Pár percnyi gondolat...

Pár percnyi gondolat...

Covidos voltam!

2021. március 05. - Sztancsek Dorcsi

Hol is kezdjem...(?)

Nagyon rég ültem a négy fal között mélyen magamba nézve és írtam bármiről. Nem tudom miért. Talán sokáig éltem szomorúan és magányos lélekkel, ezért a toll-papír páros volt a legjobb barátom. Talán lusta vagyok. De most boldog vagyok, mégis itt vagyok újra, és nem akarom magamban tartani ezt a szörnyűséget, ami történt velem/velünk. Hosszú idő után újra írni valamiről, ami mélyen érint, amit már nem egyedül élek át, hanem valaki olyannal, aki időközben az életem részévé vált, olyan, mintha duplán fájna valami. Kétszeresét élem át annak, mint amire számítottam, és nagyon-nagyon mérges vagyok. Igen...

Először itt van Ő, akinek nap mint nap hallgatnia kell a fájdalmam, a panaszaim, másodszor azt érzem, mégsem adom ki eléggé, mert én nem akarom őt leterhelni a jelen helyzethez való pesszimista hozzáállásommal. Őt, aki napról napra miattam igyekszik mindennel, aki hozza nekem a kávét reggelente, aki szeret, és Őt... aki most azért fáradhatatlan null-huszonnégyben, mert én beteg vagyok. Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy felszínre hozom a gondolataim és leírom, hátha jobb lesz majd így - videóban is elmondhatnám, talán rövidebb lenne és jobban át tudnám adni, de én írni szeretek.

Sajnos engem/minket is utolért a koronavírus. Különösebben nem érintett rosszul, azt gondolom - az első pár napban. 

 

Na jó, elmesélem...

 

Egy hűvös februári reggelen azt mondta a Kedvesem, Ádám, hogy Ő nincs valami klassz formában, úgyhogy aznap pihenésre intette nagy kistestét. 

Azt gondoltam, jó, semmi probléma, hiszen időváltozás van, ilyenkor az ember szervezete egy kicsit megőrül, "pihenj csak, Édesem" - mondtam Neki...

(Huh, össze kell szedni a gondolataim... hosszú leszek és egy kicsit nehéz átszellemülni...)

 

Sajnos Ádámnak estére kicsit fölment a láza, de nem volt annyira vészes - Ő amúgy is "jó beteg", nem nyavalyog soha - ellentétben velem.

Másnap, egy tök átlagos szombati napon tévéztünk, kirakóztunk, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Rendeltünk hambit, olyan jó grillsajtos, meg grillcsirkés, meg szaftos, folyós, falnivaló csodát - imádom! Ámde volt valami furcsa az utóbbi két tevékenységünkben...

Az első harapás maga volt a mennyek országa! 

De !pár másodpercen belül! valami nem stimmelt... 

"Ennek marhára nincs is semmi íze, Babám! - panaszkodtam Ádámnak - ez volt az utolsó, hogy erről a helyről rendeltünk! - megállás nélkül folytattam - szaga sincs!!! Nagy sz***!" Szegény Ádám... Néha komolyan elgondolkodom, hogy hogyan tud elviselni engem a nyugalom és a béke megtestesítője?!

"Na, de álljon meg a menet! Hát nem szemtelenség ennyi pénzt elkérni egy nagy szendvicsért, ami tök ízetlen?!" - fújtam tovább a magamét, mire közbeszólt: "Kincsem, nem érzed az ízét és az illatát...? Én sem, de nekem be van dugulva az orrom."

 

NA DE NEKEM NINCS!

És ha filmben lennénk, itt közelítene a kamera az ijedt, sápadt arcomra, majd a dülledt szemeimre, csak hogy éreztessék a nézősereggel, hogy a hibakódot beolvasta minden apró agytekervényem és rájöttem: COVIDOS VAGYOK!!!

