A világ gazdasági és politikai elitjének képviselői messze nem abban a helyzetben gyűlnek össze május utolsó hetében a davosi Világgazdasági Fórumra, amilyenben két évvel ezelőtt, 2019 telén, a koronavírus-járvány kitörése előtt utoljára találkoztak – kezdi szubjektív beharangozóját Rana Foroohar, a Financial Times publicistája.

A vita az 1990-es évek óta a globalizációról és annak áldásairól szól, míg most a deglobalizáció jelenségével kell szembenézniük a résztvevőknek. A cikkíró „nosztalgikus” megszólalásokra számít, mármint abban az értelemben, hogy a közgazdások ragaszkodni fognak a globalizáció ígéretéhez, miszerint jobb életet hoz az emberiségnek.

Úgy véli, a gazdasági és politika szakértők hangot adnak annak, hogy Kína és az USA gazdasági szétválasztása elképzelhetetlen, hogy a szabadpiac mindig a gazdaság működésének motorja volt, és az is lesz, továbbá hogy ha a világ nem tér vissza az neoliberalista gazdaságpolitikához, akkor jön gazdasági visszaesés, és minden baj, ami azzal jár.

A brit üzleti lap publicistája szerint azonban nem tragédia a deglobalizáció. Kétségtelen, hogy a globalizáció nagyobb gazdagságot hozott a világnak, mint amit valaha láttunk, ám ez nagyon durván egyenlőtlenül oszlik el a világ jómódú és szegény lakói között. Ez a legfőbb oka annak, hogy a folyamat megfordult.

Miközben a beszállítói láncok egyre inkább regionálissá és a helyivé válnak, sok bölcs közgazdász és politikai tanácsadó azon morfondírozik, hogy ez a folyamat egyáltalán lehetséges-e. Ha az elvont gondolkodás mellett beszélgetnének cégvezetőkkel és szakszervezeti emberekkel is, akkor láthatnák, hogy az üzleti világ egyszerűen alkalmazkodik posztneoliberális gazdasági környezethez, ami sok kreativitást igényel.

Regionális hálózatok

Latin-Amerika, Afrika és Ázsia feltörekvő országai regionális termelési hálózatokat építenek a legfontosabb áruk előállítására, ami a korábbinál stabilabb rendszert eredményezhet, egy olyan modell alapján, ami nem arról szól, hogy az olcsó termékek hosszú szállítási útvonalakon eljussanak a gazdag országok egy kis csoportjához. Ez utóbbit a pandémia szétzilálta, megdrágította, amivel felerősítette a körülötte zajló korábbi politikai vitákat. (Miért viszik külföldre a termelést a cégek, amikor saját országukban egész rétegek vesztik el társadalmi státuszukat a munkanélküliség miatt.)

Más szóval a posztliberális világ nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen csak egy új, a korábbitól különböző helyzet. Válasz az új valóságra, alkalmazkodás a megváltozott viszonyokhoz. A szabadkereskedelem nagy illúziója, hogy a különböző kulturális értékek és politikai értékek hosszabb távon nem számítanak. Ha két országnak megéri, hogy kereskedjen egymással, akkor ezt fogja tenni, ám ebben még David Ricardo, e gazdasági filozófia atyja sem hitt. Ricardo nyilván nem nagyon tudta elképzelni azt a technológiát, amely lehetővé tette, hogy teljes termelési láncok kívül kerüljenek a végükön lévő országok határain, mert az ő korában, a 19. század első felében a kész áruk utaztak a világ kereskedelmi csatornáin.

Nem hátraarc

Mindez nem jelenti azt, hogy normális lenne, ha a világ országai visszatérnének a régi importhelyettesítő gazdaságpolitikához, a vámokhoz vagy helyi ipar fejlesztésének elsődlegességéhez. Inkább csak az lenne elvárható a davosi fórum résztvevőitől, hogy nyitottak legyenek egy új, deglobalizációs gazdasági korszak lehetőségére, amelynek az a legfőbb hátránya a globalizációval szemben, hogy míg az utóbbinak több évszázadra visszanyúló szakirodalma és elmélete van, az utóbbi egyelőre nélkülözi a leírására és a pozitívumainak ecsetelésére szolgáló teóriát.

A brit üzleti lap cikkírója szerint a globalizáció nem elkerülhetetlen, hiába beszélnek erről a hívei kibontakozásának kezdete, az 1990-es évek óta. Bármilyen gazdasági folyamat és gazdaságpolitika végső célja ugyanis az, hogy valamilyen hazai szükségletet szolgáljon. A deglobalizációt is ez fogja minősíteni végső soron, ám ezelőtt még új kihívások és lehetőségek elé állítja a gazdasági szereplőit.