Nem igazolt elméletek történetek

2020.júl.26.
Írta: DaDPool Szólj hozzá!

A 396-os EN-MAG esemény

34rere.jpg

Az egész esemény csak nagyon későn került a figyelem középpontjába. Egy régi raktárépület bontásával kezdődött az ügy megértése.

1996. November 21.én Albuquerque külterületén egy régi gyár épületegyüttes bontásába kezdtek. A bontás után, miközben a romokat akarták elszállítani, észrevették a munkások, hogy az egyik vastag betonoszlopba, ami szétmállott egy emberi test van beszorulva. Azonnal leállítottak minden munkát és kihívták a rendőrséget.
A nyomozók és a helyszínelők furcsa üggyel néztek szembe, egy idősödő embert találtak. A ruházata és a teste ép volt. A személyi iratai nála voltak, Bernard Jhonson volt az áldozat. A testet a betonoszlop acélrúdjai átszúrták, átszőtték. A nyomozók ezt nem értették, hisz a beton kiöntése előtt kellett volna a centiméteres rudakat áthúzni az áldozaton és úgy a betonba önteni. A technológia ezt lehetetlenné tette, ezért tanácstalanul álltak az ügy előtt.
Gyorsan a név után kerestek. Hamar meg is lettek az események. Mr Jhonson 1993. Május 4.-én nyomtalanul eltűnt, a családja sokáig kereste, ellenségei nem voltak, nyugdíjas éveit taposta, és soha nem volt dolga a rendőrséggel és látókörükbe sem került. Így kihűlt a nyomozás utána, egyben a megtalálása csak fokozta a rejtélyt.

Nem sokkal később egy kísértetiesen hasonló eset történt.
3234232.jpg
Nashville városában egy szintén bontásra ítélt elhagyott épület alagsori betonfalában, egy holttestet találtak. Ugyanolyan körülmények között mint Albuquerque-ben. Itt is egy idős ember volt az áldozat: Evan Rooley. A különbség annyi volt, hogy félig a betonban volt, félig az alapban. A nyomkeresés során megint csak 1993 Május 4.-hez jutottak, aznap tűnt el.

1 héttel később Kanadából jelentettek egy különös esetet.

9148f1768fd2cdc3cb5b6f60a4f3a3fbe8f1d2fc.jpg
Egy tengerparti ház sarka berogyott vagy fél métert. A kiérkező munkások megbontották az alapot, hogy feltöltsék. Döbbenten vették tudomásul, hogy a korábbi alap eltűnt és helyén egy összegörnyedt emberi test hever. A rendőrségi helyszínelők itt is hamar nyomra akadtak. Egy idős férfi Francis Darmen aki 1993 Május 4-én eltűnt . Az amerikai hatóságokat értesítették, és próbálták az ügyet megoldani közösen.

Az utolsó felfedezett eset Chicago-ban történt
index.jpg
Itt is minden más esetben épületbontás következtében találták meg a holttestet. Itt két emelet között találtak rá az áldozatra, vízszintesen feküdt. A neve Derek Hackinson volt, és szintén nyugdíjas éveit taposta.
Az eseteket összevonták, és próbáltak indítékot, és értelmet találni neki.
A nyomozás során kiderült, hogy egy dolog köti össze az áldozatokat. Méghozzá az EN-microlab A.G. Corporation cég. Mindegyikük ott dolgozott egészen 1985-ig.
A további keresgélés után kiderült, hogy még 18 alkalmazott tűnt el nyomtalanul 1993. Május 4.-én. A cég kutatói megnyitották a régi aktákat és döbbenten vették észre, hogy mind a 22 alkalmazott (ebből 4 aki előkerült) mind az úgynevezett 396-os EN-MAG kísérleten dolgozott különböző beosztásokban.
A 396-os kísérlet sorozat mint  kiderült 1959 május hónapban történt. A vasbeton szerkezetek elektromágneses bontásának, porlasztásának a kísérletéről szólt. A kísérleteket akkor eredménytelenséggel zárták le.
Viszont így, hogy rejtélyes módon egy napon az összes kutató és laboráns eltűnt újból megnyitották a dossziét. Azért nem tűnt fel nekik a rejtélyes utóhatás, mert a kísérlet sorozat lezárult. Szinte az összes kutató azóta nyugdíjba vonult, így a későbbi életükre nem volt rálátásuk. 
Az utólagos hirtelen eltűnéseket nem tudták megmagyarázni, de biztosak voltak benne, hogy különböző helyeken, akár a földben megvannak az eltűnt személyek.

 Az intézet dolgozói ezután egy fekete dossziéba kezdték gyűjteni az EN-MAG kísérlet furcsa eredményeit, így a 327-es kutatócsoport esetét illetve a 417-es (Remete lak) eseményt is.

San Juan De La Vega pszichiátriai esemény

san_juan.jpgA mexikói pszichiáterek különböző terápiákat próbáltak alkalmazni a betegeiken, az "Iglesia tranquila" volt az egyik ilyen kísérlet ami igen érdekes eseményt produkált.

