A 7 legjobb háborús film – azoknak, akik nem szeretik a háborús filmeket

A Híd a Kwai folyón premierjének 65. évfordulója kapcsán összeszedtünk hét további olyan filmet, amely háborús közegben játszódik ugyan, de utat találhat azokhoz is, akik alapvetően nem nagy rajongói a műfajnak.

A 22-es csapdája (1970)

Mike Nichols (Nem félünk a farkastól, Diploma előtt, Madárfészek, Közelebb, Charlie Wilson háborúja) műve elsősorban azzal lépi túl a háborús film kereteit, hogy kiválóan működő fekete komédia. A Joseph Heller-adaptáció abszurd kiindulópontja ugyanis, hogy főhősünk és sorstársai (a II. világháború utolsó éveiben Olaszországban harcoló amerikai bombázótisztek) egy lehetetlen szabály miatt hiába próbálják elmebetegségre hivatkozva elkerülni az egyre szaporodó bevetéseket, s így megmenteni a saját életüket.

„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot.

Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető.

Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell” – olvashatjuk a 22-es csapdájának leírását a regényben.

A bivalyerős high conceptet ráadásul egy olyan színészekből álló korabeli sztárparádé vezeti elő, mint Alan Arkin, Martin Balsam, Art Garfunkel (!), Anthony Perkins, Martin Sheen, Jon Voight és Orson Welles. Aki pedig kortárs színészekkel szeretné megnézni ugyanezt a sztorit, annak

a közelmúltbeli sorozatverziót ajánljuk Christopher Abbott-tal, Kyle Chandlerrel, George Clooney-val (ő egyébként az egyik rendező és executive producer is), Giancarlo Gianninivel és Hugh Laurie-val.


A szarvasvadász (1978)

Michael Cimino Robert De Niro, Christopher Walken és John Savage főszereplésével forgatott klasszikusában az alkotó a vietnámi háború poklába viszi – jó hosszú felvezetés után – átlagos kisember hőseit, miközben tartalmilag (a 3 órás játékidejű alkotásnak nagyjából csak a harmada játszódik igazi háborús közegben) és mondanivalóját tekintve is sokkal többé válik háborús filmnél. Cimino lélektanilag nagyon pontosan mutatja be három, nyomás alá helyezett férfi három különféle reakcióját egy szélsőséges határhelyzetre, és a szóban forgó trió tagjainak egymáshoz való viszonyát és a kapcsolat dinamikáját, változását is mesterien jeleníti meg.

A híres oroszrulett-jelenet pedig önmagában is olyan zseniális, hogy ha semmi más nem stimmelne a filmben (ami szerencsére nem így van), csak emiatt is érdemes lenne megnézni. A szarvasvadász úgy mutat be tökéletesen három ugyanonnan induló, mégis egészen máshova érkező emberi sorsot, hogy közben elkerüli

mind a háborús propaganda, mind a háborúellenes humanista kiáltvány csapdáját – egyszerűen „csak” egy örök érvényű filmalkotás.


Apokalipszis most (1979)

Egyes vélemények szerint nem A 22-es csapdája és nem is A szarvasvadász jeleníti meg a legprecízebben a háború színtiszta őrületét, hanem Francis Ford Coppola remekműve, ami részben minden bizonnyal annak köszönheti a hitelességét – mármint az őrületet illetően – hogy a résztvevők többsége valóban bekattant kissé a forgatáson során (erről ebben a cikkünkben írtunk korábban részletesebben). Az Apokalipszis mostot ezenkívül előszeretettel emlegetik azon adaptációk sorában is, amelyek jobban sikerültek, mint az eredeti mű: a film ugyanis Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényén alapul, amit Coppola csakugyan jócskán továbbfejlesztett.

Az eredetileg Afrikában játszódó, a belga gyarmatosítás sötét oldalát leleplező könyvből így a vietnámi háborút feltáró monumentális alkotás lett, amelyben egy fiatal százados a CIA-től azt a megbízatást kapja, hogy likvidáljon egy őrült, korábban szintén Vietnámban harcoló ezredest, aki a kambodzsai dzsungelben saját birodalmat épített ki. A főhős útja háborús területen keresztül vezet, felfelé a fiktív Nung folyón,

amellyel párhuzamosan egy belső utazás is zajlik, ami egyre mélyebbre vezet abba a sötét, mocskos és bizarr lázálomba, amit a rendező elképzelt.


Bőrnyakúak (2005)

Sam Mendes (Amerikai szépség) rendezésében egy Anthony Swofford nevű húszéves srácot ismerhetünk meg (a film alapjául szolgáló memoár szerzőjét Jake Gyllenhaal alakítja), aki a nyolcvanas évek végén önkéntesnek jelentkezik a tengerészgyalogosokhoz (a film címe a rájuk használt szleng), 1990 nyarán pedig kiküldik Szaúd-Arábiába, hogy harcoljon a frissen kitört öbölháborúban. És itt jön a váratlan fordulat, hiszen SPOILER! Anthony szemén keresztül a néző is átélheti a kőkemény kiképzést, a katonák között kialakuló kapcsolódásokat, a felettesek visszaéléseit, a sivatag poklát – és egyebet nem is, hiszen a főhős végül nem jut el a hadszíntérre. 175 nap brutális unalom után úgy tér haza, hogy hiába képezték ki mesterlövésznek, a villámgyorsan lezavart Sivatagi Vihar hadműveletben végül egyszer sem süthette el a fegyverét. A Bőrnyakúak kellemetlen ambivalenciával mutatja meg, hogy

nemcsak az lehet lélekölő, ha a katonákat gyilkolásra kényszerítik, hanem az is, ha nem végezhetik el azt a feladatot, amire vállalkoztak.


