Őszinte csodálkozással olvasok a "teljesen lezüllött" Európában futó civil kezdeményezésekről. Például "hálátlan" állampolgárok peres eljárást indítottak saját kormányuk ellen, mondván: nem tesznek eleget a globális klímaválság ellen... "Bátorak" ezek az emberek. Aztán itt vannak a beszívott hollandok, akiknél "térkőmentesítés" folyik, azaz: meg akarják szabadítani a lakótereiket a nyomasztó és víztaszító burkolatoktól...No meg ez a cohousing "őrület", ami azt tételezi fel a homo sapiensről, hogy szívesen használna MÁSOKKAL közös lakótereket, konyhát, mosógépet, játszószobát egy társasházon belül... Teljesen meghülyült a világ?! Én védekezem ez ellen: csak magyar híreket olvasok, például: a gödi polgárok már unják a sok kérdezgetést a Samsung gyár egészségkárosító hatásairól. "Hagyják őket békibe az újságírók, meg a Grínpísz!" Igazuk van. Mi közöm van nekem Gödhöz? Ott gödöljön meg mindenki, ahol van. Közöd?! Aztán: látom a mosolygó és mindig fess külügyminiszter fotóját, ahogy újra repülőre száll és Dél-Amerikába utazik. És?! MÁV-val menjen, vármegye bérlettel?! Közöd?! S végül egy friss hír: a kormányfő kérésére megerősítik - a "helyzetre" való tekintettel - az állami vezetők védelmét. Nekem erre is van egy jó megoldásom (csak, hogy bosszantsam a nyugati civileket...): kijárási tilalmat vezetnék be, ezzel is megelőzve azt, hogy valaki vegzálja a Margitszigeten kutyát sétáltató minisztereket, vagy a Lehel csarnokban békésen válogató államtitkárokat. Igen. EZ az én civil kezdeményezésem. Ki tart velem? Miért is? Közöd?!

Mm

Tegnap rájöttem: aranynapokat élünk a természetben. Kellemes 20-22 fok, a kert (Zebegényben) virágba borult, illatorgia, lustálkodó, ám vadászni kész macskák, madárcsicsergés. Nem folytatom... De ha mégis mondanom kell valamit, az az aggodalom: a talaj, így április elején már meglepően száraz, a Dunában nyári vízszintet látok és magam is - sok embertársamhoz hasonlóan - sapkát hordok, óvatosságból. Szóval, vannak jelek. Aztán estére már a fővárosban vagyok és gondoltam, lezárom ezt a szép napot egy jó focimeccsel. (Liverpool-Atalanta). What a perfect day... A konyhában (lassan, csak lassan) munkálkodva  hallgatni kezdtem egy podcast-ot. A vendég egy Összeomlás kutató/szakértő volt, ami - ugye - nem sok jót ígér...Előbb a műsorvezető öncélú locsogásán kell átvergődni, aztán megszólal, nyugodt, kellemes hangján a szakember. Egy ember, aki nagyon pontosan látja és el is tudja magyarázni az összefüggéseket. A meccsnézést hamar elfelejtem. Ülve hallgatom tovább a műsort. Nyugtalanság tölt el. Aztán elköszön - megint nagyon hosszan - a "házigazda" és magamra maradok. Nem, én még nem omlok össze, de az elhangzott mondatoknak súlya van. Nyomaszt. Rákeresek Stumpf-Bíró Balázs nevére a neten és meghallgatok tőle még egy riportot... Most már egyértelműen érzem: ez a világ megérett a pusztulásra és a politikusok még gyorsítják is a folyamatot... Hülyére vesznek. Engem is. Mindenkit. Brrrrrrr.

Közben egy pillantás a meccsre: Jürgen Klopp csapata is összeomlott (0-3). 

 "Állítsátok meg a Földet. Ki akarok szállni." (graffiti-felirat)

Mm

Hiszem, hogy az ÉLET mindig ad útmutatást, csak meg kell tudnunk hallani, mit üzennek az Istenek/az Angyalok/a Rezgések/a Felsőbb intelligencia/ a Kormányinfó:-) DE óriási a zaj! Hogyan is tudnánk ilyenekre figyelni?! Manapság aki csendben ül és - mondjuk - a légzésére figyel, rásütik, hogy depressziós és - kivételes esetektől eltekintve - teletömik gyógyszerekkel. Pedig...