1940-és 1950 között szabadon próbálkozhattak különböző módszerekkel a mentális betegek állapotának javításában. Igen ígéretesnek tartottak egy kísérleti gyógyszert a Caltoroxin-t, amely az agy aktivitását hivatott feljavítani, illetve az agyi vérellátást fokozni. Egy orvosi csapat Dr Rafael Rodriguez vezetésével bele is kezdett a kísérletezésbe a San Juan De La Vega pszichiátrián.
A legtöbb beteg vagy demens, vagy sérült volt, nem tudtak kommunikálni a külvilággal, vagy bezártság szindrómában szenvedtek. Bár az életvitelükhöz folyamatos segítségre szorultak, testileg más bajuk nem volt. Ha a Caltoroxin beválik, akkor visszatérhetnek a korábbi életvitelükhöz nagy valószínűséggel. Az orvoscsapat nagy reményekkel állt neki az Iglesia tranquila-nak.
A terv az volt, hogy egyesével beadják a gyógyszert a pácienseknek, és hétről hétre figyelik az agyi aktivitást, illetve a beteg tevékenységét, javulását. Mindenkit a saját kórtermében kezeltek elkülönítve, hogy a teljes változást zavaró tényezők nélkül figyelhessék. Sajnos a Caltoroxin 3 hónapnyi kezelés után sem mutatott javulást. Sőt semmiféle agyi tevékenység emelkedését nem érték el vele, a betegek maradtak a katatón állapotban.
Ekkor a gyártó aki a kísérletet finanszírozta, váratlanul költségcsökkentésbe kezdett, látván az eredménytelenséget. Kezdték azzal, hogy elbocsátották az összes orvost, kivéve Dr. Rodriguez-t, a segítő kiszolgáló személyzetet is jelentősen megnyirbálták. Illetve kilátásba helyezték a gyógyszerkísérlet lezárását 1-2 héten belül.
Dr. Rodriguez ezt tapasztalva kényszerintézkedéseket vezetett be, hogy minél több beteggel tudjon még foglalkozni. Az egyéni kezelést feladta, és a pszichiátria legnagyobb termét átalakíttatta egy kezelővé, ahol 20 beteget zsúfolt össze.
Itt kezdte meg az utolsó adagok beadását a pácienseknek. Mivel egyedül dolgozott, reggel egy időben adta be mindenkinek a Caltoroxin-t, majd sok egyéb teendőit folytatva nem is figyelt a helyzet változására. Így telt el 3 nap, míg a negyedik napon azt vette észre, hogy pár betegnél az agyi aktivitás javult. Először azt hitte valami tévedés történt, de stabilan mutatkozott a jel. A következő napon már az összes páciens jele jelentős javulásnak indult. Gyorsan kiválasztotta a legaktívabb betegeket és visszavitte őket a saját szobájukba, hogy egyénileg folytassa a kísérletet. Azonban amikor magára hagyta őket, újból megszűnt az agyi aktivitás, és visszazuhantak a korábbi állapotukba. Ekkor visszavitte őket a nagy terembe a csoportba, és a legnagyobb megdöbbenésre újból javult az agyi tevékenységük, sőt egyszerre mind a 20 betegnek.
A következő napokban további kollektív javulás történt. Eleinte az összesített eredmények átlaga egy alvó emberének az agyi tevékenységére hasonlított, 1 hét után viszont mintha ébrenléti állapottá javult volna a helyzet.
Dr Rodriguez-t felvillanyozta a lehetőség, és egyénenként megvizsgálta az összes beteg ébrenléti állapotát. Látszólag senki nem volt ébren, de a közös agyi tevékenységük erre utalt. Észrevette, hogy némelyik betegnek mintha mozogna-rángatózna a keze. Ez már jelentős eredménynek számított, mintha tanulná újra használni a kezet valaki. A 17-es betegnél jelentkeztek a legerősebb mozgások, ezért elé tett papírt és egy ceruzát , hogy lássa mi történik? A 17-es ahogy mozgatta a kezét, véletlenszerűen rátapintott a ceruzára, ekkor megállt egy percre a mozgás, mintha gondolkodna, majd óvatosan megfogta határozott mozdulattal, és elkezdett firkálni az asztalra. Dr. Rodriguez elé tolta a papírt, majd figyelte mit firkál.
A legnagyobb megdöbbenésére, mintha egy félig vak ember próbálna leírni csúnya betűkkel valamit. Az irományból csak a "HOL" szót tudta megfejteni, meglepetésében felkiáltott a doki, és azt mondta hangosan : Hogy lehet ez?
A kéz megint megállt, majd megint írni kezdett, most már összeszedetten.
- Hol vagyok? - olvasta fel az orvos, majd miután a döbbeneten túltette magát, hangosan válaszolt neki, miközben az összes pácienst figyelni kezdte. - Egy kórházban vagy! - A páciensek zöme láthatólag összerezzent, majd újból írni kezdett. De észrevette, hogy más beteg is ír. Az ő kezük alá is papírt tett. Mint kiderült az írásra hajló betegek, mind ugyanazt írták egyszerre, szinkronban. Mintha teljesen egy komplex agyat képviselnének, csak több testre leosztva, mintha minden páciens agya egy hálózatban önálló egy személy tudatává olvadt volna össze.
A következő napokat Dr. Rodriguez kérdésekkel, válaszokkal bombázta a meg nem határozható egyént. Aki sok mindent elárult magáról. Neve nem volt, mivel senki nem nevezte el még őt, így a doki Alehandro névvel illette később. Halványan látott, de az is olyan volt, mint sok pici pókszemmel látná a szobát, a beszéde azonban szinte érthetetlen volt. A hallása egyben kitűnő , sőt a logikai képessége és értelmezési képessége is nagyszerű volt. Megértette, hogy milyen kísérlet részese, és azt is, hogy 20 beteg agya táplálja őt. Pár napra rá felfogta azt is, hogy ha befejeződik a kísérlet, akkor ő a homályba fog veszni, ettől kissé depressziós lett, és a beszélgetéseit is rövidre fogta.
Újabb pár nap múlva a gyógyszergyár megvonta a teljes támogatást több adagot nem küldtek. Bár Dr. Rodriguez jelezte az eredményeket, azt hihetetlen tévedésnek minősítették.
A doki ezután, csökkenteni kezdte a maradék gyógyszer adagolását, hogy minél tovább Alehandro-val maradhasson. Aki viszont a gyógyszer megvonástól kezdett elbutulni, és végül teljesen szétesett, majd megszűnt kommunikálni, létezni, az agyi tevékenységek újból 0-ra kerültek.
Dr. Rodriguez egy nagy tanulmányt írt belőle, és leírta a teljes tapasztalatát egy 40 oldalas feljegyzésben, amit elküldött a gyógyszervállalatnak. Akik továbbra sem hittek neki, sőt szerintük a helyi személyzet űzött tréfát vele ezzel a színjátékkal. A kérdésekre, hogy miként kapcsolódhat hálózatba több ember agya, és hozhat értelmes identitást létre, nem tudott magyarázatot adni Dr. Rodrigzez, ezért megkérték többet ne is beszéljen róla, illetve titkosították a teljes kísérlet anyagát.
A doki egy évvel az eset után megpróbálta egy újságnak eladni a sztorit, de kinevették amikor semmiféle papírt, dokumentumot nem tudott felmutatni és igazolnia magát a kísérletet sem. Így a teljes feledésbe merült az Iglesia tranquila kísérlet.

A projekt 417 - azaz a Remete lak

rem_01.jpg

1963-ban aláírt atomcsend egyezmény hatására, USA új energia kísérletekbe kezdett.

Ennek egyik hozománya volt a projekt 417.  amely helyszínéül Anchorage városától északra körülbelül 160 km-re a hegyekben egy elhagyatott területet jelöltek ki.
A helyszínen hatalmas elektromágneses berendezéseket állítottak fel , a cél a korábbi EN-MAG egységek kísérletének folytatása volt, amelyet rejtélyes események követtek, és a 327-es kutatócsoport néven vált ismertté. A felépített állomást (SECA) a sziklák közé építették egy szakadékszerű helyen. Az EN-MAG egységek innen kiindulva tökéletes körben vették körül az építményt, mintegy 16 kilométeres távolságra.
A teljes telepítés és az első próba üzem 1965 Január 19.-én történt meg. A nem titkolt céljuk a föld elektromágneses terének felhasználásával egy új tiszta energia nyerése volt. A próba üzem azonban kudarcba fulladt, az EN-MAG egységek bár jól működtek, semmiféle energiát nem tudtak kinyerni, sőt inkább csak fogyasztották azokat nagy mennyiségben. Az üzemeltetésre szánt üzemanyagok tulajdonképpen elfogytak, és újra kellett gondolni a felhasználási feltételeket. Egyes tudósok úgy gondolták még több energia közlésével egyszer csak önfenntartóvá válik a rendszer, és az állomás nem fogyasztó hanem termelő lesz. Más tudósok teljesen hiábavaló próbálkozásnak tartották.
Mindenesetre úgy döntöttek, újra megpróbálják még több energia felhasználásával a kísérletet. Most még több generátort építettek a rendszerbe, és azokat ellátó egységeket többszörös üzemanyagpótlással vértezték fel, hogy idő előtt ne álljon le az egész projekt.
A kísérletet május 7-én tudták újraindítani, de most sem hozta el a várt eredményt, bár időnként a fogyasztás megközelítette a 0-át, de sosem érte el. Ebből arra következtettek, hogy az áttörés szélén állnak, hisz ha a bevitt energia felhasználása időnként majdnem rentábilissá vált, akkor már csak további energia bevitellel át tudják fordítani a helyzetet. Ismét lázas munka vette kezdetét, újabb EN-MAG egységeket, generátorokat, ellátókat építettek, most már nem aprózták el. 10 szeresére emelték a bevitelre szánt energia mennyiségét.
1966 Június 15-én el is jött a próba pillanata, a gépek beindultak és folyamatosan működtek 3 napig. Ezalatt többször elérték a 0 energiafogyasztást, míg Június 19.-én a műszerek szerint negatívba lendült a fogyasztás, azaz termelni kezdett az állomás. Ez viszont nem tartott sokáig, ugyanis a termelődő energia, ami a feltételezések szerint a föld mágneses mezejéből táplálkozott exponenciálisan nőni kezdett. Majd 74 másodperc múltán felrobbantotta az állomást hatalmas villámok kíséretében. Az összes EN-MAG egység tönkrement, a SECA épületének egy része megsemmisült.
Azonban itt a történet nem ért véget. A helyszínre 1 nap után érkező kutatók amikor meglátták a romokat igencsak elcsodálkoztak. Füst nem volt, minden porszerű volt. Az épület alapjából combvastagságú fák nőttek ki. Az egész hely teljesen elütött a környező területtől. De nem tudták megmagyarázni miért? A sugárzásmérők nem mutattak semmi különöset, ezért egyik társuk Tom Petersen megközelítette az épületet, majd belépett  a területre.
Körülbelül 15 perc után rémülten felkiáltott, a védőöltözéke porladni kezdett, gyorsan ki is jött. Ekkor vette észre, hogy szétmálottak a ruhái, és alatta a bőre is igen megráncosodott, valamint fura por volt rajta. Azonnal mintákat vettek róla és a ruhája darabkáiról. Ezután megtiltották mindenkinek, hogy belépjen a területre.
A vizsgálatok megdöbbentőek voltak, az elporladt ruha nem volt különleges, egyszerűen elöregedett, míg a finom por Tom testéről, az elöregedett bőr volt, elhalt részecskék. Annyi derült ki, hogy amíg a terület belsejében volt, addig intenzív öregedés vette kezdetét. Negyed óra alatt közel 10 évet öregedett. De nem csak ő, hanem ami rajta volt az minden. A fém kulcsai meghomályosodtak, néhol rozsdásak lettek, a bőrszíja kirepedezett és össze ment. Az órája hirtelen megállt 9 óra 53 perckor.

