Magyarországra, ahogyan a világ szinte minden országra óriási megpróbáltatásként zúdult rá a koronavírus-járvány. Valljuk be, szinte mindannyiunkra váratlanul. Az életet habzsolók és a hatalom mániákusai kezdetben megpróbálták elhessegetni maguktól, pedig sokan és sokszor elmondták, hogy ez, sőt ennél rosszabb, bármikor jöhet. Eljött, itt van, és sajnos sok embert közvetlenül vagy közvetve megölt, vagy meg fog ölni. A járvány társadalmi-gazdasági hatásásait sokan elemzik, hogyan azt is, hogy a járvány után – mert egyszer vége lesz – hogyan változik meg a világ és mindannyiunk élete, gazdasági és egyéb viszonyaink.

A járvány utáni Magyarország helyzetét a világfolyamatok, a járvány idején meghozott döntések és intézkedések, a lakosság bizalma és viselkedése alakítja. De meghatározó lesz az is, hogy a járvány és következményeinek tapasztalatai alapján – ideértve a személyes, de a vélt és a média által megjelenített tapasztalatokat is – a választópolgárok az ország politikai vezetését szavazataik révén milyenné alakítják majd.

A világfolyamatokra kevés befolyásunk van. De még hazánk vagy lakóhelyünk fontos kérdéseinek eldöntésével is megbíztuk választott képviselőinket. Saját döntéseiért és szavaiért azonban most is kinek-kinek vállalnia kell a felelősséget. Most mindenki akkor jár el felelősen, ha döntéshozóként a közösség érdekében a legjobb döntéseket hozza, állampolgárként pedig betartja a szabályokat. Ugyanakkor éppen a veszélyhelyzet mutatja meg igazán, mennyire vagyunk alkalmasak és képesek a közösség érdekei szerint felelősen dönteni, vagy éppen fegyelmezetten viselkedni.

A járvány hatásainak csökkentéséhez mindannyiunknak hozzá kell járulnunk. Felelősségünk azonban messze nem azonos. Azoknak, akikre rábíztuk a döntéshozatalt, nagyobb a felelőssége, annak, vagy azoknak pedig, aki, vagy akik minden döntéshozatalt magukhoz ragadtak teljes a felelősségük. Drukkolunk, és fegyelmezetten segítjük, hogy az egyének és az ország a legkevesebb bajjal jusson túl a járványon és hatásain, de sokan figyelik félelemmel és aggodalommal, hogy őszinték-e és tényleg mindent megtesznek-e a döntéshozók, és tényleg mindent azért tesznek-e, hogy csökkentsék a bajt.

A járvány hatásai összetettek, hatásainak csökkentése összetett feladat. A megoldáshoz sem a „Kinek kellene még és hányszorosára emelni a fizetését” kampány ötletek, sem a társadalmi tehetetlenséget előidéző és növelő, a hatalom és a források még szűkebb körbe való koncentrálását jelentő látszatintézkedések nem elegendőek. A hatóságok és az emberek együttműködéséhez pedig bizalom kell.

A bizalmat – vagy, ami maradt belőle – azonban súlyosan rombolja, hogy a kormánynak „van ideje”, hogy a pártpolitikai szempontot az emberek érdekei elé helyezve kiharcolja a – demokráciában soha sehol nem alkalmazott – határidő nélküli rendkívüli jogrendet. Arra is, hogy zűrzavaros szabályozással a helyi közösségek vezetőitől megpróbálja elvenni éppen azt a felhatalmazást, amit önmagának a parlamenti többséggel megszavaztatott. Még arra is, hogy háborús retorikával – noha nem háború van, hanem járvány – az emberek figyelmét elvonva jelentős, vagy éppen szánalmas gazdasági előnyöket biztosítson egyeseknek, vagy éppen pótcselekvésként a parkolást szabályozza.

A kormány minden döntést, ezzel minden felelősséget magához vont. Ennek megfelelően a következményekért is minden felelősség a kormányé. Az ellenzéki pártoknak, az önkormányzatoknak, a civil szervezeteknek, a közéletben megszólalóknak a megszólaláson kívül kevés eszköze maradt. De meg kell szólalni, és felelősséggel kell megszólalni is.

A koronavírus-járvány tragikus hatásainak csökkentése leegyszerűsítve két azonnali cselekvést igénylő feladatot jelent: emberek életének megmentése és a társadalmi-gazdasági működőképesség fenntartása. Az első feladatnak azonban két része van. Az első a megelőzés és a gyógyítás. A második, szociális feladat, mert honfitársaink százezreinek nincs sem jövedelme, sem tartaléka (pénze), hogy fenntartsák életfeltételeiket, és ez sajnos szintén emberéleteket veszélyeztet.

