Finchernek is lehetett rossz napja – Kiváló rendezők rettenetes filmjei

Bármelyik direktorral előfordulhat, hogy kreativitását bombatalálat éri. Következzék tehát néhány rendező, aki - ilyen-olyan okból – korábbi vagy későbbi életművéhez méltatlan alkotást tett le az asztalra!

 

Robert Altman – Popeye (1980)

Rajzfilmből élőszereplős musicalt gyártani már 1980-ban sem volt életbiztosítás. Robert Altman azonban belement az orosz rulettbe, aminek szemernyi pozitív hozadéka sem lett. A spenótzabáló tengerész – vele együtt pedig a kritikus szakma –

olyan gyomrosban részesítette Hollywood egyik legnevesebb rendezőjét,

hogy jó tíz évre a B-ligába került, és csak az 1992-es A játékossal nyerte vissza renoméját.

David Fincher – A végső megoldás: Halál (1992)

Vajon hányszor mantrázhatta David Fincher az „innen szép nyerni” fordulatot, miután pályakezdő rendezőként karrierje legrosszabb filmjét hozta össze? Az Alien 3. elátkozott forgatásáról,

százszor átírt forgatókönyvéről a mai napig legendák szólnak,

a színvonalzuhanás pedig több mint nyilvánvaló volt az Alien-franchise második fejezete után. Ám ami igazán szürreális, hogy a film még így is 160 millió dolláros bevételt hozott.



Francis Ford Coppola – Jack (1996)

Tiszta sor, minden rendező karrierjének megvan a maga csúcspontja, ahonnan csak lefelé vezet az út. Ám a mai napig szürreális belegondolni, hogy a Jack ugyanazon direktor műve, aki két évtizeddel korábban

A keresztapa-, Apokalipszis most- és Magánbeszélgetés-kaliberű alapműveket

ontott magából. A vígjáték nem Coppola műfaja, a felnőtt testben élő fiú sztoriját feldolgozó Jack ezt egyértelműen igazolta.

David Lynch – Dűne (1984)

Egy időtálló film alapfeltétele, hogy legalább a rendező elégedett legyen vele. Nos, köztudott, hogy David Lynch mindig is pályafutása mélypontjaként tekintett a Dűnére, és az is, hogy megannyi kreatív nézetkülönbséggel kellett megküzdenie a forgatás során. És ha valamit kijelenthetünk a Mulholland Drive és a Kék bársony rendezőjével kapcsolatban, az nem más, mint hogy

nem ismeri a kompromisszum fogalmát.



A Coen testvérek – Betörő az albérlőm (2004)

A Betörő az albérlőm nem csupán azért lóg ki a Coen fivérek filmográfiájából, mert remake-ről van szó, hanem mert Alexander Mackendrick 1955-ös mozijának átplasztikázott változata meglehetősen színtelen-szagtalan lett. És ezen még

Tom Hanks nyájas modorú, egyben igazán rohadék karaktere sem tudott segíteni.


Christopher Nolan – Tenet (2020)

Nem állítjuk, hogy Christopher Nolan thrillere minden elemében rossz lenne: az akciójelenetek mellett Robert Pattinson alakítása is figyelemre méltó, ám mindez nem változtat a tényen, hogy sokkal inkább kelti művészieskedő, mint igazi művészfilm benyomását.

A „joggal megosztó film” egyik prototípusa.



Steven Spielberg – Meztelenek és bolondok (1979)  

Sokszínűsége ellenére Spielberg sosem érezte magáénak a vígjáték műfaját, ennek fényében pedig egyáltalán nem meglepő, hogy ez a Pearl Harbor idején játszódó morbid bohózat pályafutása talán legnagyobb baklövése volt. A Meztelenek és bolondokat a kritikusok sem kímélték – szerencsére a direktor az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatóival (ami azért szintén nem mentes a vígjátéki elemektől)

maradéktalanul kiköszörülte a csorbát.


A Wachowski testvérek – Mátrix: Újratöltve (2003)

A Mátrix 1999-ben forradalmat robbantott ki Hollywoodban, ami a Wachowski rendezőpáros számára legalább annyira volt átok, mint áldás. A folytatásból ugyanis áradt a görcsösség és az arra irányuló megfelelési kényszer, hogy mindenképpen felül akarják múlni az első részt. A technikai bravúrok mellett ugyanakkor már nem futotta jó forgatókönyvre. És bár a Mátrix – Újratöltve bevételi szempontból nem volt sikertelen, amolyan

kataszrófafolytatásként vonult be Hollywood történelemkönyvébe.



(via Independent)