Azonnal összeállítottak egy kutatócsapatot és felküldték a helyszínre kísérleteket végezni. Vittek magukkal patkányokat, növényeket, tárgyakat, hogy lássák mi lesz velük?
Az eredmények következőképp alakultak: Minden élet és élettelen dolog egyformán öregedni kezdett, vagyis maga az atomszerkezetben történt változás. A vizsgált időszakban eleinte 15 perc alatt 6 év, majd 12 óra múlva ez 4 évre lassult. Vagyis az öregedés üteme folyamatosan lassul, igazodik a természetes idő teléséhez. A patkányok tulajdonképpen perceg alatt meghaltak, majd elbomlottak és csak a tiszta csontjaik maradtak meg. A növények önmaguktól nőni kezdtek, majd elszáradtak. A fák amik a helyszínen voltak már, egy idő után el kezdtek korhadni, majd kidőltek akár 1 nap alatt, és utána kezdődött elölről minden újra csak lassabb ütemben.
A vas rozsdásodásnak indult, a tégla porladni kezdett néhány nap alatt ugyanígy jártak a műanyagok is. Minden elöregedett pillanatok alatt.
A vizsgálatok 1 hónapig tartottak, ezután az öregedési folyamatok stagnálni kezdtek. Már nem lassult, beállt az 1 nap = 2 nap öregedési ciklusra, amit évekkel később újra megvizsgáltak, de érdemi változás nem történt.
A SECA helyszínéről egyetlen kép maradt fenn (fenti kép), a helyszínt és a tudományos eredményeket titkosították, a környéken csak egyetlen felismerhető dolog maradt meg a SECA egyik fala, ami nem öregedett meg, de a közelében levő robbanási krátert már a növényzet belepte és éli a maga gyors életét. Bár nem lehet észrevenni az öregedési ütemet, időnként megvizsgálják a területet de újabb eredmények már nem születnek. A helyszínt Remete lak kódnéven irattározták Amerikában. Az EN-MAG kísérleteket itt teljesen befejezték, és mindet elbontották.

Bell Witch - azaz Kate Batts boszorkány esete

01_2.jpg
John Bell az 1800-as évek elején hatalmas földterületet vásárolt, és ezzel kezdődtek a kálváriái!

A Tennessee állambéli területen 328 hektárra növelte a gazdaságát, és egy helyi baptista felekezethez csatlakozva (Vörös folyó baptista egyház) élte mindennapi életét. 3 gyereke volt Betsy (1806), Richard (1811), Joel (1813) ő velük és feleségével éltek a birtokon.
1817-ben egy nap amikor a kukoricamezőjét vizsgálta, furcsa groteszk lény járult elé. Mintha több állatból gyúrták volna össze, kutya, nyúl, szarvas és még ki tudja? Ekkor elhatározta, hogy levadássza és fegyverrel járta a birtokát, azonban hiába látta többször, sőt más furcsa lényeket ha rájuk lőtt mindig elszaladtak és sose tudta elfogni őket. De ezek az események csak a kezdetek voltak.
Nem sokkal később a házban ismeretlen eredetű dobogó hangokat hallottak, aminek a nyomára sose jutottak. Aztán jöttek az igazán rémisztő esetek. A gyerekek egy éjjel arra ébredtek, hogy patkányok rágcsálják a takarójukat, de ahogy felugrottak azok szétszaladtak és nyom nélkül eltűntek. Egy másik nap arra ébredtek, hogy nagyon fáznak és felülve azt vették észre, hogy a takaróik és ágyneműjük egy kupacba van rakva a szoba közepén. Sikoltozva hívták szüleiket, akik értetlenül álltak az eset előtt.
Ekkor került az ismeretlen erő célpontjába Betsy Bell, akit bántalmazott a szellem. Megtépte, felpofozta haját húzta. Ezután kezdett a szellem beszélni is a Bell családhoz, amit nehezen értettek mert suttogott.
Egy évnyi huzavona után, a szellem dörgedelmesen felkiáltva bevallotta ő Kate Batts a helyi boszorkány, és azért ilyen pipa, mert John Bell egy üzlet során őt csúnyán becsapta, és addig nem hagyja abba a zaklatást, amíg meg nem hal.
Elég hihetetlennek tűnt a dolog, és próbáltak a gyülekezeten belül is segítséget találni de az lett a vége, hogy ima közben a boszorkány - lány hangon énekelt a közösségnek mindenki döbbenetére.
Mivel a boszorkány úgy látta nem veszik komolyan, két próféciát is közölt velük ráadásul ezeket a hangokat több mint 12 mérföld távolságból is jól hallották. Az egyik prófécia szerint Jon Bell kínok közt fog élni, amíg meg nem hal, a mások pedig egy csatára vonatkozott, aminek a végeredményét közölte.
A prófécia annyira híres lett, hogy Andrew Jackson tábornok felfigyelt rá, és úgy gondolta beszél ezzel a Kate-el, hogy még több katonai információt szerezzen tőle. De mivel óvatos volt, vitt magával egy "boszorkányvadászt". Jól is tette, mert út közben megállította őket egy ismeretlen erő. A lovak megálltak, és nem húzták a szekeret fél órán át, majd tovább mentek a farm felé.
Amikor megérkezett a díszes kompánia a Bell farmra, a boszorkányvadász el kezdett dicsekedni, hogy bár megállította a lovakat a boszorkány, de ő miatta engedte tovább őket. Ezzel elővett egy revolvert, amelyből kiszedett pár töltényt, és megmutatta a kíséretnek. Ezüst golyók voltak. Azonban nem sokáig viháncolhatott vele, ugyanis váratlanul összerogyott és szörnyű görcsök közepette kilehelte a lelkét. Odalett az egyszemélyes véderő. Jackson kapitány ezután jobbnak látta, lelépni.
Betsy idővel felcseperedett és kérője akadt, méghozzá Joshua Gardner, mivel a boszorkányt nem kérdezték erről, természetes újból gyötörni kezdte a lányt. Ez mindaddig tartott míg a fiatal pár megszakította a kapcsolatát egymással 1821 húsvét hétfőjén. Ezután Kate visszatért régi munkájához az öreg Bell-t gyötörni.
Az öreg Bell egyre rosszabbul lett, míg 1821 december 20. -án kómába esett. Amikor felfedezték a szobájában meghalt férfit, volt egy macska is a helységben, illetve két pici fiola az asztalon. Azt sejtették, hogy mérgezés történt, ezért a macskát elkapták és beadták a maradékot neki. Szegény állat azonnal elpusztult, de mielőtt rávágták volna, hogy gyilkosság történt, Kate a boszorkány megszólalt - bevégeztetett! A bosszúm bevégeztetett. - Rémülten rohantak ki a férfiak.
John Bell temetése sem múlt el bizarr esemény nélkül, valahonnan egész végig egy nő énekelt, mindaddig amíg az utolsó ember is elhagyta a temetőt.

