Felejtsük el, hogy az egésznek szinte nincs is apropója, azon túl, hogy mindaz, amit látunk, nyilván a szükséges szépítésekkel valóban megtörtént az író-rendező Sean Andersszel (Megjött apuci-filmek, Förtelmes főnökök 2). Merthogy sosem tudjuk meg, hogy hőseink miért akarnak gyereket örökbe fogadni, min mentek keresztül - vagy min nem – azelőtt, hogy így döntöttek, mi hiányzott és mi nem az életükből, mert egyszer csak ott látjuk Mark Wahlberget és Rose Byrne-t egy olyan csoportban, ahol a leendő örökbefogadókat készítik fel a nagy feladatra, oszt kész. Annyit tudunk, hogy kutyát már befogadtak, és az bevált nekik. Aztán azt is ugyanilyen hirtelen döntik el, hogy ha már lúd, legyen kövér, és rögtön egy tinit fogadnak be, sőt, oda is ugyanilyen felhevüléssel jutnak el, hogy akkor már legyen három új gyerekük, akik testvérek.

Hőseink egy kora negyvenes jómódú fehér pár, annyit tudunk, hogy házakat újítanak fel, és eladják őket, a pasas impulzív, könnyen mondja ki azt, ami a szívén van, még akkor is, ha az marhaságnak hangzik, a feleség pedig kicsit merev, de aranyos. Aztán egyszer csak lesz három gyerekük, egy tinilány (Isabela Moner), a mindig balszerencsés kisöccse és az akaratos kishúg, és pár napig csodásan érzik magukat, hogy milyen jó fejek, hogy ennyi gyereket befogadtak, és új esélyt adnak nekik, aztán a kölykök elkezdenek kölykök lenni, nem olyan illedelmesek, mint érkezésükkor. És mindenféle problémát okoznak, amire a felkészítő nem készítette fel az új anyut és aput, mert ott csak azzal foglalkoztak, hogy egymás viccein és még inkább egymáson röhögjenek. Ráadásul egy szép nap megjelenik a börtönből frissen szabadult vér szerinti anyuka, aki nagyon összeszedettnek tűnik.

Kétféleképpen nézhetjük az Instant családot, elégedetlenül, mert fontos kérdéseket kikerülnek, másokat elviccelnek, és mert nem adnak hátteret és motivációt a főhősöknek – vagy élvezhetjük, tudván, hogy az alkotók bizonyos sarkokat jó eséllyel azért vágtak le, hogy befogadhatóbbá, feldolgozhatóbbá tegyék ezt a nehéz témát. Mert ez egy baromi nehéz téma, befogadni olyan gyerekeket, akikről szinte semmit nem tudunk, csak azt, hogy nem volt könnyű életük. És nyilván a gyereknek is iszonyú nehéz elfogadnia, hogy – rendszerint akaratán kívül –vadidegenek lesznek a gondviselői, akik maguk sem hibátlanok, akik az új szabályokkal és környezettel együtt a saját személyiségüket is rájuk erőltetik, még akkor is, ha abban a személyiségben nincs semmi kivetnivaló, de az ilyen nyilván ritka. Én a második változatot választottam, és tényleg élveztem a filmet.

Sean Anders nem egy zseni, nem egy új Judd Apatow, de ért a vígjátékokhoz, hiszen rendezőként erre specializálódott, nyilván van szíve, és ez a téma is nyilván nagyon közel áll hozzá. Ezért bocsájtható meg pár kifejezetten ormótlanra sikerült jelenet, mint amikor hőseink egy tinisrácot szembesítenek annak vélt bűneivel, vagy az, hogy a gyerekekről alig tudunk meg valamit azon a pár jelzőn túl, amikkel fentebb körülírtam őket. Ez a vígjáték a tömegeknek és nem az ínyenceknek szól, és talán nem is baj. Ezért Mark Walhberg a főszereplője, akinek nem mellesleg egyre jobban áll a vígjáték, míg partnere, Rose Byrne ugyanúgy vígjáték specialista, mint a rendező. A gyenge pont legfeljebb a befogadott tinilányt játszó, mostanában a csapból is folyó Isabela Moner (Sicario 2, Transformers: Az utolsó lovag vagy a készülő Dóra, a felfedező film), de ő is inkább azért, mert maga a karaktere egy klisé, a nagyszájú, lázadó, meg nem értett, de alapvetően csak egy kis kedvességre vágyó kiscsaj. Csakhogy itt nem ő számít, hanem maga a téma, még akkor is, ha néha kicsit elviccelik.

Értékelés: 7/10