Nyilván akadnak kivételek, de tulajdonképpen kétféle franchise létezik: az egyikben a főszereplő és/vagy a történet világa azonos (Szellemirtók, Indiana Jones, Star Trek, Star Wars, A Karib-tenger-kalózai, Halálos iramban, Mission: Impossible, James Bond, és így tovább), a másikban pedig az ellenfél. Míg előbbit egyszerű továbbgondolni – persze, ha az alkotók nem fekszenek le a toxikus "rajongók" előtt, mint például a Star Wars esetében –, ám utóbbinál igencsak meg kell erőltetni a fantáziát, hogy az újabb történetek ne az előzményt ismételjék meg.

Azok a franchise-ok, amelyekben gyakorlatilag a gonosztevők a főszereplők, mind ugyanarról szólnak: el kell előlük menekülni.

Ilyen az Alien, a Predátor, a Terminátor, az összes slasher, és csupán az alkotók kreativitásán múlik, hogy tudják-e többször úgy tálalni, hogy ne fulladjon unalomba. Az Alien-franchise esetében nagyon ügyesen oldották meg, hiszen mindegyik film más zsáner: a Nyolcadik utas a Halál klausztrofób sci-fi horror, A bolygó neve: Halál kommandósfilm az űrben, a Végső megoldás: halál apokaliptikus, nyomasztó horror, az Alien 4. pedig egy szürreális és igen beteg testhorror, gonosz poénokkal és látványos európai képregényes gyökerekkel. Az sem elhanyagolandó, hogy mind a négy rendezőnek markáns, egyedi stílusa van, ami simán elfeledteti, hogy így, vagy úgy, de mind a négy film ugyanarról szól: futnak a rusnya óriásbogarak elől.

A Predátor-franchise a második kategóriába tartozik, és ugyan az Alien-filmekhez képest mindig is alapvetően inkább a B-kategóriába tartozott, a lehetőségekhez mérten mindegyik rész hozott valami újat. Ez már jó. De nézzük részletesebben. A Préda után lenyomtam az öszes részt, így egészen frissek az emlékek.

Nem állítok rangsort, mert úgysincs értelme, mindenkinek megvan a sajátja, inkább azt nézem meg, az egyes filmek hogyan próbáltak frissíteni az alapötleten.

Ragadozó (1987)

John McTiernan filmje mára alapvetés, Arnold Schwarzenegger filmográfiájának egyik alapköve. A későbbi franchise első részeként nyilván máshogy működik, mint a későbbiek – épp ezért, a későbbiek fényében ma már nem olyan erős, miután tudjuk, mi vadássza le a szereplőket. A kommandósfilm tipikusan nyolcvanas évek, a túltoltan kőkemény muszklimiskák ma már nevetségesen hatnak, bár valószínűleg a "Nincs időm vérezni"-típusú dumák már akkoriban is paródiaszámba mentek. Az utolsó húsz perc, Dutch és a predátor macska-egér párharca viszont még mindig zseniális, kölönösen, hogy míg Schwarzenegger addig egy szivarozó, rettenthetetlen kommandós volt, a történet utolsó harmadában teljesen be van szarva, úgy közd az életéért. Rejtőzködik, csapdákat készít, maga is vadásszá válik, ám tisztában van vele, hogy az ellenfél jóval erősebb, korántsem biztos, hogy élve kerül ki ebből az egészből. 

Összegzés: Kicsit elszállt fölötte az idő, de még mindig jó film, az utolsó nagyjából 20 perc pedig még mindig a franchise legerősebb legerősebbjei közé tartozik.

Ragadozó 2. (1990)

Mindig is alulértékelték Stephen Hopkins folytatását, pedig hatalmasat húzzott azzal, hogy a dzsungelből a bandaháborúk és hőhullám gyötörte Los Angelesbe helyezte át történetet, főszereplője pedig nem egy szuperember: Mike Harrigan (Danny Glover) bár kemény és önfejű zsaru, akit érzelmei hajtanak, ám elég komoly tériszonya van. A városban vadászgató predátor jóval brutálisabb elődjénél, fegyverarzenálját is bővítették, nem egyenként vadássza le az embereket, egy egész csapatot is pillanatok alatt felkoncol. Ugyan a film néhány jelenete már-már karikatúraszerű (a jamaikai gengszerbanda a méteres jointokkal, a cigifüst, mint valami felhő ömlik ki a kocsijukból), de a metrós rész nagyon hatásos, ahogy a végső összecsapás is. A finálé pedig még ma is hidegrázós, a semmiből előbukkanó predátorokkkal és a finom utalásképpen átadott sok száz éves pisztollyal. A predátorok űrhajójának a belseje itt néz ki a legjobban: semmi high-tech cucc, olyan inkább, mint egy ősi templom, nagyon illik a bestiákhoz.