Úgy látszott minden rendbe jött, de egy évvel később a boszorkány megjelent az özvegynek és azt mondta - 7 évre elmegy, de vissza fog térni és figyelemmel kíséri a Bell ivadékokat.

02_2.jpg

Bettsy Bell

04_2.jpg

A fura lény amit az öreg Bell látott

05_2.jpg

Andrew Jackson szekere, ahogy megtorpannak

06_2.jpg

07_1.jpg

Richard Powel aki Betsy spirituális mentora volt, állítólag köze volt a kísértések létrehozásában.

08_2.jpg

John Bell halála

12_2.jpg

11_1.jpg

Bell birtok a XX. században

15_1.jpg

A Kate Batts barlang, ahol meghúzta magát a boszorkány

Li Ching Yuen az ember aki 256 évet élt!

ef9e7bc56001f3d0f91d99b199245107.jpg

Az egész történet talán sosem derül ki, ha egy ügybuzgó katona (Yang Sen tábornok) csalást nem gyanít egy nyugdíjazott katona ügyében 1927-ben. A csalás elég feltűnő volt, hisz az öreg veterán már 139 éve vette fel a nyugdíját. Na ezt még a kínai hadsereg sem engedheti meg magának. Azonnali nyomozást rendelt el, amiből hamarosan kiderült a vén csibész 1677-ben született és harcművészetet majd katonai harcmodort tanult.
Bár Li elmondása szerint ő 1736-ban született, ez ellentmondott a következő eseményeknek, és ezt később hivatalos okiratok is hamisnak tartották, ugyanis 1740. -ben már képzett katona volt amely szerint ezt 4 évesen teljesítette, ami lehetetlen lássuk be - sőt azért is, mert 1749-ben beállt (72 évesen) Yeuh Jong Chyi tartományi főparancsnok seregéhez harcmodor oktatóként, és főleg az állami nyugdíj reményében.
1755-ben (6 év után) leszerelt és csak az állami segélyt vette fel - 139 évig. A rafinált terv bejött az öregnek mert nem akart az örök harcmezőkre térni. Az állami apparátus meg dolgozott és küldte a nyugdíjat, míg nem 1927-ben ez fel nem tűnt.
Yang Sen tábornok, miután minden papírt hivatalosnak tekintett, és nem talált sehol ellentmondást hisz a katonaság minden 50. évében köszöntötte az öreget. Így 100, 150, 200 éves korában is levelet küldtek neki amit rendre át is vett. Ezután Yang nagymesterként fogadta egy megbeszélésre Li-t. Akkora híresség lett belőle, hogy még a New York times lapjaira is felkerült.
1930-ban újból címlapokra került, amikor egy professzor a Changdu-i egyetemen talált egy 1827-es kínai császári feljegyzést, miszerint az állam üdvözölte Li Ching Yuen-t 150. születésnapja alkalmából. Remek!
A New York times most már részletes interjút készített az öreg Li-vel, hogy meséljen az életéről és minek köszönheti rendkívüli élethosszát.
Li elmesélte, hogy ahol született, a hegyekben élt egy 500 éves Taoista mester, akitől nem csak harcmodort hanem légzési technikát is tanult. Ezt gyakorolta közel 100 éven át, és ez hosszabbította meg az életét valamint a rendszeres rizsbor fogyasztása, valamint gyógynövények evése.
Elmesélte, hogy 23 felesége volt és 200 gyermeke született, valamint mindent kipróbált az életében amit lehetett.
Amikor megkérdezték, hogy mi volt a hosszú életének a titka, csak ennyit mondott: Legyen csendes a szíved, ülj mint egy teknős, sétálj fürgén mint egy galamb és aludj mint egy kutya.

Li 1933. Május 6-án halt meg, 256 éves korában.

Ehető emlékek

b571fdcb943f765c1bc5e7a845d91981.jpg

Különleges memória kísérletnek vetettek alá patkányokat 1993-ban, meglepő eredménnyel!
A koreai idegtudományi intézetben (CEWDI) hatalmas kísérletbe kezdtek. A tudósok rájöttek, hogy bizonyos fehérjékben kódolódik a hosszú távú memória az élőlényekben. Ez a fehérje az agyban helyezkedik el, de sajnos nem egy helyen, hanem szétszórtan külön területeken - különböző érzékelő központoknál.
Hogy az elméletüket igazolják, egy nagyszabású kísérletre kértek engedélyt. Először is beszereztek több mint 1000 patkányt. A patkányoknak reagálniuk kellett egy helyzetben mégpedig úgy, hogy ha meglátnak egy fehér macskát akkor áramütést kapnak.
3 csoportra osztották a patkányokat.
1 - akik csak látták a fehér macskát, de nem kaptak áramütést.
2 - akik látták a fehér macskát és kaptak áramütést.
3 - akik látták, hogy egy patkány társuk áramütést kap egy megjelenő fehér macskától, de ő nem kapott büntetést érte.
A kísérletet közel 2 évekig folytatták, majd az összes patkányt fájdalommentesen elaltatták, hogy a haláltusa ne befolyásolja az eredményt. Ezután az agyuk bizonyos részeit, amelyeket felelőssé tettek a hosszú távú memóriáért egyszerűen ledarálták, és ételekbe keverték.
Ekkor jött a kísérlet második fázisa. Fiatal mással sosem érintkező patkányokat kezdtek etetni ezekkel a preparált ételekkel több hónapig. Majd jött a végeredmény prezentálása!
Előhozták a fehér macskát. Az első patkánycsoport (amely csak látta a fehér macskát de sose volt vele értékelhető kapcsolata) agyából evő patkányok semmi reakciót nem mutattak fel,mint ahogy várható volt. Azonban a második csoport agyából evők (akikben komoly félelmet keltett a fehér macska látványa, hisz állandóan büntetés járt érte) azonnal összerezzentek és próbáltak menekülni, pedig életükbe nem láttak még macskát sem. Azonnali döbbenetes reakció volt. A harmadik csoport agyából evők bár nem ijedtek meg és nem próbáltak menekülni, de igencsak nyugtalanok lettek (hisz anno látták, hogy mi történik társaikkal a macska láttán, és a patkány empatikus lény).
A kísérlet döbbenetesen igazolta, a konkrét információ áramlását agyból - agyba.
A tudósok leszögezték: ha ehető az emlék, akkor ehető lesz a tudomány is! Ez a jövő! Edd meg amit meg szeretnél tanulni.

 

A Crane sziget rejtélye

crane.jpg

1730.-ban Zacharias Crane parancsnoksága alatt felfedező hajó indult Angliából a Csendes-óceán felé. A cél a szokásos volt, új szigetek, gazdag földrészek felkutatása.
Az utazás nem volt túl gyümölcsöző, hisz az addig felfedezett szigeteken kívül csak 1 új szigetet sikerült felfedezni. Ez egy igen sekély sziget volt, gyér növényzettel és mindössze 20 négyzetkilométernyi területtel. A kapitány után el is nevezték Crane szigetnek, a Húsvét szigetektől nagyjából 200 kilométerre feküdt keletre. A kapitány partra szállt letűzött egy zászlót, pár emberrel gyorsan bejárták a területet. A sziget közepén mélyedés volt, barlangszerű képződménnyel. De nem tulajdonítottak neki figyelmet, visszatértek a hajóra majd folytatták az útjukat.