A megelőzés és a gyógyítás egyik legfontosabb feltétele a gyógyító megelőző munkában résztvevők védőfelszerelésekkel való tényleges ellátása. A kormány bizonyára tesz erőfeszítéseket ezen a téren, de ezt olyan hivalkodva, „mi védünk meg mindent” kampány-stílusban teszi, hogy a józan embereknek komoly kétsége támad, hogy igazat mondanak-e. A kormányt érő minden kritikára hisztérikusan reagáló kormánybarát média a kormány minden intézkedését hősi, már-már történelmi tetté igyekszik magasztalni, ami csak növeli bizalmatlanságot.

A megelőzés és gyógyítás másik fontos feltétele a nyilvános szabályok szerinti, a lehető legszélesebb körű tesztelés, és pontos tájékoztatás, amely megteremti és növeli a bizalmat, amelyre most égetően szükség lenne.

A megelőzéshez tartozik a lakosság védőfelszerelésekkel, maszkokkal, kesztyűkkel, kézfertőtlenítővel való ellátásának kormányzati elősegítése. A magabiztos, vagy éppen ellentmondásos nyilatkozatokkal szemben a gyakorlati tapasztalatok itt is vegyesek. Pedig a bizalom itt is alapvető. Ha az emberek bíznak abban, hogy igazak a biztonságos ellátásról szóló hírek, akkor kevesebb lesz a kampányszerű felvásárlás, ami ténylegesen segíti a folyamatos ellátást.

A járvány terjedését a fizikai távolságtartás, a személyes érintkezések elkerülése hatékonyan csökkenti. A lakosság többsége be is tartja az erre való felhívást. Az utcán, vagy éppen a budai piacokon megjelenő – mutatóújukat mozihősként a géppisztoly ravaszán tartó – katonai rendészek persze inkább megütközést váltanak ki, mint biztonságérzetet.

Egy politikai pártnak vagy egy kormánynak az emberek valódi problémai megoldására törekvését, a nemzeti összetartozás, a szolidaritás, az együttműködés iránti elkötelezettségét nem nyilatkozatok, nem szimbolikus intézkedések, hanem tettek alapján ítélhetjük meg igazán még a mai média uralta viszonyaink között is.

A járvány utáni Magyarország – reméljük – sokat tanul a mostani nehézségekből és pontosan fog emlékezni a tettekre és a szavakra. Minél hamarább lép ki a politika a látszatmegoldásokból, és még inkább a mindenből – még a tragédiából is – egyéni politikai és gazdasági hasznot szerezni kívánó logikából, annál kevesebb embert veszítünk, és annál hamarabb leszünk túl a mai nehézségeken. A járvány után sokak szerint új világ jön. Szerényebb, a természethez nagyobb alázattal viszonyuló, egymásra jobban figyelő. Szakmailag – ha tetszik tudományosan – megalapozott közösségi, politikai döntésekkel, a döntéseket szakmai javaslatokra építő kormányzással.

A koronavírus-járvány tragikus hatásainak csökkentésekor leegyszerűsítve két azonnali cselekvést igénylő feladatunk van: emberek életének megmentése és a társadalmi-gazdasági működőképesség fenntartása.

Az első feladatnak azonban két része van. Az első a megelőzés és a gyógyítás. A második, hogy azonnal segítséget kell nyújtani honfitársaink százezreinek, akiknek nincs sem jövedelme, sem tartaléka (pénze), hogy fenntartsák életfeltételeiket, mert sajnos ez szintén emberéleteket veszélyeztet. Már ma is, és az ennek következtében elhunytak száma éppúgy beláthatatlan, mint a járvány közvetlen áldozatainak száma.

Az emberéletek megmentésének ez a területe szorosan kapcsolódik a társadalmi-gazdasági működőképesség fenntartásához. Mégis külön kell beszélni róla, mert miközben a hírek több, mint kilencven százaléka a járványról szól, a híreket a gyógyítás-életmentés és a gazdaság működőképességének fenntartása („újraindítása”) uralja, és kevés, nagyon kevés szó esik arról, hogy milyen tervek vannak a lehetséges humanitárius katasztrófa elkerülésére. Magyarország több régiójában ugyanis tragikus a nyomor. Nincs munka, nincs jövedelem, szinte nincs orvosi ellátás, de még élelmiszerbolt is alig.

