43 éves Garfield, az egyáltalán nem vicces narancssárga macska

1978. június 19-én jelent meg az első képregénycsík a falánk és lusta macskáról. Népszerűsége töretlen, pedig nem is vicces.

Többször megesett, hogy arra a kérdésre, hogy "olvasol-e képregényt?", "persze", jött a válasz, "na és mit?", "Garfieldot". Oké... Ha iskolások válaszolják, akkor nem rendül meg körülöttem a világ, én is szerettem akkoriban, majd kinőttem. De ha idősebbtől hallom, akkor inkább jó képet vágok az egészhez.

Most e cikk megírása előtt elolvastam néhány Garfield-füzetet (néhány éve kaptam egy egész bőröndnyivel), majd hamarosan már csak lapozgattam, annyira untam.  A tanulság:

a Garfield nem vicces.

Ritkán, nagyon ritkán, de tényleg annyira ritkán, mintha hiba lenne, akad benne egy-egy poén. De egyébként még a legapróbb mosolyt sem váltják ki ezek a képsorok, még csak a száj szegletének legeslegeslegszéle sem kunkorodik fel egy icipicit. Néhány kivételtől eltekintve, lásd lejjebb, de Garfieldnak nincs sok köze hozzájuk.

Jim Davis, Garfield alkotója 1983-ban
Forrás: B.Gomer/Getty Images

 

43 évvel ezelőtt talán még friss volt, talán vicces is, de a népszerűség megtette a magáét, a képregényből jól tejelő brand lett, és a lustaság, a falánkság és gonoszkodás Coelhója, Oravecz Nórája lett. Persze ezt a gonoszkodást se úgy értsük, hogy genyó, ez az egész inkább afféle udvarias gonoszkodás, a "beleettem a sült krumplidba, hihihi"-féle. Amihez szlogeneket lehet gyártani, nyomhatják kispárnára, szívecskére, születésnapi üdvözlőlapra, bögrére, plüssfigurára, és így tovább.

A Garfield a képregények comic sansa.

Ugye a comic sansról is azt hiszik sokan, hogy játékos, fiatalos, vidám, de közben nem. Nagyon nem. Sőt. A comic sans használata miatt fő- és jószágvesztésnek kéne járnia. Mégis, tele van vele a világ, láthatjuk szórólapokon, prospektusokban, de még könyvekben, hirdetőtáblákon, cégéreken is. 

Forrás: Wikipedia

 

De azért ne legyünk ennyire igazságtalanok, hiszen Jim Davis dagadt macskáján kívül a többi szereplő azért olykor elsüt egy-két viccet. Garfield gazdája, Jon, aki 1978-ban képregény-rajzolóként kezdte, örökös lúzerségével, ahogy időről-időre csajozni próbál, vicces szokott lenni – végül 2006-ban sikerült is összejönnie Lizzel, az állatorvossal, akit addig már évtizedek óta fűzött. Jon tenyeres-talpas rokonságán is elnevetgélhetünk, ahogy a többi mellékszereplőnek is vannak jobb pillanatai, de ami tényleg vicces, az a 

pók.

Persze Garfield nem erőlteti meg magát, szinte mindig agyoncsapja, és valami vacak szöveggel tönkreteszi a poént, de a pók és a haverjai még akkor is viccesek tudnak maradni. Képcsíkokat ugyan nem tudunk kitenni a szerzői jog miatt, de egy kis guglizással hamar meg lehet róla bizonyosodni, hogy a pókok jó fejek, még laposan is.