A Párhuzamos anyák pont annyira almodóvaros, amennyire megszoktuk és szeretjük, de a végén jön egy váratlan csavar.
Pedro Almodóvar minden egyes új filmje élő cáfolata Tarantino tételének, mi szerint az idős rendezők már nem tudnak semmit hozzátenni az életműveikhez, ezért jobb is, ha időben nyugdíjba vonulnak. A most 72 éves spanyol direktor ehhez képest semmilyen jelét nem mutatja a szellemi ellustulásnak, sőt, új filmjeiben sem (csak) a saját slágertémáit hangszereli át. A legutóbbi munkájában példának okáért a megszokott női történetek helyett magára irányította a kamerát, és az Antonio Banderas által alakított filmrendező alteregó segítségével egyfajta élet- és karrierösszegzést tartott. A Fájdalom és dicsőség akár búcsúfilmnek is kiváló lehetett volna, de Almodóvarnak szerencsére eszében sincs szögre akasztania a csapót.
Már csak azért sem, mert vannak, illetve voltak még rendezetlen adósságai. Ilyen a Párhuzamos anyák is, amely olyan régóta foglalkoztatja, hogy a film fiktív plakátja a 2009-ben bemutatott Megtört ölelések egyik jelenetében is feltűnt. Maga a történet is inkább a kétezres évek Almodóvarját idézi a női fókusszal és az erősen melodrámai alaphelyzettel. Penélope Cruz, aki immár hetedik alkalommal tér vissza, hogy eljátssza a főszerepet a spanyol rendezőnél, egy negyvenes divatfotóst alakít. Janis a legújabb megbízása kapcsán összefut egy régi antropológus ismerősével, Arturóval, aki felajánlja, hogy segít feltárni azt a jeltelen tömegsírt, amely a nő polgárháború idején legyilkolt nagyapját is rejti. A két ismerős össze is melegszik, Janis pedig teherbe esik, és úgy dönt, vállalja a gyereket a nős Arturo tiltakozása ellenére is. A szülészeten közös kórterembe kerül a még tinédzser Anával, akinek a zűrös családi háttere miatt szintén egyedül kell megélnie a terhességet és az anyaságot.
A más generációt és más kulturális hátteret képviselő nők sorsa ezzel összefonódik, és bár a szülés után különválnak, pár hónappal később ismét belépnek egymás életébe, köszönhetően egy olyan tipikus almodóvari csavarnak, amelyet a szappanoperák is előszeretettel alkalmaznak. A spanyol rendező ugyanakkor
nem olcsó dramaturgiai fogásként használja az incidenst, hanem lélektanilag megalapozott, izgalmas melodrámai szituációkat bont ki belőle.
A Párhuzamos anyák feszültsége nemcsak abból fakad, hogy a titkok súlya alatt fuldokoló Janis morálisan megkérdőjelezhető döntéseket hoz, hanem a dilemma átélhetőségéből is. A néző is kénytelen feltenni magának a kérdést, hogy mit tenne egy olyan szorongató helyzetben, amelyből lehetetlen sérülés nélkül kikerülni.
A vizualitását illetően ugyanakkor nem olyan erős a produkció, mint Almodóvar korábbi, hasonló témákat boncolgató filmjei. Kevesebb helyszínt és színt, és egyszerűbb, már-már tévéfilmeket idéző beállításokat használ, a történet drámai erejét azonban ezek a megoldások nem csorbítják, sőt, talán még inkább ráirányítják a figyelmet a lényegre, a minden szempontból hiteles színészi játékra. Penélope Cruz megérdemelten kapta meg a velencei filmfesztiválon a legjobb színésznő díját, az Anát alakító Milena Smit pedig méltó partnere.
A Párhuzamos anyákat ez alapján el is helyezhetnénk a rendezői életműben a Volver és a Megtört ölelések közt félúton, csakhogy Almodóvar tartogat még egy szokatlan csavart a fináléra. Itt derül ki, hogy
Penélope Cruz karaktere mellett a spanyol polgárháború traumájának is főszerepet szánt,
és nemcsak a sztori katalizátoraként dobta be a feltárásra váró tömegsír szálát. Ez a fajta emlékezetpolitizálás Almodóvarra korábban nem volt jellemző, és ugyan Janis és Ana magánéleti drámájához papíron hozzá lehet kapcsolni a múlt feldolgozatlan bűneit, a váltás a zárlatban annyira hirtelen és drasztikus, hogy az felér egy elidegenítő gesztussal.
Mintha Almodóvar szándékosan akarta volna kizökkenteni a közönséget, azzal a felkiáltással, hogy a fikcióba való menekülés helyett szembesüljön inkább a valósággal.
Ez a gesztus sok spanyol számára katartikus hatású lehet, a többi néző viszont akár becsapva is érezheti magát, hiszen csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy azok a hús-vér karakterek, akikkel közel két órán át együtt lélegzett, mindössze illusztrációként szolgáltak egy történelmi igazságtételről szóló tanmesében.
