Egy igazán dühös ember - Guy Ritchie és Jason Statham újra együtt!

Ritchie legújabb filmje egyszerű, mint a bot, de sokkal több, mint a szokásos Statham-féle bunyó: egy szikár bosszúmese, de roppant elegánsan és jókora tűzerővel tálalva.

Vannak filmek, mint például a 007 Nincs idő meghalni, amiket már több mint egy éve tologatnak arrébb, várva a megfelelő alkalomra, a pandémia lecsengésére és a nézők visszatérésére, miközben mások szép csendben besurrannak eléjük, mint például Guy Ritchie legújabb munkája. Én speciel azt sem tudtam, hogy az Egy igazán dühös ember egy létező dolog, amíg ki nem jött az első előzetese, amiből az jött le, hogy Ritchie csinált egy jellegzetes, ennél fogva nem túl izgalmas Jason Statham filmet, kőkemény akcióval kevés dumával, minimális sztorival. Nem teljesen erről van szó.

Az tény, hogy ez nem egy tipikus Guy Ritchie-film, már csak azért is, mert az Albert Dupontel főszereplésével készült remek francia A pénzszállító (2004) remake-jéről van szó – bár ez utóbbi tényt nem verték nagy dobra -, de sokkal többről van szó, mint a szokásos Statham-féle kaszkadőrshow. Egy páncélautó kirablásával kezdünk, ahol az egyik rabló szemrebbenés nélkül lelövi a két őrt, majd ugrunk az időben, és az érintett pénzszállító céghez új ember érkezik, a hallgatag és nem különösebben barátságos Walter Hill (Statham), akit a veterán Bullet (Holt McCallany) tanít be a melóra. Mondjuk, nem sokat kell tanítani, ami az első éles helyzetben kiderül, amikor a csak H-nak szólított férfi pár másodperc alatt hat támadóval végez. Innen már sejteni lehet, hogy H nem egyszerű biztonsági őr, ahogy azt is, hogy a film eleji rablásnak köze van a jelenlétéhez, és azt is, hogy valaki sáros a cégnél. Kezdhetünk gyanakodni, és a legvalószínűbb gyanúsított a nagyszájú, izgága Boy Sweat Dave (Josh Hartnett).

Ahhoz képest, hogy mennyi akciójelenetet kapunk, Ritchie nem siet különösebben. Jó sok idő telik el, mire megtudhatjuk, ki is H valójában, mi motiválja – az utóbbira az előzetes választ adhatott, az előbbire aligha -, és még tovább kell arra várni, hogy megtudjuk, kik álltak az eredeti rablás mögött. Róluk nem beszélünk, mert masszív spoiler lenne, de nem rossz csapat. Az, aki alaposan megnézi a stáblistát, az persze nagy biztonsággal tippelhet, de akkor hol a móka?

És az Egy igazán dühös ember pont attól jó, hogy nem rángatják elő azonnal az összes nyuszit a kalapból.

Van idő a részletekre, Statham pedig nem csinálja rögtön azt, amit csinálni szokott – persze csinálni fogja, kétség ne legyen, csak nem összecsapva. Ha csak a történetet nézzük, ami ráadásul sok elemében még kölcsönöz is Michael Mann megkerülhetetlen klasszikusától, a Szemtől szembentől (1995), az önmagában nem egy nagy durranás, de az olyan túlbonyolított és feleslegesen sok szálon futó munkák után, mint a Revolver, a Spíler vagy legutóbb az Úriemberek, ez nem feltétlenül baj.

Merthogy ott van a tempó, a műgond, az ötletek és a részletek szépsége. Bár félig-meddig most is alvilági közegben járunk, Ritchie nem hozza a szokásos színes, piti bűnözőit, szórakoztató karaktereit, kedvenc színészei közül is csak Statham és a pénzszállító cég igazgatóját alakító Eddie Marsant hozza be. Ráadásul Amerikában járunk és a szokásos popdalokkal sincs teletűzve a film, de a stílus, az elegancia és az ötletesség a régi. Nem állítom, hogy ebben nincs hellyel-közzel némi modorosság, de Guy Ritchie van akkora tehetség, van annyi rutinja és szaktudása, hogy igazán nagy sztárok, gigászi költségvetés és komoly marketingkampány nélkül is kiráz a kisujjából egy rendkívül izgalmas, kifejezetten látványos és nagyon szórakoztató műfaji darabot. Ami nyilván nem lesz később olyan hivatkozási pont, mint annak idején mondjuk a Blöff volt, nincs benne annyi eredetiség, mint például a Sherlock Holmesban, de nagyon rendben van.

És ami azt illeti, ennyi kihagyás után nem rossz pont egy ilyen filmre beülni a moziba!

Jason Statham pedig Jason Statham: lehet nem szeretni ezt a figurát, de még nagyon messze vagyunk attól, hogy megunjuk.

 

Értékelés: 8/10