Visszatérve a naplószerű beszámolómhoz: megtekintettem a Tökéletes napok című filmet. Egy, látszólag magányos férfi mindennapjait bemutató, alacsony költségvetésű, lassú alkotásról van szó. És ebben a "lassúságban" benne van persze az is, hogy van időnk észre venni az élet szép dolgait. S ezeket nem a bevásárlóközpontok kínálják, hanem a természet. A természetes, emberi léptékű életvezetés elvezet a belső békéhez. EZT üzeni számomra a film. Persze - a zseniális rendezésnek köszönhetően - érezhetjük a szereplők küzdelmét és fájdalmát is. Nanááá, ettől is szép az élet. Van tétje. Mindenképpen érdekes, hogy Popper Péter napi bölcsességei közül, április 6-ra a következő jutott: "Az ember biztonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. S ha ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős." 

Kedves Feladó/Küldő/Segítő! Az üzeneteket megkaptam, érteni vélem és köszönöm! 

Mm

Ez most tényleg egy naplóbejegyzés lesz a tegnapi napról: kifejezetten "jó formában"és frissen jelentkeztem munkára reggel. (a munkáltatóm által) Megbecsült kolléganőm megvető pillantása is inkább motivált, mivel ezt  érzékelte: a mosogatóba parancsolt. A gyorsétteremben mosogatni jó dolog. Meleg a víz, illatosak a mosogatószerek és egy kicsit egyedül maradsz... Dolgom végeztével visszatértem a pult mögé, ahol a vendégek kiszolgálása a feladatom. Miközben megtöröltem vizes mancsaimat, megszólítottam a pult előtt várakozó anyukát , két éves forma, rám mosolygó gyermekével együtt. A hölgy büszkén igazította meg a kisfiú fején a sapkát, amikor... egy sipító hang metszette keresztül a légteret: "Tomiii, a munkáddal foglalkozz!" Tudni kell, hogy 1 rendelést készített éppen a konyha, aminél ugye csak az kevesebb, ha egyáltalán nincs vendég... Próbáltam higgadt maradni. - Szerintem a munkámat végzem. - Nem ez a dolgod! Körülnéztem. Mindkettőnk főnöke, a műszakvezető közvetlen közelről nézte a dialógust. - Jó! Értem. Akkor felmondok - közöltem és elindultam a öltözőhöz. Mivel az étteremvezető nem volt bent, némi tanácstalanság után megírhattam a nyilatkozatomat és távoztam. A vezetőhelyettes óvatosan próbált lebeszélni a "végleges döntésről", de arra az érvemre "eddig a pillanatig tényleg azt hittem, hogy itt a vendég a legfontosabb" nem tudott mit válaszolni. Illetve ezt: - Sajnálom. 

Én nem. Főleg azután, hogy egy éppen szabadnapját töltő műszakvezető kolléganőmtől a privát Messenger fiókomra 4 dehonesztáló (de inkább közönséges...) üzenetet kaptam. Szinte sütött a gyűlölet a soraiból... Jómagam egy másik csatornán keresztül elértem az étteremvezetőt és kértem, hogy EZT már állítsa le. Aztán...

Aztán... a megkönnyebbülés helyett, erős nyugtalanság tört rám. "Kicsit" el kezdtem félni a magyar társadalomtól...  Kapóra jött Wim Wenders filmje, negyedmagammal a Toldi mozi nagytermében. De erről a tegnapról, majd holnap írok. 

Mm

Jaj, de nehéz eligazodni ebben a zavaros, magyar politikai helyzetben. Jaj, jaj... Én bölcsen kivártam, hogy kis hazánk egyik leggazdagabb embere, a futballklub-,  jacht-, és várkonyiandrea tulajdonos mogul, M. Lőrinc is állást foglaljon. Orosz megfigyelők szerint, miután tájékoztatták az eseményekről,  ezt a mindent vivő kérdést tette fel:  

"Andi! Ki az a Varga Péter?!"