Összegzés: Igazi tökös zsarufilm, egy még erősebb predátorral. Talán a franchise legjobb darabja.

Ragadozók  (2010)

Húsz év telt el a következő filmig, Robert Rodriguez és Antal Nimród Ragadozókjáig. Nyilván emelni kellett a tétek, különösen, hogy közben az előbb képregényekben, majd regényekben és vidojátékokban az Alien vs. Predator révén a ragadozók kultikussá váltak, a kétlövetű szörnyfilmből igazi franchise vált. Rodriguezék nagyon ügyesen csavartak az alapötleten: megmaradt az erdő és a keménykedő csapat, és nyilván már nem volt elég egyetlen predátor, nagyon jó húzás volt hát, hogy a Földről egy idegen bolygóra helyezték át a vadászatot, a csapat tagjai pedig igen változatosak lettek, más-más küzdősítussal és fegyverzettel, hiszen van itt yakuza, zsoldos, baltával faragott orosz katona, narcotraficante – papírmasé klisék bár, de kit érdekel. Úgyis elhullanak. A díszletek is bitangul néznek ki, ahogy a predátorok is. Talán az egyetlen nagy hiba, hogy a ragadozók már nem azok a félelmetes, már-már természetfölöttinek ható lények, egy szál karddal is simán ki lehet őket nyírni.

Összegzés: bár nem született újabb klasszikus, mégis egy remek B-film a Ragadozók, nincs oka a szégyenkezésre. Igazi móka.

Predator - A ragadozó (2018)

Azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy Shane Black filmje a leggyengébb mind közül (az AvP-től most tekintsünk kell, mert annak a második része minősíthetetlenül szar). Ez jórészt a forgatókönyv hibája, illetve az, hogy a film utolsó harmadát szinte teljesen kukázták és a stúdió újraforgatták, az ilyenekből pedig soha nem sül ki semmi jó.  A szereplőkkel nincs gond: tipikus Shane Black-figurák, vicces dumákkal, a Blacknél már elmaradhatatlan gyerekszereplő is rokonszenves, az akciójelenetek is élvezetesek, és látványosak, durvulás is van. A történet azonban nem csak béna, hanem zavaros is, túl sok újdonságot akartak hozni, és nem sült el jól: nemigen derül ki, hogy a szökevény predátor miért is hozott a Földre egy predátoraprító páncélt, ahogy az is lehangoló, hogy a ragadozók azért tépdesnek ki gerinceket, hogy a DNS-sel genetikailag fejlesszék magukat. Vagy valami ilyesmi. Az a visszatérő poén azonban zseniális, amiben a szereplők azon töprengenek, hogy miért hívják ezeket a dögöket ragadozóknak, mikor élvezetből vadászgatnak, és sporthorgászokhoz hasonlítják őket.

Összegzés: Szegény Shane Black nagyon megszívta. Ha lesznek további részek, ezt biztosan kukázzák a kánonból.

Préda (2021)

Vissza a gyökerekhez: egy szál ember egy szál predátor ellen a dzsungelben. Remek húzás, hogy a 300 évvel ezelőtti múltba helyezték a történetet, ahogy az is, hogy egy makacs, ám tapasztalatlan fiatal indián lány csap össze a fejletlenebb fegyverzetű predátorral. Meglepően brutális, a történet is rendben van, ám a CGI állatokat inkább sötétben kellett volna hagyni, mert nagyon gyengén sikerültek.

Összegzés: Jó film, nem vitás, de szó sincs arról, hogy zseniális lenne. Nagy hiba a franchise megmentőjének tekinteni, mert olyannyira másolja az alapsémát, hogy szomorú lenne, ha később is csak annyiból állnának a predator-filmek, hogy a dög levadászik mindenkit, aztán az egy szál tűlélő belegebed, de akkor is levadássza a predátort.