Volt, hogy a rendező az anyagi korlátokat lépte át ügyeskedéssel, volt, hogy a stúdió szabályait játszotta ki vagy olyan jelenetek vett fel, amit másként nem lehetett volna, és volt olyan, aki a saját filmjét forgatta le, miközben egy másikat csinált.
Nosferatu (1922)
F.W. Murnau 1922-es némafilmje, a Nosferatu a valaha készült egyik legnagyobb hatású horrorfilm, és a német expresszionizmus úttörője, de amikor Albin Grau producer filmet akart készíteni Bram Stoker 1897-es Drakula című regénye alapján, a szerző özvegye megtagadta tőle a történet jogait. Grau nem jött zavarba, megváltoztatta a nevet és helyszínt, és így lett Drakula grófból Orlok gróf, aki Mina Harker helyett Ellen Hutterbe szeret bele halálosan, de a cselekmény minden más szempontból követi Stoker regényét. Florence Stoker férje halála után kizárólag a megfilmesítés jogdíjaiból élt, és amikor rájött, hogy a történetet nyilvánvalóan (és bevallottan) plagizálták, pert indított Grau ellen.
Évekig tartott a jogi huzavona, mert Grau annyiszor fellebbezett,
a bíró pedig végül úgy döntött, hogy a film kópiáit égessék el. Csakhogy ez nem vonatkozott a külföldi forgalmazásban lévő kópiákra – ezek maradtak fenn az utókor számára. Florence Stoker végül megkapta azt a pénzt, amit remélt, amikor eladta a regény jogait a Universal Pictures-nek.
Mad Max (1979)
A Mad Max költségvetése rendkívül alacsony volt, és azért is játszódik a jövőben, mert úgy megúszták, hogy sűrűn lakott területeken, épületek között forgassanak, statisztákkal, egyebekkel – az országúti hajszákat így is általában engedély nélkül forgatták, úgy, hogy önkényesen zártak le egész utakat. Néhány, roncstelepről kimentett autóval és motorral dolgoztak, amiket újra és újra „elpusztítottak”,
a díszletek és kellékek jó részét pedig Jon Dowding art director lopkodta össze.
George Miller rendező és Byron Kennedy producer mentőzéssel szedték össze a pénzt a filmre, az autós csattanásokhoz a mentősként látott valódi karambolok adták az élményanyagot – a motorosok jelentős része pedig igazi bűnöző volt. Ehhez képest a film világszerte 100 millió dollárt hozott össze – és három remek folytatás követte.
A felszín alatt (2013)
A Glasgow utcáit fehér autójában járó fiatal, csinos nő mindig magányos férfiakat pécéz ki, akiket magával viszi a kihalt épületbe, ahol alkalmi partnereit magába szippantja egy fekete, cseppfolyós anyag. Kiderül, hogy a csábító nő álcája valójában földönkívüli teremtményt takar. Scarlett Johansson pusztán jófejségből vállalta el az elismert kliprendezőből játékfilmessé avanzsáló Jonathan Glazer filmjének főszerepét, mert pénz az nem nagyon volt, ami meg volt, azt apró high-tech rejtett kamerákra költötték.
Ezzel vették fel Scarlett kalandjait és a járókelőket, azok tudta nélkül.
Az elképzelés az volt, hogy a kamera pont olyan „invázív faj”, mint a Scarlett által alakított földönkívüli. Mentségükre legyen mondva, rögtön a felvétel után közölték az illetőkkel, hogy filmben szerepelnek és a beleegyezésüket kérték – amit meg is kaptak mindenkitől, kivéve egy párt, akik éppen szakítottak, amikor felvették őket.
Ámítás (1992)
Ez a legcsavarosabb sztori az összes közül. Jean-Claude Van Damme 1989-es posztapokaliptikus cyberpunk filmje a Cyborg - A robotnő (1989) eredetileg Dolph Lundgren He-Manjének folytatása lett volna, amit egy kútba esett Pókember-mozifilm félig kész díszletei között forgattak le. Csakhogy az első verzió olyan véres és értelmetlen lett, hogy a hawaii származású rendezőnek, Albert Pyun egy sor új jelenetet kellett utólag forgatnia. Eközben döntött úgy, hogy titokban leforgatja a Cyborg díszletei között egy régi filmtervét, amelyben két földönkívüli azért érkezik hozzánk, hogy felrobbantsák a bolygót, de találkoznak egy dögös szőkével, és inkább őt akarják megdöngetni.