Becstelen brigantyk (2009)

Ebben a több szálon futó háborús mesében egy fiatal lány, Shosanna a megszállt Franciaországban szemtanúja lesz annak, hogy lemészárolják a családját, majd új személyiséget felvéve Párizsban telepszik le; eközben egy amerikai hadnagy zsidó katonákból verbuvál nácigyilkos csapatot, a német vezetés helyszínt keres egy új propagandafilm díszbemutatójára, a Shosanna családját meggyilkoltató Hans Landa ezredes pedig folytatja üzelmeit

– hogy a végén a sok szál egy párizsi moziban érjen össze, bombasztikus módon.

A Bőrnyakúakhoz hasonlóan a Becstelen brigantyk is

igen kevés valódi háborút tartalmaz, hiszen nem más rendezte, mint Quentin Tarantino, aki minden műfajt kicsavar és a saját képére formál.

Harctéri küzdelmek és a front bemutatása helyett tehát sokkal inkább kitűnő párbeszédekben, igazi sztárparádé (Brad Pitt, Christoph Waltz, Michael Fassbender, Eli Roth, Diane Kruger, Daniel Brühl, Til Schweiger, Mélanie Laurent, Mike Myers...) által elővezetett szuper alakításokban, némi plasztikusan ábrázolt vérfürdőben és egy kis szórakoztató alternatív történelemben lesz részünk.


Dunkirk (2017)

A Dunkirk a II. világháború Dinamó hadművelet nevű katonai akcióját mutatja be, melynek során 1940. május 26. és június 4. között a franciaországi Dunkerque partjainál a németek bekerítették a brit és francia szövetségeseket, mintegy 400 ezer katonát, a brit hadsereg és főleg angol civilek példátlan összefogásának köszönhetően azonban közülük 300 ezret sikerült kimenekíteni a vérfürdőből. Mivel a filmet a hollywoodi mainstreamen belül is minden esetben a saját egyéni vízióját megvalósító Christopher Nolan rendezte, nem a szokásos háborús filmes klisék sematikus felmondásának lehetünk a tanúi (ami egyébként az önfeláldozás, a drasztikus döntéseket igénylő helyzet és a kíméletlen ellenség gonoszsága miatt eléggé kínálja magát), hanem egy elsöprő, szuggesztív alkotást láthatunk – és hallhatunk (a Dunkirkben ugyanis elképesztően hangsúlyossá válik a hangkulissza is).

A filmben ezenkívül nincsenek hősök sem, nem emelkedik ki senki (ahogy a több százezres, menekülni vágyó tömegből a valóságban sem), és hiába szerepelnek benne olyan sztárok, mint Kenneth Branagh, Mark Rylance, Tom Hardy vagy Cillian Murphy, senki sem válik központi karakterré, mindenki eltűnik a masszában. Ennek az „elmosás”-nak vagy inkább összemosásnak köszönhetően

talán mindennél hitelesebben élhetjük át ugyanazt a káoszt, amit a Dunkerque-nél a túlélésért kapálózó katonák is megtapasztaltak.


1917 (2019)

Sam Mendesnek jó érzéke van az atipikus háborús filmekhez, hiszen a Bőrnyakúak után 14 évvel rendezett egy újabb figyelemre méltó alkotást, ami könnyen a kedvencévé válhat azoknak is, akiket kiráz a hideg a háborús film szókapcsolat hallatán. Már az szokatlan egy kicsit, hogy a direktor nem a II. világháború örök slágernek számító témáját dolgozta fel, hanem az I. világháborút választotta, amit jóval kevesebb film képvisel a filmtörténelemben – de az 1917-ben közel sem ez az egyetlen rendhagyó húzás. Két fiatal brit katonát ismerhetünk meg, akiket lehetetlennek tűnő küldetéssel bíznak meg: az ellenséges vonalon áthatolva el kell juttatniuk egy fontos üzenetet bajtársaiknak.

Az ily módon kvázi halálra ítélt fiúk sztorija már ezzel az alaphelyzettel azonnal megérinti a nézőt; arról pedig, hogy szó szerint szinte be legyünk rántva a cselekménybe,

két erőteljes formai megoldás gondoskodik.

A filmet egyrészt látszólag vágás nélkül (pontosabban trükkös vágásokkal érve el ezt a hatást) vették fel, másrészt real time-ban, azaz valós időben nézhetjük az eseményeket. A két katona élethalálharca így tényleg az első perctől az utolsóig a székébe szegezi a nem feltétlenül háborúsfilm-rajongó közönséget is.


(via filmschoolrejects.com)