A sziget talán feledésbe merült volna, ha pár évtizeddel később mindenféle rémtörténetek nem ütik fel a fejüket.
1758-ban John Willson kapitány a hajójával meglátogatta a szigetet. A partra egy felderítő csapatot küldött, akik nem tértek vissza másnapra sem. Újból kiküldött pár embert az előző csapat megkeresésére de azok is eltűntek. További kockázat elkerülése végett tovább álltak. Pár évvel később portugál hajósok próbáltak helyőrséget kialakítani a szigeten, de minden ember eltűnt szőrén szálán. Erről csak 1771-ben szereztek tudomást, amikor egy Angol kereskedő hajó a part mellett megtalálta a portugál hajót lehorgonyozva, de teljesen magányosan. Egy lélek sem volt rajta. Partra szálltak , ahol megtalálták a készülő kunyhók vázát, de embereket sehol. Beljebb menve a sziget közepére felfedezték a krátert, vagy barlangot, amely időnként fura morgó zajt bocsátott ki, mintha lenne bent valaki. Páran be is másztak de sosem jöttek ki a barlangból. Ettől annyira megrémült a többi tengerész, illetve a korábbi rejtélyes eltűnések híre miatt, hogy visszarohantak a hajóra és elmesélték mit tapasztalta. Will Tempest parancsnok vissza akart küldeni embereket az elveszettek felkutatására, de a hajón emiatt majdnem lázadás tört ki, senki sem akart a Crane sziget áldozata lenni.
A további 3 évtizedben tucatnyi hajó legénysége tűnt el annak ellenére, hogy a szigetre való lépés halálos fenyegetésnek bizonyult, de a sok kalandvágyó nem hitt nekik.
Utoljára 1817-ben hallottak sziget felől, majd utána már semmit. Sőt a későbbi hajósok a megadott koordinátákon már a szigetet sem találták, nyoma veszett, vele együtt közel 100 áldozat.
Ezek után a sziget története inkább gyerekeket rémisztő mesés történetként élt tovább, hisz semmiféle bizonyíték nem volt, hogy létezik.

Az események 1972-ben folytatódtak, amikor Clifford H. Hamilton megismerte a történetet és egy kutatóhajóval megkereste a koordináták által megadott Crane sziget helyét. Úgy sejtette, hogy a sziget vulkanikus lehet, és idő közben valamikor 1820 és 1830 között elsüllyedt. Búvárfelszerelésben lemerült az óceánba, ahol közel 50 méteres mélységben felfedezte a szigetet, amely egy vulkáni csúcs teteje lehetett. A sziget közepén megtalálták a Crane krátert, amely hírhedté vált. Amikor beúsztak a belsejébe, akkor csontokat találtak. Nem tudták megszámolni mennyit, de körülbelül 50-100 ember csontjai lehettek. A víz ezen a ponton legalább 10 fokkal melegebb volt és a barlang mélyebb részéről kisebb buborékokban gáz szivárgott a felszín felé. Ebből a gázból mintákat vettek és visszatértek a hajójukra. Hazatérvén megvizsgálták a gáz elegyét, és kiderült igen mérgező, főleg szén monoxidból állt.
A rejtély megoldása kézenfekvő volt, aki bement a barlangba, szén monoxid mérgezéstől elájult és soha többé nem tudott kijönni.
1998-ban  visszatértek, hogy felszínre hozzák a csontokat, de a helyszínen kiderült, hogy egy kisebb földrengés még mélyebbre vitte a szigetet, és a barlang is teljesen beomlott, így örök sírhelyük maradt a tengerészeknek.

Az örökifjú Henry Carpenter

victims-wider-image-cancer-patients-yemen-other_cb69c48e-3ee4-11e9-96e6-2d3dd9dcb23f.jpg

Henry Carpenter esetére 2011-ben derült fény, amikor Aucklandban történt orvosi kísérletben részt vett.

A kísérlet rákos betegek részvételével történt az Új-zélandi A.C.S.R.C. kutatóintézetben. Henry jelentkezett a meghírdetett vizsgálatokra, ahol pénz ígérete mellett vizsgálatokon és különböző új szerek beadásában vett részt. Az előélete alapján megfelelő alany volt, hisz korábban többször is megtámadta a halálos kor, és a kezelések hatására eddig még életben volt. De az ismétlődő kialakulás lehetősége miatt Henry vállalta ezt az új kísérleti módszert.

A vizsgálatokat új módszerrel teljesen alapoktól indultak, meghatározták a beteg korát főbb tulajdonságait, teljes körű vérkép és testi felméréssel fejezték be. Eszerint Henry egy erős 20-30 év körüli fiatalember volt, aki nyilatkozata szerint legalább 3-4 alkalommal daganatos megbetegedés alakult ki nála. Mivel nem Új-zélandi volt, az orvosi adatokat nem tudták leellenőrizni, de a kezelések után mindig gyógyultnak írta le a magát a páciens. Ám 6-15 hónap közötti időszakban újból kialakult nála a torz sejtburjánzás. A papírok szerint tüdő, vastagbél, bőr, és hasnyálmirigy rákja volt korábban. Most jelenleg egy kezdődő csont tumor miatt jelentkezett, hátha véget vetnek ennek a folyamatnak az új gyógyszerek. Az általános állapota jónak volt mondható.
A vérképe igazolta a korábbi diagnózist, sőt az elvégzett MRI vizsgálatokból kiderült, hogy az egész testében mindenhol levő csontokban alakult ki újból a kór. Tehát rohamosan terjedt. Jellemzően a csont felületén körbefonva azt, egy új réteg képződött, és az alatta levő régi csontot kezdte elfojtani. Nyilván komoly volt a baj.
Mr Carpenter-t amikor megkérdezték a panaszairól megdöbbentő választ adott - Nincs panasza, nem fáj semmije. Inkább véletlenszerű viszketésekről panaszkodott, de elmondása szerint a korábbi rákos eseteknél is ez történt. - Ezeket a tüneteket azzal magyarázták a kutató orvosok, hogy lehet már idegi áttét is, ami megakadályozza a fájdalom ingerület átvitelt vagy minimum torzítja azt.

Az új gyógyszert szinte azonnal adagolni kezdték infúzión kerersztül. De egy hét után sem tapasztaltak változást, sőt Mr. Carpenter testén már látványosan kidudorodtak a csontdaganatok, láthatóvá váltak. Az egész testét ellepték, tetőtől talpig. A kutatók kritikusnak tartották az állapotot és emelték az adagot, de semmi nem történt. Pedig az eddig tapasztalatok szerint minimum stagnálnia kellett volna,vagy valamilyen szinten visszafejlődnie, nem pedig szaporodnia a daganatnak. Ennek ellenére Henry teljesen közönyösen látszólag minden probléma nélkül viselte a kezelést. A következő héten már agresszív adag emelést és sugárterápiát írtak elő neki, de minden reményük szerte foszlot a kutatóknak a 4. hétre. Csak romlott a helyzet. Egy szomorú előadásban felvázolták neki, hogy elvesztették a csatát, reménytelen és valószínűleg pár napon belül meg fog halni, ezért be is fejezik a kísérletet és haza engedik.
Mr Carpenter csak vállat vont, felvette a 4 heti illetményét és távozott az intézményből.

 A kutatók azt hitték tragikus véget ért Henry számára az ügy, de egy hónap múlva Dr. Norbert Wills kutatóorvos egy helyi gyorsétterembe látta ahogy jó étvággyal hatalmas adag élelmet fogyaszt. Nem akart hinni a szemének, a dudorodások eltűntek róla, és makk egészségesnek tűnt. Odament hozzá és leült vele szembe egy darabig nézte, majd amikor Henry meg kérdezte ki ő, akkor bemutatkozott, mint az intézmény egyik orvosa, aki halott az esetéről és látta az aktáját. Megegyeztek, hogy bemegy hozzá vizsgálatra, de Henry kikötötte, hogy csak a magánrendelőjébe, és csak úgy, ha senkinek nem szól.