Aztán jött a szokásos huzavona: #haziorvos, #vantünete, #nincstünete, #miatünete, #miótatart, #ésapárja, #őmikortól, #velemivan, #covidtesztkell, #hapozitívmaradjotthon, #hanegatívmehetsz...

...és így tovább.

Igazából minden rendszerint történt. Mind a ketten időpontra mentünk tesztre, nem volt tumultus a tesztponton, nem kellett várni, sorban állni, egyáltalán nem generált bennem félelmet a tesztelés.

Végül mindkettőnk COVID-teszt eredménye pozitív lett - tudtam, hogy így lesz, mert nem volt eldugulva az orrom, egyszerűen csak nem éreztem az ízeket és az illatokat, mintha ez a két dolog csak úgy kitörlődött volna a rendszeremből. De egyelőre csak ennyi tünetem volt...

A bátyám (orvos) azt mondta, "Dorcsika, attól függetlenül, hogy nem éreztek ízt, szagot, ugyanúgy ennetek kell mindent! Ugyanúgy mindent, ahogy szoktatok. Nyilván nincs akkora étvágyatok most, de mindent ugyanúgy egyetek, igyatok."

Bár étvágyunk valóban egyenlő volt a nullával, mégis éreztük, hogy ez parancs volt, és ennek eleget kell tennünk. Így is történt.

Ádám állapota napról napra jobb lett, nagyon örültem neki. Ő tényleg korrekten épült fölfelé, míg végül meggyógyult. Alig vártam, hogy én is magam mögött tudhassam ezt a buta vírust.

 

Most egy kicsit rólam:

Egy-két napon belül újabb tüneteim jelentkeztek: fájtak a lábaim és rosszulléteim voltak.

Kint voltunk a kertben a kutyáinkkal, Tonyval és Lizyvel, épp labdáztunk, játszottunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy hirtelen alábbhagyott a jókedvem és szürkeségbe burkolózott a lelkem. Rossz lett a közérzetem és le kellett ülnöm a kerti kanapéra, mert szédültem. "Remélem ennyivel megúszom" - gondoltam magamban...

Pár perccel később be kellett húzódnom a házba és muszáj volt aludnom egyet. És ez megtörtént újra...és újra...és újra.

Teltek a napok és próbáltam nem tudomást venni erről az egészről, ami történik velem. Úgy voltam vele, hogy oké, van bennem valami kis vírus, amit az én szervezetem épp most próbál legyűrni és sajnos most néhány próbát ki kell állnia. Ez ezzel jár.

Azonban egy reggel, miközben főztem a kávét, arra gondoltam a konyhapultnak dőlve, kezeimet összekulcsolva, hasamon pihentetve azt, hogy milyen jó lenne újra érezni az illatát - pedig a legkevésbé sem kedvelem a kávé illatát. Egyáltalán nem. Talán egy kicsit átértékeltem ezt a dolgot - is. Szóval ahogy főtt le a kávé, és én bámultam ki az ablakon, mint aki lát is valamit, ugyanis a nap telibe kip*csázta a szemeim, éreztem, hogy valamit érzek!!! Mint az ebem, mikor szagot fog, mentem szimatolni a kávéfőző köré és hatalmas mosoly váltotta fel reggeli, gyászos ábrázatomat! Majd azzal a mozdulattal a hűtő felé vettem az irányt és találtam egy fél almát, amibe azonnal beleharaptam - mintha kicsit érezném, hogy van íze! Kiabáltam az emeleti hálószobában pihenő Szerelmemnek, hogy "Baba! Érzem a kávé illatát!!!". Nagyon boldog lettem! 

Sajnos ezt követően délután egy újabb rosszullétem jelentkezett.

Az aggodalmam akkor kezdődött, amikor már lelki fájdalmaim is megjelentek. Dadus vagyok egy óvodában. Ennek a szakmának nagy előnye, hogy vidám kacajok, kedves szavak, csilingelő kis hangok és apró kezecskék ölelik körül a hétköznapjaim. Egy óvoda tele van meglepetésekkel és apró pici lábnyomokkal. És színekkel.

