Kedvesek!

Néhány hete a Revext fejlesztőinek jóvoltából önálló weboldalra költöztettem a blogomat, így a továbbiakban A tejhabos mindenit saját felületén (hiperlinkeltem) olvashatjátok a cikkeimet. Az itt megjelent cikkek áttöltése az új helyre folyamatosan zajlik.

Köszönöm, ha velem tartotok ezután is. :-)

Üdv,

Nita 

Lassan három éve aktív része az életemnek a kung fu gyakorlás, annak minden verejtékével, izomgyűrésével, szenvedélyével és meditatív állapotával, ám egyre inkább foglalkoztatni kezdett a gondolat, hogy milyen helye van a nőiségnek ebben a lenyűgöző, de igen kemény világban. A lehető legjobb forrást kérdeztem erről: Franciskovics Andreával, a Kung-fu Akadémia elnökhelyettesével beszélgettem két kávé mellett (legalábbis részemről).

Csupán néhány napja indult a globális márciusi felfordulás, amikor én szokás szerint az utolsó esti néhány perces idősávban álltam az Aldi kenyeres pultjánál, és kapkodtam a fejem a sürgő-forgó emberek és a pultokról a kosarakba pakoló kezek után, arra eszmélve, hogy nekem már szinte semmi sem jutott a kínálatból. Ekkor addigi csöndes öko-énem kikelt magából és lázas dühvel kevert kétségbeesésében csupán annyit adott a számba, hogy: nem vagyok hajlandó venni zacskós kenyeret!

Budapestet is elérte a feloldási hullám, és az elmúlt héten szépen lassan ébredezni kezdett az éttermek, kávézók, sörözők teraszán az élet. Még lassú és sutácska ez a jelenség: sem az emberek, sem a vendéglátósok nincsenek hangulatilag oldott és természetes üzemmódban. Én is részt vettem ebben a nyitási folyamatban. A város szívében kávéztam.

Immáron több, mint másfél hónapja töltöm napjaimat itthon, önkéntes karanténban és home office-ban. Kávézó-elvonásban. Sürgés-forgás nélkül. Slow-ban. Leültem merengni azon, hogyan is érzem ettől magam. Nem a felszínen, hanem odabent, mélyen. Egy kávé mellett elmesélem.

Húsvét van, a kereszténység legfontosabb ünnepe, a feltámadás örömünnepe. Kissé abszurd most vígnak lenni és örömlakomát csapni. Mégis, miért ne tennénk? Felfordult életünkben kapaszkodhatunk abba, ami stabilan jelen van a világban. A tavasz megérkezett, a természet virágzik, a húsvét pedig jött és megy, a tiszta ünnep lehetőségét kínálva. Az ünneplését annak, hogy vallásosságtól függetlenül megélhetjük a megtisztulást, a tavaszi nap-éj egyenlőséget, a természet bőségét és emberi kontroll nélküli körforgását, azt, hogy a veszteség és gyász után felszabadulás és újjászületés jön. Na és mi a helyzet azzal, hogy a húsvét eredetileg termékenységi ünnep is?

Kicsiként arról álmodtam, hogy amikor nagy leszek, összegyűjtöm a világ összes nélkülöző, kóbor állatát, és egy hatalmas állatmenhelyet nyitok, ahol a jószágok biztonságban lehetnek. Nem, fogalmam sem volt még arról, ki az a Noé és mit csinált az állatokkal. És nem, nem volt egy kiforrott tervem, így azt sem sikerült alaposan átgondolnom, hogy mit művel majd a menedékhelyemen a kis törött szárnyú cinegével a kukák közül kimenekített cicus, majd a cicussal a nemrég még gazdátlanul az utca porában hánykolódó eb, majd a kis kutyussal a sérüléséből felgyógyult farkas.

Reggel 7 van, süt a nap. Nehéz az ébredés. Mostanában minden nap ez van. Pedig reggeli ember vagyok. Csörög az óra, kipattanok. Vagy már ébren is vagyok, mert Leprikon tesz azért, hogy pontban óracsörgés előtt 6 perccel a testemen landoljon, cseppet sem olyan lágy, könnyű macska léptekkel, ahogy azt gondolnátok. Nem, ez sokkal inkább egy tank érkezése, amelynek nem számít semmi, csak a cél, közben letarol mindent, ami útjába áll. Ilyenek a reggelek. Ám egy ideje ködös álmok uralják a hajnalt.

2020. március 21. Még csak egy hete vagyok home office-ban, és kb. ennyi ideje hatalmasodott el rajtunk az a bizonyos vészhelyzet. Csupán néhány nap, mégis elegendő ahhoz, hogy a feje tetejére álljon a világ itt, a tejhabos otthonában, valamint szerte az országban, szinte minden háztartásban.

Nehéz most megszólalni. Nehéz nem a koronavírusról írni és beszélni, és nehéz nem erről olvasni. Ezekben a lohasztó percekben mégis szomjazom a pozitív impulzusra. A testem és az elmém is követeli a szépet, a kellemeset, a békét, a nyugalmat. Mert ugyan járvány és veszélyhelyzet van, de ember vagyok, érző lélekkel, a boldogságra is hangolva.