Másnap Henry megjelent a rendelőben ahol Dr Wills egyedül fogadta ígérete szerint. Előbb gyorsan megvizsgálta és elvégzett pár gyors tesztet az állapotára vonatkozóan. De úgy tűnt minden tökéletes. Ekkor Mr Carpenter figyelmeztette, hogy csak akkor meséli el mi történt, ha az orvosi hivatására esküszik Dr. Wills, hogy nem adja tovább. A doktor csalásra gyanakodott, de kíváncsi lett mit is mondhat a fiatalember.

A több mint egy órás történet röviden erről szólt : Carpenternek már gyerekkorában sok egészségügyi gondja akadt. Születése után rendellenesen fejlődött, lemaradt a korosztálybeli gyerekek szintjéhez képest. A teste lassan érte utol a többi gyereket, mintha egy elnyújtott felvételen élte volna az életét.A személyisége viszont normális maradt. Az orvosok fúrcsálták, de nem találtak komolyabb gondot. Körülbelül 25 éves korára elérte a 18-20 év körüli emberek fejlettségi szintjét, és úgy tűnt ezzel vége is a gyerekkori problémáinak.
A szülők megnyugodtak, hogy minden rendben.
Azonban 26 éves korára megbetegedett. Múló rosszullétek gyötörték. A kórházi kivizsgálásból kiderült, hogy rákos beteg. A rák megtámadta a tüdejét. Azonnal sürgős sugárterápiában részesítették az agresszív betegségben szenvedő fiatalembert. A kemoterápia egy ideig sikeres volt, majd stagnálni kezdett. Viszont a család pénze elfogyott, így kénytelenek voltak felhagyni a drága kúrával. Meglepő módon az elmaradó kezelés után Henry jobban lett, és pár nap alatt erőre kapott. Egy hét múlva már semmi baja nem volt. Az újabb vizsgálatok szerint a rák eltűnt, és nyomát sem találták, mindenki boldog volt, hogy a kezelés hatásos eredményt szült.
Eltelt fél év amikor kezdődött elölről minden, viszont most a májára ment rá a daganatos kór. De az események ugyanazt a sémát követték. Hatástalan kezelés, majd feladva a reményt a beteg meggyógyul.
Henry elmondása szerint ezek a rákos ciklusok 5-15 hónap között időkben jött elő. Wills rákérdezett, hogy tulajdonképpen hány terápián volt? Henry csak biccentett, hogy majdnem elérte a 100-at. Wills ekkor meg volt győződve hogy hazudik a fiatalember, de Henry elővett egy Pendrive-ot és átadta neki, azzal a mondattal, hogy 1950-től kezdve rajta van az összes orvosi kezelés dokumentációja.
Wills egy óráig böngészte az adatokat, és végül arra jutott, hogy világszenzáció, egyben képtelenség. A páciens alig tűnt 25 évesnek, de a születési dátuma 1930-ről szólt, vagyis inkább a 80-as éveiben járt.
Carpenter erre is egyszerű magyarázatot adott. Tulajdonképpen egy speciális rák van benne, ami egyszerűen lecseréli a megsérült testrészét. Most például eltörte a lábát, ami ugyan beforrt, de rögtön megindult a szerv csere ami rákos megbetegedésnek tűnt, ezért is ment be az orvosi rákkutató intézetbe. Így az elmúlt 60 évben minden szerve kicserélődött egy újra, amikor valami stressz vagy bántalom érte. Nem bíbelődött a javítással a szervezete.
Carpenter azt is elárulta, hogy miért akarja titokban tartani. Egyrészt nem akar kísérleti nyúl lenni, másrészt ő ebből él. A kutatóintézetek jól megfizetik őt a tulajdonképpen hasztalan próbálkozásaik során. De ezt mindig más országban vagy más évtizedben kell megtennie. Ez így lesz most is, majd visszakért minden dokumentációt és a Pendrive-ot és letett egy kis zacskót amiben szürkés fehér massza volt, csak annyit mondott, ez voltam korábban, majd angolosan távozott.

Dr. Wills résen volt, így sikerült lementenie pár adatot az adathordozóról, de nem jutott sokra vele. Több hónapnyi kutatómunka után mindenhol abba ütközött, hogy ahol gyógyítani próbálták Henry Carpentert, az intézetek vagy véglegesen bezártak, vagy magánkézbe kerültek, így semmiféle igazolást nem lehetett szerezni a hihetetlen történetre és a dokumentumok valódiságára. Egyedül egy homályos felvétel talált csak ami körülbelül 50-60-as években készülhetett róla az első kezelések idejében.

john_carpenter.jpg


Azonban a vizsgálati eredmények fekete-fehéren ott voltak előtte. A zacskóban kalcium alapú anyag hevert, amiben Carpenter rákos DNS mintái voltak, mint egy elfolyósított csont massza. Illetve ott volt az a tény, hogy amikor belépett az intézetbe, még volt rákja, a távozásakor is még súlyosabb állapotban, azonban egy hónap múlva meg már nem, ami önmagában is lehetetlen egy ilyen kiterjedt kórnál. Bár megosztotta pár kollégájával az esetet, de mindenki lebeszélte róla, hogy ha publikálja akkor sarlatán orvosként tekintenek majd rá. Így bár tudtak az esetről de jobb volt hallgatni róla.

Henry Carpenter-t azóta nem látták Új-Zélandon, annyit tudtak meg, hogy felszállt egy repülőre, aminek a végcélja Kelet-Európa volt.

 

Anatolij Kiril Burlakov incidensek

burlakov_03.jpg

A hidegháború közepén történtek ezek a furcsa megmagyarázhatatlan esetek a Finn Szovjet határ mentén. A történések  kulcsfigurája egy szovjet tiszt volt!

Nem tudni pontosan mikor kezdődött , de az első Finn megfigyelések 1962 Május 29-ről származnak. A jelentések szerint a hideg hólepte kietlen határvidékeken felbukkantak szovjet őrposztok, általában 2-3 fa barakkból álltak, és egy kisebb fa őrtoronyból, valamint egy katonai dzsip és egy ponyvás teherautó állt a közelükben. A létszámuk nem volt acélos, általában 2-3 katona, egy női mesterlövész és egy tiszt. Tulajdonképpen egész nap távcsővel a határ másik felét figyelték, de sose próbáltak átkelni, sőt megközelíteni sem. Az őrpontok száma néhány nap alatt elérte a 12-őt.

A Finnek nem tudták mire vélni, de gyorsan ellenlépéseket tettek. Emelt létszámú őrcsoportokat helyeztek ki szemben a szovjet barakkokkal . Ők is fából  épült házikókat készítettek és körülbelül 20-25 fővel figyelték mire készülnek a szovjetek?
De semmi nem történt, katonás rend uralkodott. Mindennap 5 kor keltek, körbejárták az épületeiket, 1 óráig járatták a járműveket, majd a mesterlövész nő felment a toronyba és távcsővel figyelte a terepet. Ez délután 4-ig tartott majd elvonultak a barakkokba és reggelig nem történt semmi. Ez minden áldott nap pontosan ismétlődött.
Ezalatt a Finnek fotóztak, hallgatóztak és próbáltak információt szerezni. De nem jutottak semmire, a katonák mindannyian vastag ruhában arcukat eltakarva közlekedtek, egyedül a mesterlövészt árulta el a befont haja. Eleinte azt hitték, valami szakadár akció lehet, de a 12 őrpont azonos felosztásban igen furcsa volt és egyben központi szervezésre utalt.