Haragos vagyok, amiért ez az aljas, szemétláda betegség ilyen hirtelen kiszakított a "gyermekeim" kezei közül.

Szóval az aggodalmam ott kezdődött, amikor a vírus által szürkévé vált hétköznapjaimban csak arra tudtam gondolni, hogy pár nap, és újra hallhatom, ahogy belépnek az óvoda ajtaján és köszönnek nekem: "Szia Dorci!" - máris szép a napom.

Ádám érezte, hogy hiányoznak, ezért többször is beszélgettünk az óvodai életről itthon. Jó volt.

Telt az idő és nem jelentkeztek tüneteim.

A tízből az utolsó három nap teljesen tünetmentesen telt el. Az ízlelésem és a szaglásom visszatért. Végre feloldották a karantént egy pénteki napon. Tíz nap otthonlét után összeszedtem magam, beültem az autómba és mentem. Mindegy hova, csak úton legyek. Olyan izgalommal vezettem, mint aki most kapta meg a jogosítványát! Szálltam az autómmal! Ezt az érzést szavakkal kifejezni nem lehet. Útközben lélekben már a hétfői napon jártam - "de jó lesz látni Őket, ovi után nézelődni, vásárolni, végre eljutok a cipőért amit kinéztem, a ruháért, amiért visszaakartam menni, de közbejött ez a sz*r, hazaérni délután enyhén fáradtan". Jó kis délután volt.

Szombaton egy-egy pohár bor társaságában meg is ünnepeltük Ádámmal, hogy pontot tehetünk ennek a nehéz időszaknak a végére, és hogy nem voltak komolyabb tüneteink és nagyobb bajunk.

Ezt követően a vasárnapi napunk is nyugalomban telt el, csak egy kicsit fájt a lábam.

És itt jön az a rész, amire egyáltalán nem számítottam...

Vasárnap hajnalban arra ébredtem, hogy mindenem fáj egy kicsit. Igen, mindenem: a talpamtól kezdve a fejem legtetejéig, és iszonyatos görcs keletkezett a hasamban. Ádám hozta a lázmérőt, amit aztán próbáltam erősen szorítani a hónaljamban, majd elkísért a mosdóba, ahol megtörtént a "tisztulás". Muszáj volt kikísérnie, ugyanis azt éreztem, hogy semmit nem érzek. Nem tudok fogni, nem tudok beszélni és nem vagyok magamnál. Igazából nem is nagyon emlékszem, hogy pontosan mi történt ezekben a percekben, az a részlet viszont még mindig a szememim előtt van, amikor... Ádám egyetlen pillanatra elengedett - lekapcsolta a mosdóban a villanyt -, és én elájultam, és valamiért csak annyit mondtam, hogy "Anya!". Abban a másodpercben teljes képszakadás történt a fejemben, és arra koncentráltam minden maradék energiámmal, hogy ha ezt most túlélem, akkor jól leszek... Akkor és ott csak a háttérben hallottam Ádám hangját, nagyon halkan és elmosódottan: "Jól van Kincsem, semmi baj, lázas vagy."... Ádám próbált tartani és fogni, de én kimásztam a karjaiból és felmásztam az ágyra - "nagyon rosszul vagyok...de túléltem...jól leszek."

Az ágyon feküdve, tehetetlenül, a leggyengébb állapotomban, álmatag tekintettel lestem magam elé - "eeez nem igaz...ilyen nincs b*szki...".

Tudtam, hogy ez az undorító vírus még mindig velem van. Rémálom.

Ádám próbált simogatni, de fájt a bőröm. Láttam az arcán, nagyon bántja Őt, hogy ott és akkor, abban a pillanatban nem tud meggyógyítani. Sajnáltam...

Közeledett a reggel és Ádám próbálta tudtomra adni, hogy nem tudok menni az oviba, mert beteg vagyok - szándékosan nem azt írom, hogy dolgozni. Igen, az is egy munkahely, de inkább óvoda. Nem akartam ezt a tényt elfogadni és továbbra is erősködtem hogy jobban leszek mindjárt, majd meglátja. De sajnos...ez nem következett be.