Nem pornóról van szó, pedig úgy hangzik,
az egészet pár emberrel vették fel titokban, és olyan kevés (lopott) nyersanyag volt, hogy mindent csak egyszer vettek fel, nem lehetett hibázni. Tovább tartott forgalmazót találni a kész műhöz, mint leforgatni azt.
Brazil (1985)
Terry Gilliam kultikus sci-fije a tökéletes jövőben játszódik, ahol a technológia és a bürokrácia egyeduralmában egy árnyékkormány uralkodik, melynek alattvalóit tökéletes megfigyelés alatt tartja, és azok életébe gyakran bele is avatkozik. Ahogy a gyártó Universal Studios is beavatkozott Gilliam munkájába, ők ugyanis újravágatták volna a filmet és egy egyszerűbb, érhetőbb befejezést akartak, rövidebb játékidővel.
Csakhogy a felháborodott rendező elszabotálta a dolgot,
titkos vetítéseket szervezett elsősorban újságíróknak – megszegve ezzel a stúdióval kötött szerződését -, akik aztán csak lelkendező kritikákat írtak. A különböző újságíró szervezetek, akik tökéletesen tisztában voltak a rendező és a stúdió közötti vitával, gyorsan díjakat is adtak a Brazilnak, ezzel gyakorlatilag kényszerhelyzetbe hozva a Universalt, akik végül lenyelték a békát, és Gilliam eredeti verziója került a mozikba.
Halálos iramban: Tokiói hajsza (2006)
Tókióban istentelenül drága forgatni, amiről Ridley Scott is mesélhetne, hiszen a csak a helyszínek lefoglalása, kibérlése megduplázta a Fekete eső (1989) című film költségvetését. Pont ezt akarta elkerülni Justin Lin rendező a Tokiói hajsza forgatásán, ezért gyakran forgattak gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül, ami nem ritka, de neki volt egy spéci módszere is. Kifigyelte, hogy a rendőröknek nagyjából tíz percbe telik, mire leesik, mi történik, összeszedik a bátorságokat és legyőzik az udvariasságukat, hogy nekiálljanak intézkedni.
Ekkor az egyik asszisztens előállt, hogy ő a rendező,
vele tessék tárgyalni, majd félrevonult a „hatósággal” tisztázni a dolgokat. Ezalatt Lin és a stáb felpakolt és elillant, az asszisztens pedig a fogdában töltötte az éjszakát. Ezt összesen hétszer játszották el, a többi felvételt garázsokban, parkokban vették fel.
Brüno (2009)
Már a 2006-os Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika is nagyrészt gerillamódszerekkel készült, sokszor átrázva és félrevezetve Sacha Baron Cohen interjúalanyait, a Brünoval viszont eggyel tovább lépett. A történet kiindulópontja, hogy az önjelölt meleg osztrák divatikont száműzik a divat világából, miután saját készítésű tépőzáras ruhájával botrányt okoz a milánói divathéten. Nos, ki nem találnád, kedves olvasó, de a filmkedvéért Cohen tényleg botrányt okozott, de nem volt könnyű dolga. Először egy Versace bemutatón próbálkoztak, de a szervezők fülest kaphattak, és lefogták a színészt, mielőtt a kifutóra léphetett volna. Nem adta fel, és
Agatha Ruiz de la Prada show-ját sikerült meglékelnie,
a kissé elkésett biztonságiak pedig tudtukon kívül eljátszották a szerepüket a filmben. Még az sem segített, hogy gyorsan lekapcsolták a villanyt, mert a vakuk fényében mindent látni lehetett. Cohen a rendőrségen töltötte az éjszakát, de egyáltalán nem bánta, és a rendőrök szerint remekül elszórakoztatott mindenkit.
