Buddy Endre

Republikánus propaganda vagy harsány szatíra a Forrest Gump?

Nem vagyunk bátortalanok nekimenni a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb filmjének: de találunk-e rajta fogást?

A Forrest Gumpot könnyű szeretni. Olyan film, ahogy a jó amerikai filmet elképzeljük: egy megejtően egyszerű férfi története, aki végigéli a 20. század második felének meghatározó évtizedeit, de ő maga nem sokat változik. Olyan film, ami tele van megható jelenetekkel, érdekes karakterekkel, ismerős sztárkameókkal, Tom Hanks tényleg jól játszik, Gary Sinise és Robin Wright ugyancsak emlékezetes. Könnyen érthető metaforáit – köztük a szél játékszereként játszadozó tollpihét – az is megfejtheti, akinek nem az irodalom volt a kedvenc tantárgya a suliban. Hat Oscar-díj, köztük egy mai napig hitelesnek ható CGI-effektusokért.

Bár a filmet sokan szeretik, tanulságos, hogy bemutatása idején a Filmvilág kritikusa röviden elintézte: „A főhős (maga Amerika) nem egy szép, kétméteres, széles vállú tökös gyerek, hanem a 75-ös IQ-val rendelkező, enyhén autisztikus, alabamai Forrest Gump, aki bármibe is kezd, azt a maga lelassult, szívós módján egészen a tökélyig csinálja.”

Igaza van? Persze. A kérdés inkább az, hogy minek tekintsük a Forrest Gumpot. Konzervatív propaganda, a kiüresedett amerikai értékek ész nélküli szajkózása, vagy éppen ezek észrevétlen szatírája?

„A film nem politikus és nem ítélkezik”

– nyilatkozta Tom Hanks kicsivel azután, hogy megkapta a főszerepért járó szobrocskát, és azt is tudni lehet, hogy a stúdió majdnem az inkább baloldalra húzó Terry Gilliamet ültette a rendezői székbe. Steve Tisch producer az Akadémia díjátadóján azt mondta, „a Forrest Gump nem a politikáról vagy konzervatív értékekről szól, hanem az emberiességről. Tiszteletről, elfogadásról és a feltétel nélküli szeretetről.”

Az én ösztöneim azonban azt súgják, hogy amikor valaki ilyen nagy és kiüresíthető fogalmakról, „emberiességről” beszél, jobb gyanakodni.

Forrest Gump, a kissé visszamaradott, naiv, de jólelkű fiú nagyszerűen beilleszkedik az amerikai társadalomba, akkor is, ha semmit nem ért az értékrendjéből.

Kiváló sportoló, bár ha nekiindul a rögbilabdával, nem tudja, mikor álljon meg. Engedelmességével tűnik ki a seregben, nagyszerű katona, éppen azért, mert eszébe sem jut megkérdőjelezni, miért sorozták be, miért kell Vietnámban harcolnia, az még kevésbé fordul meg a fejében, kik azok, akiket meg kell ölni. Ő csak King-Kongoknak nevezi az ázsiaiakat. Amikor visszatér és háborús hősként leszerel, csak azt az 58 ezer amerikai katonát gyászolja, aki a távoli országban odaveszett. A 3,1 millió vietnámi áldozatot eszébe sem jut sajnálni.

A férfi úgy teljesíti be az amerikai álmot, hogy egyszer sem kérdőjelezi meg a dolgok társadalmi-politikai hogyanját, a status quót. Meggazdagodásának története az átlagos kisember fantáziái szerint történik: először pingpongbajnok lesz, bejárja a világot, majd vállalkozást indít, az akkor induló Apple részvényese lesz. Ki ne ismerné azt a gyerekes fogadkozást („ha meggazdagszom, akkor másoknak is adok belőle, csak hadd szedjem meg magam”), ami Forrest életében valósággá válik?

A jótékony kapitalista fantáziája.

de szó se róla, amikor milliomos lesz, valóban juttat a vagyonából elhunyt fekete katonatársa, Bébé családjának, Dan hadnagynak, és még templomot is építtet.

Miközben Forrest gond nélkül belesimul a konzervatív értékeket diktáló társadalmi rendbe, Jenny nem ilyen szerencsés. A lány, akit gyerekkorában apja molesztált, szembemegy ezekkel az értékekkel, csatlakozik a hippimozgalomhoz, a 60-as évek polgárjogi mozgalmaihoz, de rövid úton elnyeri a büntetését: drogos kiábrándultság, AIDS, nem kívánt terhesség, korai halál. Csak akkor látjuk boldognak, amikor időről-időre visszatalál a hagyományos értékekhez, és vállalja a dolgozó, egyedülálló anyuka életét. A film erőszakosan, kirekesztőnek ábrázolja a Fekete Párducokat és a Berkeley-n gyülekező balos fiatalokat, és azt sugallja, a sors mindig kegyesebb azokhoz, akik hajlandók álmodni az amerikai álmot. A mindenből kiábrándult Dan hadnagy, aki értelemszerűen Istenben sem hisz már, csodával határos módon túlél egy tengeri vihart – deus ex machina, és már a rákhalász-üzlet is fantasztikusan megy.

A Forrest Gump kénye-kedve szerint játszik az amerikai történelemmel. Jenny esetében megbocsáthatatlan bűn a politikai (baloldali) radikalitás, Forrest családjában viszont csak vicces adalékként kerül elő, hogy a nagyapa a Klu Klux Klan tagja volt. Forrest úgy száguld végig az amerikai történelmen – Elvistől John Lennonig, JFK-től Nixonig, Washingtontól Vietnámig, hogy nincs kérdése az intézményesült rasszizmussal, a militarizmus vallásos dicsőítésével, a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Nem jól áll a film szénája a kisebbségek megjelenítésével kapcsolatban sem. Dave Chapelle humorista – akinek állítólag felajánlották Bébé szerepét – fogalmazta meg így:

„Ki lehetne nagyobb tökfilkó Forrest Gumpnál? A fekete haverja, az!”

A filmet megjelenése óta vádolják azzal, hogy republikánus értékeket propagál, ami talán túlzás – de van, aki a Redek 1994-es választási áttörését többek között a Forrest Gumpnak tulajdonítja. Pedig van a filmnek még egy értelmezése, ami nekem sokkal jobban tetszik. Minden szeplő ellenére, amit fentebb felsoroltam, a Forrest Gump arról is szól, hogy

csak egy félbolond képes arra, hogy végigcsinálja az amerikai történelem turbulens évtizedeit anélkül, hogy elpatkolna, elhasalna, megőrülne vagy kiábrándulna.

Csak egy flúgos képes megelégedni azzal, hogy fűnyírózik és vizes söröket iszik, és csak egy balfék képes úgy leélni az életét, hogy annak minden mozzanatát a szigorú és szűk társadalmi berendezkedés diktálja. Talán az ilyenféle, duplafenekű értelmezések miatt mondta Zemeckis a filmjéről, hogy

„ez egy olyan parti, ahová mindenki hozhat egy üveg pezsgőt.”