MM

Bizonyára sokan ismerik Oscar Wilde, halálos ágyán elsuttogott utolsó mondatát: "Mindig is idegesített ez a ronda tapéta, egyikünknek menni kell..." Hát igen. Egy géniusz a halál kapuja előtt sem hagyja ki a ziccert...

Nekem hosszabb munkahelyi agónia jut(ott). Hétről-hétről, aztán napról-napra éreztem, hogy nem illek munkáltatóm drapériájához. Pedig igyekeztem életben maradni. Szépen gyarapodott angol és olasz szókincsem: ("Il bagno é sulla sinistra" ), pontosan érkeztem és távoztam (nota bene: ez manapság nem alapvetés egy munkahelyen...) és munkatársaim mellett már néhány törzsvendég nevét is megjegyeztem. De ez a belcsíny. 

A stílus: maga az ember. S mivel "búúúúmer" stílusom alapvetően elüt a gyorséttermi sormintától... Mennem kell.

Elköszönök Kingától, aki kedves volt hozzám, bár látássérült, akárcsak Annamária, akitől minden második csütörtökön (nagy titokban, a vendégtérben) megvásároltam a Fedél nélkül című újságot. Aztán itt volt Éva, aki nem csak a mosdók tisztaságát őrizte, hanem diplomás - és szegény - nyugdíjasként az emberi lelkekre is próbált figyelni, de utóbbiban - kedves magyar polgártársaim, erre jöttem rá 4 hónap alatt - nagyon nagy a mocsok.

Hát ja. Ez nem olyan elegáns kilépő mondat, mint az angol írózsenié, de nekem ez labda jött a kapu előtt. Berúgtam.

Tegnap este. És most keresek új tapétát.

Mm

Munkám során azt tapasztalom, hogy az emberek többsége szereti ha megszólítják.( nyilván a kisebbség nagyon sértőnek és bizalmaskodónak tartja ezt a gesztust, legalábbis ezt olvasható ki a reakcióikból...) Bátran ki merem jelenteni:  a "hölgyem, uram" kezdetű mondatokra - különösen ha még érthető üdvözléssel is párosul - valamint a magázódásra van igény a magyar társadalomban. Érdekesnek tartom, hogy a fiatalok többsége is jól kezeli ezt a társalgási stílust. Igen, jól reagálnak erre még a 10 év körüliek is. Mondhatni: veszik a lapot és közlékenynek bizonyulnak. (tegnap kaptam egy kézzel írt köszönőkártyát egy 10-11 éves kislánytól...Megőrzöm.) Na, szóval nekem - hiányos műveltségem és indulatos természetem miatt - ENNYI a hozzáadott értékem a társadalmi jóléthez. Próbálok udvarias lenni. Nem nehéz "megelőznöm" azokat az embertársaimat akik a rövid, velős kommunikációban hisznek. Ez nemcsak szűkebb környezetemre igaz...Ma reggel egy osztrák tulajdonban lévő élelmiszerboltban vásároltam, ahol megfigyelhettem egy reklamáció kezelést: a - egyébként rendkívül kedves - pénztáros kihívatta a vezetőt az idős vásárlóhoz, aki hamarosan megérkezett és minden teketória nélkül "megszólította": - Blokk?! Majd kicsit hangosabban megismételte, ugyanezt a szót. Az idős férfi remegő kézzel kerete a pénztárcájában a papírt... ANNYIRA nem lepődtem meg a szituáción...miután nagyon ismerősnek tűnt.... tisztelt hölgyeim és uraim...

Mm

Megosztotta titkát egy amerikai tömeggyilkos aki, éveken át tartó ámokfutása alatt 28 nőt gyilkolt meg, miután megerőszakolta őket. Arra a kérdésre, hogy milyen szempontok szerint választotta ki áldozatait pontos választ adott: ösztönösen feltűntek neki a csinos - mert fiatal áldozatai voltak - de "gyenge" hölgyek. Megfigyelte őket bevásárlóközpontokban, a forgalmas utcákon és testtartásukból, viselkedésükből "kiolvasta", hogy melyikükkel érdemes kikezdeni és ártatlanul meghívni egy találkozóra. - Sosem tévedtem... - mondja "szerényen".

