A Holdon az is jó, hogy írhatsz könyveket, de nem kérnek tőled interjúkat. Egy reflektorfényben töltött földi élet során bele lehet fáradni, hogy újra meg újra ugyanazokra a kérdésekre adjál választ.
Nem az a legbosszantóbb, amikor szemközt ülsz a kérdezővel (az úgynevezett újságíróval), hanem az, amikor át kell olvasnod, amit a feleleteidből összeeszkábált. Rémlik, hogy tényleg mondtál valami effélét, de nem így, nem ilyen összefüggésben, és főként nem ennyi szóismétléssel.
Tévé vagy rádió esetén az élőbeszéd lazaságai elfogadhatóak, nyomtatásban azonban csípik a szemet.
Kevesen tudják, hogy nem elég az interjúalany szövegét legépelni, finoman át is kell alakítani. Az élőbeszéd írásban silánnyá válik, a rövidítésen kívül polírozni kell, anélkül, hogy elevenségét tönkre tennénk. Tudom én, nem könnyű feladat, mégis ez a teendő.
Sokszor próbáltam már föllázítani azokat, akiktől interjút kérnek, pontosabban fölfegyverezni őket a sajtó ellen. Ők ugye csak ritkán kerülnek abba a helyzetbe, hogy nekik szögezik a mikrofont, s rájuk a kamerát. Nem tudják, hogy nincs olyan paragrafus, amely szerint ha egy médiamunkás őket szemelte ki, kötelező volna elfogadniuk a fölkérést. Ez sok írónak, színésznek s más bohémnak sem esett le. Házi szabály:
csak akkor adj interjút, ha érdekedben áll.
Természetesen akihez munkaköre vagy szakértelme miatt fordulnak, annak többé-kevésbé illendő vállalnia, hogy tájékoztasson adott ügyről, esetenként szinte kötelező. Ám akit magánemberként vesz célkeresztbe a média valamelyik szolgálója, az nyugodtan mondjon nemet. Vannak személyiségi jogok is, azok alapján bármely interjú átjavítható, végső esetben letiltható.
Azoknak is tudnék adni tanácsokat, akik bármely okból nem térhetnek ki, s kénytelenek nyilvánosan véleményt mondaniuk. Például azt, hogy ne azzal törődjenek, miként néznek ki a lépernyőn, illetve hogy szárnyal-e majd a hangjuk a megafonból. Kapaszkodjanak mankóként abba az elvbe, hogy nem a személyük a fontos, hanem az előadandó gondolatuk (elméletük, álláspontjuk). Nyomtatott sajtóba készülő írás esetén okvetlenül kérjék el a szöveget megjelenés előtt, sok kellemetlenséget (félreértést, elírást) úszhatnak meg. Tévé vagy rádiószereplés esetén annyit tehetünk, hogy megőrizzük higgadtságunkat és méltóságunkat. Sose felejtsük el, hogy nem a kérdező a célközönség, hanem az a láthatatlan embercsoport, amelyik otthon kapja meg a mondandónkat.
Amennyiben az előre fölvett interjút szerkeszteni fogják, ragaszkodjunk hozzá, hogy adás előtt láthassuk. Szabad kérni (szükség esetén követelni), hogy ezt-azt hagyjanak ki belőle. Amikor még zajlik a fölvétel, soha ne eresszük le a hangsúlyt ott, ahol nem szeretnénk, ha belevágnának. Ellenben ügyeljünk rá, hogy minden ép és egészséges mondat végén tegyük ki a pontot, ereszkedő hangsúllyal. Ennyire képesnek kell lennünk, önvédelem gyanánt.
Ha minden erőfeszítésünk dacára megtörtént a baj, s valami ostobaság (hamisítvány) jelent meg vagy hangzott el rólunk, akár a saját szánkból, akár sanda szerkesztés eredményeképpen, sóhajtsunk nagyokat, és – ez a legnehezebb – ne tegyünk semmit. Bárminő helyreigazítási kérelem vagy sajtóper csak ront a helyzeten, az adott médium meg fogja ismételni az eredeti szörnyűséget, ahányszor csak visszatér rá.
Ne csüggedjünk, egy nap múlva már valaki másból csinálnak hülyét, mást áztatnak.
Minden napnak megvannak az áldozatai, s az ilyen sajtóatrocitások huszonnégy órán belül gyógyulnak.
Drága médiamunkások, nektek pedig csupán azt üzenem, hogy a ti főnökötök a látszat ellenére nem a rovatvezető vagy a főszerkesztő, hanem az igazságérzet, a becsület és a lelkiismeret. Ha a vélt főnökeitek kedvéért kijátszzátok az interjúalanyotokat, korai az öröm. Előbb-utóbb ti is kerültök még az ő helyzetébe, akkor aztán lesz fogaitoknak csikorgatása. Utólag bánni fogjátok mindazokat a magánbűnöket, amelyeket újságíróként elkövettetek.
Ám akkor már hiába, késő bánat, eb gondolat.