Azonban 1962 Június 25-én hirtelen megváltozott minden.
A kora hajnali ébredés elmaradt, majd 8 óra körül előjöttek a katonák , de a védő öltözékük nélkül. Furán tétován viselkedtek, a tiszt meg veszekedett velük. Váratlanul elővette a szolgálati pisztolyát és egyesével fejbe lőtte mindegyiket, mesterlövész ezalatt felszaladt az őrtoronyba és elővette a távcsöves puskáját. A Finn oldal felé fordult és felemelt egy vastag üveglapot maga elé. Valószínűleg golyóálló volt az üveg, amely felfoghatta a viszont tüzet. Az üvegen volt egy lőrés, azon kidugta a puskacsövét , és egyenesen a Finnek felé lőtt.
Eközben a tiszt felmászott az emelvényre és hátulról egyszerűen fejbe lőtte a nőt, majd odaszaladt a dzsiphez beindította, és elindult a puszta hóban Szovjetunió belseje felé.

A Finnek értetlenül nézték és kisebb zűrzavar támadt a hangos puskalövéstől, szerencsére senki nem sérült  meg.  Révülten nézték a túloldali mészárlást, de nem mertek átmenni. A parancsnok azonnal értesítette a központot az eseményekről.
Ekkor derült ki az első igazán furcsa dolog. Mind a 12 őrposzton ugyanaz történt ugyanabban az időpontban. Elsőre hitetlenkedtek, de az összes Finn katona egyöntetűen ugyanúgy írta le az eseményeket mindenhol.
A Szovjeteket értesítették, de ők csak egy rövid választ adtak, hogy nincs semmi gond már  intézkedtek.
Az Amerikai katonai hírszerzésnek is szóltak, hogy segítsenek megfejteni a rejtélyt, hogy történhetett 12 helyen ugyanaz? Végül is az Amerikaiak jutottak eredményre. Az utolsó napon készült fotók vezettek nyomra.
Nemhogy ugyanúgy történt miden, de a tiszt mindenhol ugyanaz a személy volt. Az arca és a mellkasán levő kitüntetések mellett a neve is olvasható volt : Anatolij Kiril Burlakov . Mind a 12 helyen ugyanő volt a tiszt, ami teljességgel lehetetlennek bizonyult, de a fotók bizonyítékok voltak.
Az ügynek másik igen furcsasága az volt, hogy a Finn katonák kb. 4-5 %-a egyáltalán nem észlelte az eseményeket. Szerintük semmi nem történt, csak a katona társaik furán viselkedtek, mintha megtámadták volna őket, és ez kb. 1 órán át tartott. Erre sem tudtak magyarázatot találni, hisz volt olyan őrposztjuk ahol egyszerre 3 ember is egyöntetűen állította az események meg nem történtét.
A harmadik furcsasága az ügynek, hogy az összes Finn katonán valamilyen mentális betegség jelei jelentkeztek. Az enyhébb tünetek a napokig vagy hetekig tartó fejfájás, a súlyosabb esetben koncentráció hiánya, álmatlanság jelentkezett. A legsúlyosabb két eset volt. Az egyik teljes apátiába és némaságba burkolózott az eset után 1 héttel, többet nem kommunikált a külvilággal, a másik pedig a teljes őrületbe hajlott, és egy saját maga képzelte világban élt tovább.
Még egy furcsaság volt, bár ennek nem tulajdonítottak jelentőséget,csak évek múlva. A mesterlövész nő által kilőtt golyó! Soha egy helyen sem találták meg,sem a becsapódási helyét.

Aznap a Szovjetek kivonultak az éj leple alatt, és szó szerint mindent eltakarítottak. Méghozzá annyira, hogy csak a terepjárók nyomai maradtak hátra.
Az Amerikai  hírszerzés azonnal a Burlakov után kezdett nyomozni , kép volt róla, és ő volt az egyetlen kapocs a rejtély megfejtéséhez. De a kutatással csak az évek múltak, és nem jutottak előre.

Végül a 80-as években egy CIA dokumentum azt a következtetést vonta le, hogy komplex ideg befolyásoló gáztámadás érte a Finn katonákat, úgymond hosszan tartó hallucinációban vettek részt. Már az első Finn felderítők akik észrevették a fabarakkokat, már a támadás áldozatai voltak, utána már a kirendelt egységek teljesen hatása alá kerültek méghozzá hetekre. Mivel folytak hasonló kísérletek, nem tették valószerűtlenné a helyzetet. De arra sehogy sem jöttek rá, hogy tudták ilyen pontosan és életszerűen végrehajtani a gáztámadásos hallucinációkat.
Mivel ez volt a legjobb tipp az eseményekre, titkosítottak minden adatot, felfedezést, fényképet, dokumentációt. Ehhez hasonló eset többet nem fordult elő sehol a világon, lehetséges, hogy a szovjetek kudarcnak ítélték a kísérletet.

Burlakov fotója alapján a 2000-es években az Orosz archívumokban kezdtek keresgélni. Mindössze annyit találtak, hogy egy katonai fegyverkísérlet közben 1979. Március 23,-án elhunyt. Így minden nyom kihűlt. Így a legégetőbb és legfurább dolog, hogy Burlakov miként lehetett minden helyen ott, vagy miként szerepelhetett a Finnek összes egyidőben készült felvételén sose fog kiderülni.

 

 

 

 

A 327-es kutatócsoport

327-es_04.jpg

Az 1955-ben az Ausztrál kormány déli sarkon létrehozott egy kutató állomást, aminek többféle funkciója is volt. Az állomás neve a semmitmondó THOM-9 nevet kapta. A rajta dolgozó kutatók pedig a 327-es kutatócsapat számot viselték.

Elsődlegesen tudományos és katonai céllal rendelkezett, amely szerint különféle műszaki berendezéseket telepítettek a bázisuktól nagyobb távolságokra, és ott távirányítással elektromágneses kísérleteket folytattak. A távolságra azért volt szükség, hogy a bázis elektromos, vagy mágneses hatását kizárják. Némelyik berendezés akár 40-50 km-re is elhelyezkedett és egy szerteágazó pókháló mintát vett fel a rendszer, amelynek a közepén maga a bázis helyezkedett el az emberekkel.
A kísérletek rendben zajlottak, és a pár furcsa égi jelenségen valamint az időnként megváltozó környezeti hőmérsékleten kívül nem tapasztaltak semmi különöset. A nagy energiájú elektromágneses tevékenység nem fedte fel titkait.

Azonban elérkezett az 1957 Március 7. -e napja, amikor a bázistól 36 kilométerre levő EN-MAG 11 egység felmondta a szolgálatot. Nem estek kétségbe, hisz már pár hónapja folyamatos bizonytalan működést produkált, volt hogy pár percre megszűnt a működése, és leállt a mágnes impulzus, de aztán helyre állt. Úgy tűnt most végleg megadta magát. Mivel tervbe vették az egység javítását, egy összeszokott 5 fős csoportot indítottak útnak egy hójáróval. Az 5 fő John Miller, Ken Harvest, Bill Smith, Joel Kendrighton és Frank Sam volt.

