Sir Laurence Oliviert mindenki istenítette. Már fiatalon a legjobb Shakespeare-színésznek kiáltották ki, és ő volt az első olyan színész, aki önmagát rendezve kapott Oscar-díjat. Rajongtak érte – egyedül ő maga nem tartotta sokra eredményeit.
Sir Laurence Olivier 1907. május 22-én született francia hugenotta eredetű családba, ezért mindig is kényes volt nevének franciás kiejtésére. Anglikán lelkész apja teológusnak szánta, ám őt a színház vonzotta. Ebből azonban szerencsére nem lett családi konfliktus, mert eredetileg apja is színész szeretett volna lenni. Olivier először 15 évesen lépett színpadra A makrancos hölgyben, húszévesen pedig már a londoni West Enden játszott, és Amerikába is hívták próbafelvételre (de az sajnos nem jött össze). A harmincas évek közepén a Rómeó és Júliában Sir John Gielguddal felváltva alakította Rómeót és Mercutiót.
Olivier-t a harmincas évek második felétől hívták Hollywoodba (már korábban is járt ott, csak Greta Garbo kitúrta a felkínált szerepből, így szégyenszemre haza kellett utaznia), és 1939-ben az Üvöltő szelek című filmmel jelölték először Oscar-díjra. Shakespeare-adaptációi közül az V. Henrik és a Hamlet – mindkettőnek főszereplője és rendezője is volt – bekerült a filmes kánonba. Az előbbiért az 1946-os Oscar-gálán különdíjat kapott, a Hamlet pedig két évvel később az első angol film lett, ami győzött a legjobb film kategóriában, Olivier pedig megkapta a legjobb színésznek járó kitüntetést is (a rendezőit John Huston elhalászta előle).
A Hamlet mindmáig az egyetlen Shakespeare-adaptáció, amely a legjobb film kategóriában nyert, Olivier pedig az egyetlen színész, aki Shakespeare-hős megformálásáért érdemelte ki az Oscar-díjat.
Olivier már házas ember volt (1930-ban vette el Jill Esmond színésznőt, akitől Tarquin nevű fia született), amikor beleszeretett az akkor még kezdő színésznő és szintén házasságban élő Vivien Leigh-be, akit csak évek múlva, 1940-ben vehetett el, mert addig egyikük házastársa sem egyezett bele a válásba (a színésznő egy Herbert Leigh Holman nevű ügyvéd felesége volt, akinek egy kislányt szült). Ugyanez év augusztus 30-án Santa Barbarában titokban összeházasodhattak: csak a két tanú, Katharine Hepburn és Garrison Kanin volt jelen.
A nagy szerelem azonban csúnya véget ért:
Leigh, aki a II. világháború alatt Észak-Afrikában katonákat lelkesítő előadásokon lépett fel, betegeskedni kezdett, az orvosok pedig tuberkulózist állapítottak meg. 1945-ben aztán a színésznő elvetélt, majd súlyos depresszióba esett, több idegösszeomlása volt, és egyre inkább férje ellen fordult. Ezt követően viszonyt folytatott több aktuális filmbéli partnerével, például Marlon Brandóval és Rex Harrisonnal is. Házasságukat ekkor mindketten befejezettnek tekintették, bár jó ideig még együtt éltek, csak 1960-ban váltak el.
Olivier alig volt negyvenéves, amikor lovaggá ütötték (színészt ilyen fiatalon sem azelőtt, sem azóta nem ért ez a megtiszteltetés). 1970-ben pedig a színészek közül elsőként került be a Lordok Házába: ettől kezdve kijárt neki a Sir és a Lord megszólítás is,
ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy Larrynek szólítsák.
Élete második felében újra ráköszöntöttek a szakmai sikerek: könyörtelen, biszexuális Crassus volt a Spartacusban, fanatikus szudáni felkelővezér, Mahdi a Khartoum – A Nílus városa című háborús drámában, a Maraton életre-halálra című thrillerben gonosz náci orvos , majd ironikus módon A brazíliai fiúkban már a náci orvos Mengele után nyomozott. Ekkor jelölték tizenegyedik alkalommal Oscar-díjra, amit 1978-ban életművéért is megkapott.
Olivier-nek hízelgett a felkérés, és gondolkodott is azon, hogy elfogadja, de romló egészségi állapota végül nem engedte meg, hogy el is játssza Don Vitót.
Olivier hat évtizedes pályafutása alatt a színpadhoz is hű maradt: az Old Vic társigazgatója, majd az újjászerveződő National Theatre első direktora volt. Erre az időre esett nagy visszhangot kiváltó Shylock-alakítása A velencei kalmárban és az Othello címszerepe. Játékából a kritika a könnyed eleganciát, a mély érzelmi gazdagságot emelte ki; beszédtechnikája az angol iskola legjobb hagyományait idézte – nem véletlenül tartották minden idők legjobb színészének. Ő maga a jó színész elé három követelményt állított: a tehetséget, a szerencsét és a kitartást. Saját maga legjobb színházi rendezésének Csehov Három nővérét tartotta, amit 1967-ben állított színpadra.
1982-ben jelentette meg emlékiratait Egy színész vallomásai címmel, melyben elmeséli gyermekkorát, színházi próbálkozásait, kudarcainak és sikereink történetét, házasságai sorsát,
ám biszexualitásáról természetesen nem ejtett szót.
A szóbeszéd szerint viszonya volt Danny Kaye komikussal és Kenneth Tynan színikritikussal, akit dramaturgként vett maga mellé a National Theatre-be.
Bár egy egész világ ünnepelte, Olivier sosem volt elégedett önmagával és a karrierjével: úgy érezte, hogy egész életében kudarcot vallott. A színész lekicsinyelte saját eredményeit, azokat mindig Cary Grant teljesítményével vetette össze, akinek karrierjét mindig is a legnagyobbra tartotta. A kétszeres Oscar-jelölt, majd 1970-ben életmű-Oscarral jutalmazott Grant vagyonát 70 millió dollárra becsülte a Look Magazine 1971-ben (ez mostanában 450 millió dollárnak felelne meg), és ő volt az, aki 1979-ben átadta Olivier-nek az ő életmű Oscar-díjat.
Amikor 1989. július 11-én meghalt időskori izomsorvadásban, a londoni National Theatre homlokzatán „Lord Olivier 1907–1989” felirattal búcsúztak tőle,
Temetésén Shakespeare-t olvastak fel, koporsóját Shakespeare-művekben szereplő virágokból (levendulából, majorannából, körömvirágból, százszorszépből, mentából és nárciszból) készült koszorú díszítette. Olivier azon kevés színész egyike, akit az a megtiszteltetés ért, hogy hamvai a londoni Westminster apátságban nyugszanak.
