A 10 legjobb angol film Szent György napjára

Anglia védőszentje, Szent György napja adta az ürügyet arra, hogy összeszedjük a tíz kedvenc angol filmünket, amiből kimaradtak a romantikus vígjátékok és a Bond-filmek, de így is pofás ez a lista.

Arábiai Lawrence (1962)

David Lean az olyan nagyszabású, lenyűgöző eposzok mestere volt, mint a Híd a Kwai folyón (1957) vagy a Doktor Zsivágó (1965), legmaradandóbb munkája azonban az T. E. Lawrence és az arab felkelős történetét megörökítő Arábiai Lawrence, és nem csak a 7 elnyert Oscar-díj miatt. Az egymással marakodó, szedett-vedett arab törzseket az oszmán birodalom ellen vezető amatőr katona története ehhez amúgy is remek alapanyag, Lean pedig a filmtörténet egyik leglátványosabb meséjét hozta létre belőle, ahol a sivatag nem csak egzotikus háttér, hanem az események és a főhős (a nagyszerű Peter O'Toole) jellemének formálója is egyben.

Egy ember ára (1963)

Az angol újhullám két legjelentősebb rendezője Tony Richardson (Dühöngő ifjúság, Egy csepp méz és A hosszútávfutó magányossága) és Lindsay Anderson (Álomország, Ha...) volt, tulajdonképpen bármelyik munkájukat választhattuk volna, mert mindketten rányomták kézjegyüket mind a brit rendezők későbbi generációjára, mind az európai film arculatára. Anderson munkájának hőse a mindenáron felemelkedni vágyó Frank (Richard Harris) a hagyományosan úri időtöltésnek számító sport világában könnyen érvényesül erejével, rámenőssége mégis kevésnek bizonyul gyengédségre vágyó szállásadónője, az özvegy Margaret meghódításához. Merthogy a korszak hőse az osztály hierarchia korlátai között vergődik, és akárhogy is küzd, kudarcra van ítélve.

Zulu (1964)

A dátum 1879. január 22. - pár órával korábban semmisítettek meg a zulu harcosok egy elbizakodott, óvatlan brit sereget Isandlwanánál, majd egy közeli apró helyőrség ellen fordultak. A Rorke-átkelő valójában alig volt több egy megerősített raktárnál, az itt lévő alig 150 brit katona egy része lábadozó beteg volt, állásaikat mégis egy napon át rohamozta sikertelenül 4000 ellenséges harcos. Ez a kis győzelem sokat jelentett a briteknek, ki is osztottak a túlélők között 11 Viktória- keresztet, a birodalom legmagasabb kitüntetését. Cy Endfield elképesztő módon, Zuluföldön, zulu statisztákkal, minden részletében hitelesen vitte vászonra a történetet, amelynek középpontjában két tapasztalatlan brit tiszt áll (Stanley Baker és Michael Caine, utóbbi első főszerepében), akiknek irdatlan nagy felelősséggel kell megbirkózniuk.  

Mechanikus narancs (1971)

Alex és bandája éjszakánként egy alternatív valóság Londonjának utcáit járja és terrorizálja annak lakóit. A megvadult fiatalok törnek, zúznak, rabolnak és gyilkolnak, mígnem a bandavezért a társai föl nem nyomják a zsaruknak. A börtönben Alex önként vállalkozik egy új átnevelési gyógymódra. A sajátos agymosás célja, hogy kiölje az emberből az agresszivitást. Miután a kezelést követően gyógyultnak nyilvánítják, szabadon engedik, ő pedig kiszolgáltatottja lesz egykori áldozatai bosszújának. Anthony Burgess nyelvei leleményekkel telipakolt, megfilmesíthetetlennek hitt regényéből a nagy Stanley Kubrick csinált formabontó, helyenként sokkoló, azóta ikonikussá vált filmet a fenomenális Malcolm McDowell főszereplésével.

Gyalog galopp (1975 )

Artúr, a britek királya (Graham Chapman) azt a feladatot kapja Istentől, hogy kutassa fel a Szent Grált. Egy ilyen horderejű küldetés kooperatív munkát igényel, ezért Artúr maga köré gyűjti Albion (fél)tökös lovagjait, Sir Bedevere-t, a tudóst (Terry Jones), a szűzies Sir Galahadot (Michael Palin), a bátor Sir Lancelotot (John Cleese) és Sir Robint (Eric Idle), aki nem olyan bátor, mint Sir Lancelot. A Kerekasztal lovagjai felkerekednek hát, hogy megannyi kalandot átvészelve begyűjtsék a menő poharat. A Monthy Python társulat minden idők egyik legjobb vígjátékát hozta össze, amihez adjuk hozzá Terry Gilliam emlékezetes animációját és a zseniális magyar szinkront.