Elgondolkoztatott az eset. Az elmúlt közel 6 évtizedben jómagam is felhívtam több predátor figyelmét, magamra. Valószínűleg a "nézésem vagy a járásom" alapján olvasható ki belőlem, hogy sebezhető vagyok. Persze hiányos műveltségem,a neveltetésemből bennem tomboló kisebbrendűségi érzés is szerephez jut megjelenésemben, de mégis... Valahol mindig abban bíztam, hogy az átlagosnál jobb színészi képességeimmel nem lepleznek le a humán ragadozó társaim. De az idő nekik dolgozik... Aki engem figyel, előbb-utóbb rájön, hogy ideális alany vagyok: belém lehet kötni, meg lehet alázni, le lehet becsülni. Ilyen ALKAT vagyok. Hm. Ezen már nem lehet változtatni, de azért jó, hogy ennyire tisztában vagyok vele. Igen, ezt nem önsajnálatból mondom. Ez hasznos tulajdonság. Ha egy tömeggyilkos-szatír engem végigmérne , minden bizonnyal kijelentené: " Na, azért ilyen gyenge nyúlra nem lövök. Van szakmai önérzet is..."

Igen. Minden alkat kérdése.

MM

Vallom: munkahelyem sokkal izgalmasabb, mint egy Netflix-sorozat. Kiszámíthatatlanul jönnek a jelenteket, fordulatok, poénok. Íme egy, tegnapról. Egyik vezetőm, akinek szimpátiáját valami oknál fogva mindeddig nem sikerült kivívnom, magához hív és gyanakodva megkérdezi: - Miért beszélgettél olyan sokáig azzal a házaspárral? - Hát, egyrészt ez a munkám, másrészt pedig szerették volna elmondani, hogy a kiszolgálásom és a modorom "Krúdy-karakterekre" emlékezteti őket. Én pedig megköszöntem a bókot és elmondtam nekik, hogy én is szeretem Krúdyt. - Aha.. (és az arcvonásai még gyanakvóbbá váltak). De a Krúbi nem is a te korosztályod...na, figyelj a többi vendégre is! Meg fel is kellene már söpörni!

Igen, ezek a generációs különbségek. Figyelmes maradok és saját házam táján söprögetek.

Mm

Salom! Az én - nagyon - szabad fordításomban: Béke, oszt' jónapot!' Kifejtem rögtön, hogy sok  - mantraszerű - szó közül miért ezt választottam, de előbb az előzmények: Néhány lesajnáló kérdésre ("Te tényleg egy gyorsétteremben dolgozol?") rövid válaszom ennyi: "Nincs két egyforma nap, repül az idő." Persze számtalan előnnyel még az ittlétem. pl. jó a koszt, meg azon sem gondolkozzam, hogy, hogy mibe fektessem a pénzemet...

De a lényeg. Az étteremben valóban pörögnek az események, egyre jobb lesz az angolom, már a németet is használtam egy svájci hölgy panaszánál, csak a magyarral vannak gondjaim. Pontosabban: a magyar emberekkel. Még pontosabban: néhányukkal, akikkel egy csapatban dolgozom. Nem tudom felfogni - hallani nagyon is hallom - azt a stílust, ahogy egymással érintkezünk. Vagyunk, törődünk. Kíméletlenül és rendkívül pontos magyarsággal adjuk egymás tudtára, hogy: "ugyetudodhogyezígynagyonnemleszjó." (Ez a "Tök hülye vagy, mit keresel itt, ahol én dirigálok?" üzleti nyelvre való fordítása.) Valamit válaszolni kell, amit nem lehet elütni egy "DE!!!"-vel.

Így jött a salom. Olvastam valahol, hogy a héber régebbi nyelv, mint az üzleti magyar. És jól is használható: jelenthet köszöntést és azt is, hogy béke. Holnaptól Salom-alkalmazott leszek, azaz: Béke-nagykövet.

Addig is:Salom. Béke, oszt' jónapot!'

Mm