Abortusz helyett inkább üssük ki magunkból a gyereket

Röpke két év késéssel a magyar mozikba is megérkezett a 2020-ban a Sundance-en és Berlinben is nagyot szólt abortuszdráma, a Soha, néha, mindig – de aktuálisabb, mint valaha.

Miközben a világ filmes szaksajtója már egy másik abortuszdrámától hangos (a Velencében feltűnt Happeningtől, amiről itt írtunk részletesebben), hozzánk is befutott az amerikai Eliza Hittman alkotása, amely 2020 januárjában – neorealizmusáért – különdíjban részesült az amerikai Sundance fesztiválon, majd bő egy hónap múlva a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon megkapta a zsűri nagydíját, hogy utána további 27 díjat nyerjen világszerte.

A magyar forgalmazó késése tetemesnek tűnhet, de a Soha, néha, mindig

most aktuálisabb lett, mint valaha.

Május elején ugyanis kiszivárgott az amerikai Legfelsőbb Bíróság azon tervezete, amelynek értelmében eltörölnének egy közel 50 éves törvényt, ami szerint a nőknek alkotmányos joguk dönteni az abortuszról. Az Egyesült Államok legfelső szintű bírósága – amely egyúttal alkotmánybíróságként is működik – hivatalosan június végén határoz az ügyben, de tudni lehet, hogy egymás között már megszavazták, és többségbe kerültek az abortuszt ellenzők.

A korábbi törvény megsemmisítése azt jelentené, hogy az abortusz engedélyezéséről, tilalmáról, illetve a művi terhességmegszakítás végső határidejének szabályozásáról ezentúl az államok döntenének, és borítékolni lehet, hogy ezt követően a konzervatív államokban minimálisra csökkentenék a nők lehetőségét az időhatárt illetően, illetve egyes helyeken teljesen be is tiltanák az abortuszt (van olyan állam, például Florida, ahol július 1-jétől máris megszavazták a drasztikus szigorítást, ami azt jelenti, hogy a korábbi 24 hét helyett a terhesség megszakítása csak a 15. hétig végezhető el – még abban az esetben is, ha a fogantatás erőszakos úton vagy vérfertőzés eredményeként történt).

Hogy ezek a hidegen csengő, hivatalos szavak mégis mit jelentenek a gyakorlatban, azt mutatja meg testközelből Hittman alkotása,

amelynek olyan kimagasló a társadalmi hasznossága, hogy kötelezően kéne vetíteni a középiskolákban a Néma sikoly után (vagy sokkal inkább helyett).

A Soha, néha, mindigben – amely az eredeti Never Rarely Sometimes Always háromtagúra rövidített magyar címével nem véletlenül idézi a román új hullámos abortuszdrámát, a 4 hónap, 3 hét, 2 napot – egy 17 éves pennsylvaniai lányt ismerünk meg, Autumn-ot, aki, miután rájön, hogy terhes, az első primitív és/vagy drasztikus kísérletek után (C-vitamin-túladagolás, saját hasának püfölése) megpróbál hivatalos úton segítséget kérni.

Forrás: Pannonia Entertainment


Mikor megtudja, hogy lakóhelyén szülei hozzájárulása is szükséges lenne a beavatkozás elvégzéséhez, legjobb barátnőjével (egyúttal unokanővérével), Skylarrel New Yorkba utaznak, hogy egy ottani abortuszklinikán vessenek véget a nem kívánt terhességnek. A két lány sokáig próbál úgy tenni, mintha normális városlátogatásra érkeztek volna, programokat is szerveznek maguknak, de hamar kiderül,

hogy a dolog még várakozásaikhoz képest is megterhelő, traumatikus élmény – minden résztvevő számára.

A fiatalkori abortuszról készült már film felhőtlen, vígjátéki megközelítéssel (Nemterhes), a fentebb említett súlyos és nyomasztó 4 hónap, 3 hét, 2 nap pedig szikár szenvtelenséggel adja elő a brutális történéseket. Az abortuszra kényszerülő barátnőjét támogató lány motívumával és egy további fordulattal a Soha, néha, mindig a cselekmény szintjén ugyan erősen emlékeztet a román alkotásra, a felsorolt művekhez képest mégis egy másik utat választ. Az egyszerű, tiszta őszinteségét: kevés hatáskeltő eszközzel él, de amikor használja őket, az mindig a legjobbkor és nagyon finoman történik.


Hittman műve tele van premier plánokkal – a kamera úgy időz el az arcokon, mint egy tájon. De nem csak arcközeliket kapunk:

kiemelten fontossá válnak a filmben a kezek mint a segítés, a segítség, az együttérzés, a támogatás vagy épp a hála szimbólumai.

Legyen szó a megoldást hozó orvosok, nővérek és egészségügyi dolgozók kezéről vagy két fiatal lány egymásba fonódó kisujjáról, az alkotók mindezt úgy mutatják meg, hogy szavak nélkül is mindent elmondanak vele.

Annál is inkább, hiszen a Soha, néha, mindigben a verbalitás szintjén számos információt tartanak vissza vagy csak sejtetnek, így megrázóbb, ami nem hangzik el, amit nem tudunk meg biztosan. Erre utal az eredeti cím is, amit talán mégis hiba volt a magyar forgalmazó részéről lerövidíteni, mivel a főhősnőnek egy kérdőív szóbeli kitöltése során pontosan ezekkel a szavakkal,

a ’never’-rel (soha), a ’rarely’-vel (ritkán), a ’sometimes’-zal (néha) és az ’always’-zel (mindig) kell leírnia szexuális hátterét és teherbe esésének történetét;

és a film csúcsjelenetének is tekinthető képsor ékes példája annak, hogy SPOILER! hiába lehet négy lehetőségük közül is választani, van, hogy szavakkal elmondhatatlan, ami történt velünk (és épp ezért káros feltételekhez kötni az abortuszt, mert van, hogy az áldozat inkább a hallgatást választja).

Forrás: Pannonia Entertainment


A Soha, néha, mindigre ilyeténképp lehet kiáltványként is tekinteni, ennek ellenére semmi sem áll távolabb tőle, mint a didaxis. Az üzenete erőszakos módon való arcunkba kiáltása helyett apróbb (amikor a New York-i klinikán kiderül, hogy Autumn már 18 hetes terhes, nem pedig 10, ahogy azt az otthoni nősegítő szervezetnél megállapították, ahol mellesleg etikátlan módon próbálták rábeszélni a terhesség megtartására) és brutálisabb fordulatok bemutatásával juttatja el a nézőhöz a mondanivalóját,

a tanulságot már nekünk magunknak kell levonni. Nem lesz nehéz.