Trainspotting (1996)

Renton (Ewan McGregor) és haverjai képtelenek beilleszkedni a társadalomba, nem mintha a gazdaságilag lepusztulóban lévő Edinburgh-ben sok lehetőségük lenne erre. A Beteg Srác, Spud, Tommy és a pszichopata Begbie - csupa vesztes figura, akik parttalanul sodródnak ide-oda. Az egyetlen menekülést a drog kínálja számukra, heroinnal belőve utaznak a képzelet univerzumában. Szárnyalásuknak csak az szab gátat, ha elfogy az anyag. Danny Boyle kultuszfilmje Irvine Welsh kultuszregényéből született, az aláfestést kultuszzenék adják, a főszerepekben pedig kultuszfigurák – mi kell még?

Billy Elliot (2000)

Amikor a 11 éves Billy (Jamie Bell) a bokszedzésen megpillantja a terem másik sarkában folyó balettórát, a mozdulatok varázsa többet nem engedi szabadon képzeletét. Hamar balettcipőre váltja bokszkesztyűit, hogy titkon besurranhasson Mrs. Wilkinson (Julie Walters) óráira, aki felismeri Billy tehetségét. Eközben Billy apja és bátyja, Tony, akik mindketten részt vesznek a bányászsztrájkban, csak nagy nehézségek árán tudnak kenyeret tenni a család asztalára, és picit dühösek lesznek, amikor rájönnek, hogy a bokszedzésekre szánt pénzt Billy kevésbé férfias elfoglaltságra pazarolja. Stephen Daldry tulajdonképpen nem tett mást, mint fogta az elmúlt évtizedek munkásdrámáit, adott nekik egy modern csavart és modern érzékenységet, a tánccal pedig egy olyan témát, ami mindenki számára érthető és vonzó.

Blöff (2000)

Guy Ritchie itt vitte tökélyre A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőben (1998) is használt formulát, vagyis a londoni alvilág piti, bár színes figuráit ereszti egymásnak Jason Statham vezetésével, sőt, még néhány amerikait is rájuk ereszt, hogy érdekesebb legyen a dolog. Érdekes is lesz, de a műsort az ír vándorcigányt alakító Brad Pitt viszi el. No nem nagyon, mert mindenki élete formáját hozza, és annyi a jó duma, hogy nem győzzük azóta is idézgetni őket, és itt még egy olyan sültparaszt bunkó is jó tud lenni, mint Vinnie Jones, a világ legellenszenvesebb focistája. Guy Ritchie azóta is próbálkozik ezzel a formátummal időről időre, de ilyen jót aligha fog tudni csinálni.

28 nappal később (2002)

Egy újabb Danny Boyle kultfilm a sok közül, ezúttal egy meglepő műfajban. Horrorban. Hőse, Jim (Cillian Murphy) 28 nap után felébred a kómából, de senkit sem talál a kórteremben. Üres a folyosó, az egész épület, üres és néma az egész város. Jim semmit sem ért, rémülten bóklászik a kihalt metropoliszban. Végül rátalál egy emberpár: túlélő, mindentől rettegő menekülők. És nemsokára találkoznak azokkal is, akik elől menekülni kell. Egykor emberek voltak, ám a gyilkos vírusnak köszönhetően már csak fékevesztett őrültek, akik ölni akarnak. És mindez azért működik annyira jól, hogy még a The Walking Dead elejét is innen nyúlták, mert tényleg hétköznapi figurák mozognak egy javarészt hihető  helyzetben.

Dunkirk (2017)

Christopher Nolan eposzi léptékű munkája a II. világháború egyik legnagyobb brit vereségéből varázsol felemelő győzelmet, és abban valóban igaza van, hogy a Brit Expedíciós Haderő evakuálása az összeomló Franciaországból létfontosságú volt Anglia számára és lehetővé tette a harc folytatását. Ehhez Nolan megmutatta mind az egyre zsugorodó partszakaszon rekedt angol katonák, a kimentésükre érkező tengerészek és a felettük harcoló pilóták közös erőfeszítését, és ebben a sztárokkal telizsúfolt filmben Tom Hardy egy Farrier nevű repülőtisztet alakít, aki Spitfire vadászrepülőgépén igyekszik légi fedezetet nyújtani az alatta lévőknek. Tulajdonképpen az ő alakja fogja össze mindazt, ami a földön, vízen és levegőben történik – és nem véletlen, hogy a film csodaszép záróképsorai is vele foglalkoznak.