen csökkentve ezzel a túlélési esélyeit. Egy másik elitkatona pedig arról értekezik az újoncnak, hogy a technikai fejlődés ellenére a háború még mindig egy barbár dolog.

A folytatásban nem meglepő módon beteljesedik a prófécia, a küldetés rekordgyorsasággal elbukik, az újonc Kinney-nek pedig majdnem teljesen egyedül kell az életéért küzdenie a dzsungelben. Azért csak majdnem, mert egy ideig rádiós kapcsolatban marad a Russell Crowe által alakított Eddie “Kaszás” Grimm drónpilótával, aki a több ezer kilométerre lévő Las Vegas-i katonai központból próbálja őt kinavigálni a pokolból.

Egy mozijegy áráért ezúttal két filmet is kapunk. Az egyik egy kőkemény háborús akció, amelyben a magára maradt Kinney tisztnek élesben kell felnőnie a feladathoz, miközben a gépfegyverektől a hellfire rakétákon át a túszlefejezős kardig minden gyilkos eszköz bevetésre kerül. Az akciójelenetek kellően feszültek, látványosak, és ami a legfontosabb, követhetőek, amikor pedig felrobban valami – és ebben a filmben elég sokszor felrobban valami –, akkor súlytalan, műanyag CGI helyett valódinak ható robbanásokat látunk. A műélvezetet az ellenfelek vagy a konfliktusok árnyaltsága sem zavarja meg, derék és bátor katonák állnak szemben elvetemült, arctalan gerillákkal –

az alkotók nem kérdéseket akarnak feltenni, hanem a kitartást, a maszkulinitást és a bajtársiasságot ünnepelni.

A Maga a pokol másik fele egy nyugdíjhoz közelítő tisztről szól, aki olyan sokszor szegült szembe a feletteseivel, hogy megrekedt a századosi rangban. A mostani főnökével is meg kell küzdenie, hogy lelkiismeretesen végezhesse a munkáját, miközben attól retteg, lemarad a kilencedik gyereke születéséről. Őt alakítja Russell Crowe, aki valószínűleg úgy írta alá a szerződését, hogy kikötötte benne, legalább a játékidő harmadában szerepelnie kell a filmben, más ugyanis nem indokolja a magánszámát. A karaktere nem teljesen haszontalan, fontos szerep jut neki a küldetés során, és még humorforrásnak sem utolsó, ahogy a felesége veganizmusa miatt morgolódik, de a háttérsztorija még a harctéri eseményeknél is közhelyesebb. Teljesen egyértelmű, hogy azért hizlalták csak fel a szálát, hogy ki lehessen tenni egy igazi hollywoodi sztár fejét a plakátra.

A lényegen ez szerencsére nem sokat változtat: a Maga a pokol olyan film lett, amelyet a sablonos megoldásai ellenére

receptre kellene felírni a klasszikus, 80-as évekbeli akciómozik szerelmeseinek.