Azok közé tartozom, akiknek a fizika totál kínai volt a gimiben. Úgy éreztem, nemcsak tehetségem nincs hozzá, de kitartásom sem, hiszen nem értettem, miért kell nekem kiszámolni, hogy mekkora erő ébred egy darukötélben, ha felemel egy autót, amelynek másodpercenként X m/s-mal nő a sebessége. Úgy véltem, hogy sosem lesz szükségem erre a tudásra, hiszen tizenéves koromtól egyértelmű volt, hogy a bölcsészet jobban érdekel, és sajnos vagy nem sajnos, tehetségem is inkább ahhoz van.

Akkor kezdett jobban vonzani ez a tudomány, amikor rájöttem, hogy az élet végső nagy kérdései, amiket a magamfajták feltenni szeretnek, egytől egyig a fizika felé irányítanak.

Ezeket a kérdéseket az ember évezredek óta felteszi magának: Miért vagyunk ezen a bolygón? Mivégre vannak csillagok? Honnan jön és hová tart az élet? Mik vagyunk: egyszerűen szénalapú organizmusok, pusztán matéria vagy többek annál? Azok a válaszok, amelyeket a filozófia, a vallás és a mitológia ad, izgalmasak és érdekesek, de semmivel sem földhöz ragadtabbak a tudomány válaszai. És nem mindig feszül olyan nagy ellentét a humántudományok és az egzakttudományok válaszai között.

Az elmúlt napokban gyermeki izgalom lett rajtam úrrá, valahányszor kezembe vettem Guido Tonelli könyvét, amely a világegyetem keletkezését meséli el hét napban. Ha egy kicsiny is lett volna bennem valami ebből a gyermeki izgalomból a régi fizikaórákon! – gondoltam. És ha egy kicsit is izgalmasabbak lettek volna azok az órák! – tettem hozzá rögtön.

A könyv címe – Genezis – jól mutatja, mire vállalkozik az olasz részecskefizikus, aki a Pisai Egyetem professzora és a CERN kutatója: beavat a modern fizika legfontosabb ismereteibe, s közben arról is megemlékezik, hogy ezeket a kérdéseket számos mítosz és teremtéstörténet körbejárta már. Hiszen nem nehéz észrevenni, hogy amikor a Biblia arról beszél, hogy „kezdetben vala az Ige”, vagy amikor egyes népek a mindent megelőző „őstojásból” származtatják a világot, hasonlóról beszélnek, mint Georges Lemaître, aki 1931-ben felvázolta

az „ősatomról” szóló elméletét,

amely rendkívül sűrű volt, majd 13,8 milliárd évvel ezelőtt őrületes mértékben tágulni kezdett. A harmincas években a tudósok tanácstalanul csóválták a fejüket az elméletet látva: túlságosan emlékeztett a Genezis történetére, így tudománytalannak hatott. Akkor is, ha – jelen álláspont szerint – megállja a helyét.

Guido Tonelli széles műveltséggel vezeti végig az olvasót az ősrobbanás előtti pillanatoktól az anyag megszilárdulásán át a szénalapú organizmusok létrejöttéig és az ember megjelenéséig.

Történetét így kezdi: „Kezdetben volt a vákuum...” Útközben nem rest kitérni a habokban született Aphrodité mítoszára, amely őt a kozmikus infláció nyomán létrejövő kvantumhabzása emlékezteti, ami az univerzum keletkezését kíséri. Vagy Hésziodosz művére, az Istenek születésére, amely kapcsolatot teremt költészet, kozmológia és vallás között. Vagy Sivára, a hindu istenségre, akinek a táncából teremtődik meg a világ a mítosz szerint. Miért, hogy Siva annyira emlékeztet a fekete lyukra, amely éppúgy nagy romboló és nagy teremtő? És miféle egybeesés, hogy a modern fizika szerint a mindenség a vákuumból, a zérusból született – éppúgy, miként a hinduk és buddhisták gondolják, akik szerint minden létező eredője a súnja, az Üresség.

Véletlen lenne, vagy az ember már azelőtt megsejtett valamit, hogy a több tíz kilométeres hadronütköztetőket megépítette volna?

Számos fizikus, köztük Stephen Hawking és Janna Levin közölt már könyvet az ősrobbanásról, de Tonellié kuriózum. Az ember, mióta létrehozta azt a szimbolikus világot, amelyet nyelviségnek és kultúrának hívhatunk, rákérdez a világ születésére. A modern fizika egy szélesebb kultúrtörténet része, és legalább annyira érdekes magyarázatokkal szolgál, mint a Biblia, Hésziodosz vagy az ősi indián eredetmítoszok.

Bizonyára lesznek, akik az egzakttudományos részeket értékelik jobban: Tonelli részletesen leírja, hogyan jött létre az anyag, hogyan jöttek létre a kötések elektronok, protonok és neutronok között. Hogyan dermedtek meg a Higgs-bozonok, s hogyan váltak a mindenség szövetévé, tömeget adva minden részecskének. Hogyan jöttek létre az első atomok, először a hidrogén és a hélium, majd hogyan „lőn világosság”, miután a hőmérséklet lecsökken annyira, hogy az atomok megszilárdulnak, a fotonok pedig kiszakadnak az őket elnyelő elektronok gázos öleléséből. Szó van fekete lyukakról, sötét csillagokról, és arról is, hogy milyen szerencse kellett ahhoz, hogy a Föld Holdat szerezzen magának, amely aztán stabilizálja a légkör klímáját, és így kialakulhatnak az évszakok s vele az élet. Végül arról is beszél a szerző, hogy mi tesz minket emberré – ezt ugyanis sem a Higgs-bozonok, sem a több milliárd dolláros kutatások sem válaszolják meg maradéktalanul.

Ma, amikor a tudomány az esztelen technikai fejlődés szolgálólánya, öröm olvasni egy ilyen könyvet. Tonelli nem lealacsonyítja, hanem a felemeli a tudományt azzal, hogy a filozófiához és a mitológiához közelíti. Persze óva intenék mindenkit, hogy minden tudományos eredményben mítoszok igazolását lássa. De, úgy gondolom, ugyanilyen veszélyes, hogy mai, technokrata berendezkedésünk

minden transzcendenciától megfosztja az életet.

Az ilyen könyvek mutatják, hogy fizika és metafizika nincsenek olyan messze egymástól. És hogy szükségünk van olyan reneszánsz emberekre, mint Guido Tonelli.

Corvina Kiadó, 2021, 224 oldal.