A magyar lakosság öngondoskodásának alacsony szinte, és a magyar gazdaság speciális viszonyai (alacsony bérek, nyugdíjak és segélyek, a külföldön dolgozók nagy száma, nagy beszállítói függőség, sok tőkeszegény kisvállalat, sok egyéni vállalkozó, nem mindig tisztázott munkaviszony stb.) miatt Magyarországon a járvány következtében a nyugat-európai országoknál sokkal nagyobb arányban maradnak magukra emberek a létfenntartáshoz szükséges minimális jövedelem vagy tartalék nélkül. Az ő problémáikat nem lehet csupán a gazdaság működőképességének fenntartása vagy a gazdaság újraindítása logikájában megoldani, hanem egy humanitárius katasztrófa elhárításának logikája szerint kell kezelni a járvány idején. Figyelembe véve azt is, hogy a lakosság különböző csoportjainak higiéniás szokásai különbözőek, és mások az anyagi lehetőségei is a védekezéshez szükséges eszközök megvásárlására. A tudatlanságban, vagy nehéz helyzetben lévők célzott megsegítése jelentősen csökkentené a járvány terjedését a legnehezebb körülmények között élők körében.

A gyógyító-megelőző programok és a társadalmi-gazdasági működőképesség fenntartására irányuló programok mellett Magyarországon szükség van egy olyan azonnali szociális-szolidaritási programra, amely célzottan a legnehezebb helyzetben lévők életben maradását segíti. Célzottan, tehát adatok alapján és ott, ahol erre valóban az életben maradáshoz van szükség. Nincs most helye politikai számításnak, évekkel későbbre vonatkozó megtévesztő ígéreteknek. Az adatok a legnehezebb helyzetben élőkről a kormány rendelkezésére állnak. Csak a kormány képes ilyen célzott program kidolgozására, és a források vagy éppen a konkrét segítség célba juttatására.

2020 elején a miniszterelnök bejelentette, hogy most két választások nélküli azaz kampánymentes év következik, amelyben a kormányzó párt a kormányzásra fog koncentrálni. Kérdezhetné persze a választó, hogy ezek szerint tíz évig nem arra koncentráltak. A parlamenti erőviszonyokat tekintve aligha kétséges, hogy 2022 májusáig a kormányzati főhatalmat a jelenlegi kormánypárt gyakorolja. Ez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy ahogyan eddig is, a továbbiakban is ne állandó kampány- és ostromlott vár üzemmódban dolgozzanak. Még akkor is, ha keresni kell az új ellenséget, vagy ha új nincs, felemlegetni – mások – korábbi „ellenségeit”.

Az ellenzékben lévő pártok, parlamenti egyensúlyozó és ellenőrző szerepüket csak igen korlátozottan tudják gyakorolni. Részben ezért, részben mert hitelességi problémákkal is küzdenek és nem túl meggyőző üzeneteik nehezen jutnak el a választókhoz, a 2022-es választás technikai kérdéseivel foglalkoznak. Ebben két markáns álláspont biztosít beszédtémát az ellenzéki pártok vezetőinek, és ad célpontot a kormánypártnak. Az egyik az „egységes ellenzék” létrehozása, a másik az ellenzékben lévő – meglehetősen különböző felfogású és történetű –pártok tényleges karakterének, programjainak, hitelességének bemutatása és versenyük. A hatályos – persze még változtatható – választási törvény nyilvánvalóan a kétpárti rendszer, a „mi” és az „ők” rendszerének kialakítását célozta meg.

Ezért az ellenzékben lévő pártok aligha tehetnek mást, mint egyeztetnek, és az egyéni körzetekben nem indítanak jelöltet egymás ellen. Ez sem lesz egyszerű. Hiszen, hogyan is mérik a politikai verseny állását?  Most sem tudjuk, hogy a dunaújvárosi körzetben a szavazásra jogosultak 16 %-ának támogatásával – legyünk reálisak, a szokásosan szavazók 24 %-ának támogatásával – mandátumot nyert jelölt esetében milyen a támogatottsága a most mind győzelmet hirdető ellenzéki pártoknak. Mondhatják persze, hogy mindegy, csak ne a Fidesz. Elég lesz ez 2022-ben? Nagy kérdés.

Ahogyan az is, hogy bár számra sokan vannak, kínálnak-e valóban vonzó, hiteles, kormányzóképes alternatívát az ellenzési pártok a szavazók tényleges többségének. Ez azonnal elvezet ahhoz a fel-felbukkanó kérdéshez, hogy kellene-e egy új párt. Ha kell, milyen kellene és lenne-e esélye egy új pártnak ahhoz, hogy sikeresen részese legyen a kormányváltásnak és az azt követő kormányzási feladatnak.

A mára állampárttá vált Fidesz támogatói körében elvileg százezrek vannak, akik „jobb híján” választják a Fideszt, akik szavazatainak elvesztésével a Fidesz jelentősen gyengülne. De persze az új pártra szavazók a most ellenzéki pártok támogatását mérsékelnék. Nagy kérdés, hogy a már létező pártok csak ellenséget látnának az új pártban, vagy potenciális koalíciós partnert, mely ténylegesen átbillentheti a mérleg nyelvét.

