Buddy Endre

Élő adásban sírdogál édesanyja halálán, aztán rajzfilmet készít belőle

Nem készül második évad a Netflix legfuribb, legeredetibb animációs sorozatához. Pedig az Éjféli gospel páratlanul szellemesen és érzelmesen beszél halálról, lelkiségről és önmagunk megtalálásáról.

Nem újítja meg az Éjféli gospelt a második évadra a Netflix. Nagy kár, hiszen Duncan Trussell és Pendleton Ward animációs sorozata olyan volt, mint Bors őrmester rikító egyenruhája a szürke uniformisok között. Szabálytalan volt, szokatlan – és alighanem mélyebb odafigyelést követelt a nézőtől, mint a sikerrecept alapján kotyvasztott sorozatok. Talán a sorból szintén kirívó BoJack Horsemanhez lehetne mérni az eredetiségét.

A sorozat Pendelton Ward kezdeményezésére született, aki az Adventure Time sokadik évadának munkálatai közben hallott Duncan Trussell Family Hour című podcastjéről. Az adásokban Trussell olyan személyiségekkel beszélget, mint Wim Hof, Krishna Das vagy Dr. Andrew Weil, doktorokkal, tudósokkal, underground médiaszemélyiségekkel, pszichedelikus gurukkal, vallási vezetőkkel. Nem tudom, kinek van ideje végighallgatni az összeset – több mint 500 adást –, Wardnak viszont volt, és annyira tetszett neki a hangvétele, hogy azt javasolta, készüljön belőle animációs sorozat.

Az Éjféli gospel alapszituját nem is olyan egyszerű elmagyarázni.

Clancy rózsaszín bőrű, vagabund külsejű lógós, aki lakókocsiban él egy futurisztikus dimenzióban.

Egyetlen tevékenysége az „űrkasztolás”, ami pont olyan, mint a podcastolás, csak videóval, és mellesleg különböző bolygószimulációkban történik. A szimulációkat biokomputer hozza létre, amely már halódó vagy nagyon is viruló világokba küldi főhősünket. Clancy interjúi Duncan Trussel podcastjéből származnak, de a setting mindig bizarr, meglepő és szellemes. (Persze nincs magyar néző, akinek ne jutna eszébe a nemzetközi trendeket évtizedekkel előző Mézga Aladár különleges kalandjai.) 

Az első epizódban Clancy a Földre látogat, ahol épp zombiapokalipszis dúl, és miközben az élőhalottak betörnek a Fehér Házba, hősünk tudattágító drogokról, spiritualitásról, meditációról beszélget az amerikai elnökkel.

Az egész olyan, mint egy álom, s épp olyan felszabadító is.

Most, amikor nap mint nap háborúról, aszályról, katasztrófákról szólnak a hírek, Clancy szenvtelen, nyugodt hangon diskurál a zombihörgés közepette. Egy másik epizódban Clancy egy kaszással beszélget a halálról, mint iparágról, miközben átkelnek az alvilágon. A harmadik epizódban egy intelligens hal az interjúalany, akinek Damien Echols kölcsönzi a hangját, az a férfi, akit tizennyolc évesen ártatlanul ültettek le hármas gyilkosságért. Tizennyolc évet töltött halálsoron, 2012-ben szabadult, azóta pedig leginkább az okkultizmus érdekli. Miket össze nem tud hordani egy ilyen fazon! – főleg, ha egy halacska képében kerül elénk.

Szóval a fentiekből az is kitűnik, hogy Duncan Trussellt vonzzák a lelki, olykor a New Age-re kacsintgató témák, öngyógyításra vagy spirituális felfedezésre alkalmas eszközöknek tartja a pszichedelikus drogokat, komikus lévén azonban nem fárasztó pátosszal, hanem meglepő öniróniával tálalja a mondanivalóját. Nem szereti a dogmákat, interjúiban sokszor igyekszik leszögezni, hogy a végső kérdésekről valószínűleg senki nem tud semmit – és ő sem. És mintha rendre felvillantaná a dolog fonákját is: Clancy például hiába „spiri”, tök nehezen kapcsolódik másokhoz, egyetlen hallgatójának készít műsorokat és hanyagolja a családját.

Duncan Trussell édesanyjától örökölte spirituális érdeklődését, aki az évad utolsó epizódjában (Mouse of Silver) meg is jelenik.

Ez a sorozatrész jelenti az Éjféli gospel csúcspontját.

Az anya először elmeséli, hogy, milyen súllyal, milyen körülmények között született a fia, majd komolyabb témák kerülnek elő. Duncan édesanyja végstádiumú rákos volt a podcast felvételekor, aki már évek óta küzdött a betegséggel. Saját temetési költségeit is megelőlegezte, és minden jel szerint megbékélt vele, hogy el kell mennie. A legtöbb mesében a szülő halála valami archetipikus kaland kezdete, amelyben az árván maradt fiú nyakába veszi a világot és megküzd a sárkánnyal. Az Éjféli gospel zárórésze azonban azt sugallja, hogy Duncan anyja oda tér vissza, ahonnan jött, a nagy Egységbe, aminek részei vagyunk. Beteljesül vele az élet körforgása. És most ezzel kell megbékélni.

A gyönyörű csúcsjelenetben Clancy – azaz Duncan – azt mondja: ő ezzel tisztában van, de mégis, mit lehet csinálni, amikor annyira fáj.

Mire az anyja annyit mond:

Olyankor nem marad más, mint sírni.

És a férfi, miként a podcastepizódban, úgy most a rajfilmben is, valóban elkezd zokogni. Íme a jelenet:

 

 

Mindez feleannyira sem lenne szívbemarkoló, ha nem tudnánk, hogy

a beszélgetés tényleg megtörtént,

Duncan anyja kicsivel később tényleg meghalt, fiúnak pedig sikerült, ami művésznek ritkán, művészetté tette az életét, transzparenssé egy igazán megejtő és tiszteletre méltó sorsot, s ezzel együtt talán a saját gyászmunkáját is megkönnyítette. Ilyesmi tényleg ritkán történik a mainstream médiában, illetve sok minden történik a mainstream médiában, de ilyen ízléssel, ilyen gyengéden és behatóan kevés.

A Netflix sajnos nem újította meg a sorozatot a második évadra, Trussell szerint ennek csak üzleti okai vannak. „Nem neheztelek, mert legalább az első évadot megcsinálhattuk” – mondta. Úgy véli, érthető, hogy a Netflix az újabb Stranger Thingset keresi, ami több pénzt hoz a konyhára. Pedig ez a rövidéletű animációs sorozat, amely egyszerre volt filozofikus, vicces, érzelmes, trippes és fura, folytatódhatott volna.

De ha nem, az se baj. Nézze meg mindenki, akinek elnyerte a rokonszenvét! A címével összhangban lehetőleg éjfélkor, egyedül vagy kettesben, nyugiban.