A 327-es csapat tagjai nekiindultak a jeges tájnak, és közel két órás út után meg is érkeztek a helyszínre. Az állomással rádión keresztül tartották a kapcsolatot, és adtak tájékoztatást a berendezés állapotáról. Mint kiderült, néhány alkatrész tönkrement, és emiatt történt a leállás. A helyszínen megvizsgált hibás alkatrészek elsőre úgy tűntek mintha túlterhelődtek volna, és ezért leégtek. Bár a hiba okát nem értették, és nem is találták, nekiálltak a helyszíni cserének, munkálatoknak.
Ahogy dolgoztak váratlanul hóvihar közelítette meg őket. A 327-es csapat tagjai úgy döntöttek folytatják a javítást, még a viharos időben is. Eközben a rádiókapcsolat folyamatosan zavarossá vált. Hol érthetetlen recsegésbe fulladt, hol megszakadt hosszú másodpercekig.
Az állomáson eközben feszülten figyelték az eseményeket. Az egyre nagyobb szüneteket produkáló rádióforgalomból azért tisztán ki tudták venni, hogy az alkatrész cseréket el tudják végezni.
Körülbelül 1 óra múlva a még mindig tartó viharban már csak szövegfoszlányok érték el az állomást. Ez volt az utolsó érthető üzenet.
- .. .. .. -MAG 11 üzemel. .. ..
- .. .. .hallanak minket?
- .. .. .erősíts rajta, hátha. .. .
- .. .. .mindegy, indulunk vissza!
Ezután teljes némaságba burkolózott a rádiójuk.

Teltek múltak az órák, de többet nem jelentkezett be senki a rádión. A vihar 4 óra múlva csendesedni kezdett és kitisztult az idő. Ekkor az állomás parancsnok kiküldött egy felderítő csapatot, hogy keressék meg a valószínűleg eltévedt embereket. A felderítők a szokásos útjukat végigjárták az EN-MAG 11 -ig, de nem találtak senkit. A gépezet viszont meg volt javítva és prímán üzemelt. Ezután szélesebb körben kezdtek kutatást végezni.
8 óra múlva az állomáson arra lettek figyelmesek, hogy 3 ember támolyogva közeledik feléjük és húznak maguk után valamit. Azonnal kirohantak, hisz sejtették az eltűnt 327-es csapat lesz az. Igazuk volt.
Teljesen átfagyva találtak rájuk, hárman életben voltak (John Miller, Ken Harvest, Bill Smith) de kettő fő meghalt, megfagyott. Azonnal riasztották a felderítőket, hogy térjenek haza. A három fő erős kihűlés és kimerültség jeleit mutatta, ezért melegedőbe vitték őket és azonnali orvosi elsősegélybe részesítették mindannyiukat.
A melegedőben az orvosi csapat megdöbbentő kijelentéseknek lettek tanúi. A három túlélő egyöntetűen állította, hogy legalább 2-3 napja bóklásztak a hideg jeges tájon és nem találták az állomást, amit nem értettek sehogy se. Az iránytűjük megbolondult, így arra nem számíthattak. És azt sem értették, hogy lukadtak ki a bázis mellett?
Az orvosok úgy gondolták a kimerültség miatt beszélnek félre, bár furcsállták, hogy ugyanazt mondják mindhárman. Néhány nap kellett míg teljesen felépültek de még mindig ragaszkodtak a történetükhöz, és a másik két társuk halálát is ehhez kötötték. Amikor szembesítették őket azzal, hogy mindössze 8-9 órára veszett nyomuk, egyszerűen nem hitték el.
A 3 életben maradt technikust végül hazaküldték, mondván pszichológiailag már nem tudnak részt venni a munkában, el is bocsájtották őket.

Talán a történet itt véget ért volna, ám 1957 Szeptember 6-án megint rakoncátlankodni kezdett az EN-MAG 11. Hol működött hol nem, majd egyszer csak elnémult. Az állomás főnök újból elrendelte a nagyjavítást és kiküldött egy újabb csapatot. De még az indulás utáni órában váratlanul megjavult a berendezés és stabilan működött.
Mivel nem voltak biztosak benne, hogy ez csak ideiglenes állapot megint, vagy nem, a csapat folytatta az útját. Megérkezvén a berendezéshez azonnal hívták az állomást, és a következő elképesztő történettel álltak elő. Az EN-MAG 11-ben ismeretlenek javítottak és cseréltek alkatrészeket, és ennek köszönhetően üzemel újból. Kissé zavarba ejtő volt a dolog ugyanis szinte ezzel egy időben befutott egy rossz minőségű rádiójel a bázisra.
- .. .. .. -MAG 11 üzemel. .. ..
- .. .. .hallanak minket?
- .. .. .erősíts rajta, hátha. .. .
- .. .. .mindegy, indulunk vissza!
Ismerős volt a rádióforgalom az előzőleg bajba jutott csapattal kapcsolatban, azonnal visszarendelték az egységet, akik gond nélkül meg is érkeztek. Talán el is felejtették volna az egész ügyet, amikor majd 6 óra múlva az állomásvezetőnek jelentették, hogy 3 alak közeledik az állomás felé és húznak valamit magukkal.
A történet itt kezdett igazán hátborzongatóvá válni. A 3 embert behozták és azonnal az orvosiba menekítették, látszódott rajtuk a fagyás okozta sérülések. A magukkal húzott valami, pedig 2 halott ember volt.
Az orvosiba már akkor magyarázni kezdték, hogy eltévedtek a viharban és legalább 2 napja kóboroltak és keresték a bázist. Amikor az orvosok értetlenkedve rákérdeztek, hogy mégis kik ők, hogy itt dolgoznak? Magukat így azonosították: John Miller, Ken Harvest, Bill Smith - Mindenkiben meghűlt a vér. Bár az arcuk sebes volt és nem lehetett felismerni őket, a nevek említése teljesen megváltoztatta a helyzetet.
Az állomás parancsnok azonnali katonai segítséget kért az igencsak furcsa helyzet kezelésére. A három fagysérüléses embert karanténba helyezték, a 2 hullát pedig jól elzárták.

Még aznap megérkezett a katonai kutatócsapat és elsőre nem akarták elhinni mi történt? Megmutatták nekik a hangfelvételeket és a helyszíni fotókat a javításról illetve a korábban történt eseményről. Mindhárom embert azonnal elkülönítették és visszaszállították a szárazföldre egy katonai kutatóbázisra.

Talán itt véget érhetne a történet de nem így történ.
Pár hónapra rá, minden részletében pontosan megismétlődött az esemény. Újból meghibásodott az EN-MAG 11, újból feltűnt a három szerelő akik a 327-es tagjainak vallották magukat. Újból elvitték őket a katonák egy ismeretlen helyre, és hírzárlatot rendeltek el.
1958-ban még 3 alkalommal történt meg, illetve 1959-ben négy alkalommal, amikor úgy döntöttek megszüntetik az egész állomást és az EN-MAG 11-et. Az épületeket berendezéseket elbontották és elszállították az egész területet magára hagyták ezután évekig. A katonaság pedig mélyen hallgatott mind az eseményről mind az előkerült emberekről.

Később 1963-ban egy felderítő repülést végeztek a terület közelében, és bár nem teljesen felismerhetően de úgy tűnt a hóban újabb holttesteket láttak az állomás környékén, jó pár tucatot. A katonaság ekkor teljes körű takarítást végzett, mind a bázist mind az összes EN-MAG állomást felszámolták, minden nyomot eltüntettek az adatokat titkosították.
Ez volt az utolsó jelentés az egész ügyről illetve egy 1976-os felderítőgép felvételei szerint teljesen tiszta a terület addig az időpontig. Azóta nem lehet tudni, hogy mostanáig vizsgálták-e vagy sem illetve megközelíthető-e s kísérleti terület?
A megmentett 327-es tagokkal sem lehet tudni mi történt, teljesen nyomuk veszett, mind az első csapatnak, mind az utána felbukkant embereknek és a holttesteknek

 Kép az EN-MAG 11 berendezésről.

327-es_03.jpg

Utolsó kép a THOM-9 bázis helyéről. Az épületek nagy részét elbontották. A képen a fényes pont valamilyen fém alkatrészről visszaverődő fény, feltételezések szerint napelem tábla lehet. A fekete pöttyöket nem tudták azonosítani, de gyanítják, hogy áldozatok. A fagyvédő ruhájukban érte őket utol a végzet, és a hó  még nem temette be a testüket.

antartktisz_03.jpg

süti beállítások módosítása