A Fidesz legerősebb támogatói két nagyon eltérő rétegből kerülnek ki. Az egyik a kormánypárt politikájának nyertesei: a nagy támogatások, a focibiznisz, a megaberuházások anyagi élvezői. Idetartoznak azonban sajnos sokan olyanok is, akik tévesen – néhány ellenzéki párt kijelentéseit és múltját tekintve persze nem teljesen érthetetlenül – azt gondolják, hogy családtámogatások, az egyházi, a határon túli támogatottak, az uniós pályázatok nyerteseinek többsége, egy nyíltabb, igazságosabb rendszerben és versenyben nem nyernének támogatást.  Pedig egy transzparens, nem néhányaknak kedvező rendszerben a valódi nyertesek lennének többen. Képesek vagyunk-e ezt belátni és beláttatni?

A jelenlegi kormánypárt másik, és nagyobb szavazói köre a főleg vidéki, egyoldalúan félretájékoztatott szegény emberek, akik esetében a sokszor már megalázó anyagi függőség mellett elsősorban a biztonságérzettel és identitáspolitikai eszközökkel operál a Fidesz, igen sikeresen. Ezeknek a választóknak a hiteles megszólítása, bizalmuk elnyerése a kulcsfeladat. Meggyőzni őket arról, hogy a biztonságuk és identitásuk nem lesz veszélyben, ugyanakkor az életük minősége jelentősen javul, ha nem stadionok épülnek, hanem gyógyulásuk és gyermekeik előre jutási esélyei nőnek. Ehhez ott kell lenni fizikailag is ezek között az emberek között. Egyszerűen és hitelesen választ adni a kérdéseikre, felmutatni a megoldást bajaikra, amelyek egy része éppen magukra hagyatottságukból ered.

A kormányzást csak akkor fogják az emberek másra bízni, ha elhiszik, hogy tudják a mainál jobban csinálni. Ha elhiszik, hogy jobban fognak élni, mert nem lesznek rosszabb helyzetben anyagilag, ugyanakkor nem kell törleszkedniük helyi és országos hatalmaskodókhoz. Ehhez kellene egy új politikai kultúra.

Modern képviseleti demokráciákban minden politikai felhatalmazás csak a néptől származhat. Egyszerű állítás, mégis érdemes egy kicsit eltöprengeni azon, hogy mit is jelent ez.

Legelőször is azt kell észre vennünk, hogy politikai felhatalmazásról van szó. Azaz nem mindenre történő felhatalmazásról. Hamis értelmezés, és a felhatalmazással való visszaélés, ha a közpolitikai döntésekben való képviseletre adott felhatalmazás alapján például tudományos vagy esztétikai kérdésekben döntenek.

A modern társadalmak működése legalább olyan mértékben épül a a szakértelem alapján hozott döntésekre, mint a politikai felhatalmazás alapján meghozottakra. Egy atomerőmű működtetésének, vagy egy orvosi diagnosztikai eszköz szakszerű használatának az égvilágon semmi köze a politikai felhatalmazáshoz. A politikai felhatalmazás ugyanis az egyén és a közösség biztonságát és érdekeit szolgáló jogszabályok megalkotására, és az állami és önkormányzati szervek ezen jogszabályok szerinti működtetésére vonatkozik.

Még a konkrét jogszabály megalkotására, vagy a személyi kinevezésekre szóló felhatalmazás alapján történő döntéseket is általánosan elfogadott jogelvek, a természeti törvények és a józan ész szabályai szerint kell meghozni.

Van azonban egy további probléma is. A felhatalmazást adó népet a lehető legpontosabban tájékoztatni kellene arról, hogy mire ad felhatalmazást. És itt jön a képbe a demagógia, amikor a népet pontos és korrekt tájékoztatás helyett tudatosan félrevezetik. Ha az igazság helyett a rosszra való ösztönöket és gonosz érzelmeket felébresztő hazugságok jutnak el az néphez, a felhatalmazás lényege válik kérdésessé.

A demokráciában a szabályok megalkotásának és a közügyek e szabályok szerinti intézésének jogáért folyó versenyben, azaz a választásokon, a versengők szükségszerűen többet ígérnek a teljesíthetőnél. Minden ilyen versenyben természetes a népszerűségre törekvés, amelyet szigorú szakmai alapon akár populizmusnak is nevezhetünk.

A politikai közbeszéd ugyanakkor mindig tájékoztatja is a választókat. A választók szándékos, a valósággal ellentétes tájékoztatása, azaz hazugságok gátlástalan és cinikus terjesztése, majd e hazugságokkal félrevezetett vagy megfélemlített nép számára egyszerű és népszerű „megoldások” kínálása már nem verseny, hanem demagóg populizmus.

Ha a közbeszédet jelentős mértékben eluralja a demagógia, a tényleges népakarat kifejeződése meglehetősen kérdéses. Ahogyan az is, hogy a demagógia, a hazugság és a megfélemlítés milyen szintjéig demokratikus egy választás és legitim a felhatalmazás.