Egy dolog, hogy a film egyik fontos szereplője a címbéli németalföldi festmény, másik, hogy itt szinte mindenki olyan merev és élettelen, mintha maguk is egy festmény háttérfigurái lennének.
Ó, vannak azok a veretes regények, amikből egyszerűen muszáj filmet csinálni. Donna Tartt Pulitzer-díjas regénye például kerek harminc hetet töltött a The New York Times bestseller listáján, olyan sokan olvasták el, hogy ha ezeknek csak a fele vesz jegyet az ebből készült filmre, az már így is hasznot hoz. És persze vannak azok a sznobok, akiknek eleve jó ajánlás a bestseller jelző, és vannak, akik például Nicole Kidman neve hallatán vesznek mozijegyet, így az illetékes stúdiónak nem különösebben kellett azon aggódniuk, hogy a kész film jó lesz-e vagy sem, legfeljebb az lehetett a tét, hogy nyernek-e valamilyen mutatós díjat vele. Jelentem, nem fognak, hacsak a díszletekért nem adnak valamit.
A címbeli madár, Az Aranypinty valójában egy festmény. Egy létező németalföldi műalkotás, Carel Fabritius 1654-ben készült munkája, aminek megvan a maga fantasztikus története. A kép a filmben egy New York-i múzeumban található – valójában egy hágai gyűjtemény része -, és ezt a múzeumot valakik felrobbantják. Kevesen élik túl a merényletet: egy 13 éves srác, Theo édesanyja meghal, ő azonban kijut a romok alól, és magával viszi a kérdéses festményt. A félig elárvult fiú egy ideig jómódú nevelőszülőkhöz kerül, azután részeges apja magával viszi Las Vegasba, hogy újra visszatérjen New Yorkba, ahol egy neves régiségboltban talál munkát, a kép pedig mindvégig vele van, igaz, elrejtve, még ő maga sem nézi meg. És ez első hallásra egyszerű történet, John Crowley (Brooklyn) filmje azonban egyrészt messze nem egyszerű, története 9sszevissza kanyarog, másrészt már a legelején elveszik a részletekben. Csekély vigasz, hogy ezek szépen megművelt, patinás részletek, amelyeket maga Roger Deakins fényképezett.
Merthogy itt minden elegáns – leszámítva a rövid Las Vegas-i kitérőt, ott ugyebár semmi sem az -, drága, finom és kiművelt, mindenhol Anna királynő korabeli komódok, György-korabeli portrék, méregdrága tapéták és csodás csillárok találhatók, a szereplők pedig olyan pózokba merevednek, amikbe élő emberek nem szoktak. Itt ők is a díszletek részei, műtárgyak, amelyek értéke az illető jellemétől, és nem a külsejétől függ, és mint ilyen, a film szinte minden karaktere teljesen élettelen. Élettelen Nicole Kidman a nagypolgári család mátriarchájaként, Jeffrey Wright a közben felcseperedő srác antikos pót apjaként és főleg élettelen Ansel Elgort (Nyomd, bébi, nyomd) a felnőtt főszereplőként - nem mintha a fiatalabb énjét alakító Oakes Fegley sokkal izgalmasabb lenne nála.
És persze nem a színészek rosszak, a rendező által megkövetelt alakítások azok, pontosabban nem is a klasszikus értelemben vett alakításokat látunk, hanem mozgásban lévő pózokat. Modoros, túlgondolt, sznob pózokat, amikbe végül az egész film belemerevedik. A már említett Las Vegas kivétel, részben azért, mert ott ismerjük meg Thep nagy barátját az orosz – vagy ukrán? – Boriszt, és ennek az egy karakternek hagyják, hogy színes legyen. Az őt fiatalon játszó Finn Wolfhard (a vicces fiú az Azból) és felnőtt verziója, Aneurin Barnard (Bérgyilkost fogadtam, Dunkirk) az egész film legizgalmasabb színfoltjai, még akkor is, ha karakterük nem mutat sokkal túl a „furi kelet-európai fazon” sztereotípián. Összesen ennyi mozgástere volt itt a humornak és kreativitásnak.
Félreértés ne essék, Az Aranypinty nem rossz film, hiszen rendezője nem követ el égbekiáltó hibákat, csak nem szórakoztató vagy szerethető. Mert hiába a rangos alapanyag, a jó nevű színészgárda és tapasztalt stáb, hiába a csodás díszletek, ha mindebbe senki sem lehelt életet. Azt pedig csak halkan teszem hozzá, hogy bár a címbeli és a festményen látható madarat angolul tényleg goldfinchnek hívják, ami szó szerint aranypinty, de magyarul tengelic, népiesen pedig stiglic a neve – igaz, ez nem hangzik olyan elegánsan, márpedig a filmben és a regényben is meghatározó a tényező a stílus és az elegancia.
Értékelés: 5/10