Egy újabb hét kezdődik nélkülem az óvodában. Hiányoznak a kis manók...

Mi lesz még...? Mi jöhet még...? Hol a vége...? Van egyáltalán vége...?!?!?!

Napokig csak feküdtem, gyenge voltam.

 

Jelenleg:

A Bátyám és a háziorvosom tudásának köszönhetően most úgy érzem, hogy jó úton haladok a teljes meggyógyulás felé. Még gyenge vagyok, de tudok írni. Jönnek a gondolataim és ez jó. Megemésztettem mindent, ami történt velem az elmúlt napokban és elhatároztam valamit: életmódot váltok.

Mérges voltam magamra, nagyon...

A rosszullétemet követő második napon feküdtem az ágyban (sajnos mást csinálni képtelen voltam), és pont kiláttam az ablakon. Szemet szúrtak a kint repkedő madarak és olyan lélekmelengető volt a csiripelésük. Az jutott eszembe, hogy mennyire szeretnék kimenni és sétálni egy nagyot. Futni. Edzeni (én?!). Elpazaroltam nagyon sok napom, délutánom. Amikor lett volna erőm és időm minderre, olyan lusta voltam! Inkább beültem a tévé elé és zabáltam egy jót. Most meg itt siránkozok, hogy jaj de kimennék, jaj de mozognék és sajnálom magam?!

Hát szégyelld el magad, Dorci! Ugyanakkor büszke vagyok Rád, Dorci, hogy belátod, Te vagy a legnagyobb hibás - *saját váll megveregetése*

Értékelnünk kell minden percet, amit egészségben élhetünk meg.
Alig várom, hogy láthassam a kiscsoportos "gyermekeim", és alig várom, hogy kiengeszteljem magam.

Tényleg mindig igaza van a Mamának: "egészség legyen fiam, a többi nem számít!".

Ha repülni akarsz, kérlek, ne zárd magad kalitkába!

Csak egy nap. Huszonnégy óra. Csak egy napot kérj önmagadnak Tőled. Ne használd a virtuális felületet! Kapcsold ki a laptopod! Ne bámuld a „népbutítót”! Nyugi, tarts szünetet és foglalkozz magaddal, az életeddel!

Én ma ezt tettem, és csodálatos volt!

Ébredés után kinyitottam az ablakot, mosolyogtam egy nagyot, és próbáltam elkapni a hópelyheket – a szembelévő szomszédom érdekesen tekintett felém, szerintem gyanítja, hogy boldog bolond vagyok, aki valószínűleg épp élvezi az életét.
Egész nap rangasz öltözékben voltam! Tré, de rájöttem, hogy ez is jól áll.
J Kiráztam a szőnyegem az ablakon, és véletlenül kiesett a kezemből, azt hittem utána ugrok a negyedikről! Útja közben fejbe kólintotta az alsó szomszédot, aki épp dohányzott. „Az istenit!!!” – mondta. Én meg csak nevettem és bocsánatot kértem. J
Kimentem a konyhába és perceken keresztül bámultam a keresztfiam fényképét – milyen gyorsan eltelt az elmúlt egy év… Ihletet merítettem kedves arcából és ez még jobban megerősítette bennem a gondolatot, hogy melyek az élet valódi örömei. A pillanatnak élve húztam fel bakancsom és elindultam meglátogatni Őt, Őket. A lakásba belépve egy gyönyörű gyermekmosoly fogadott. És az az édes kis hangja, Istenem! Levettem a cipőm és a kabátom, majd bementem a nappaliba, ahol szólt a zene. Tomika aprócska lábaival lépegetett jobbra-balra, közben „lálálálázott”.
J Csak néztem Őt és azon tűnődtem, hogy úgy rohan az idő, hogy tényleg nem vesszük észre, pedig szükség lenne rá. Tomika napról napra okosabb és értelmesebb, igazából Ő az, aki változást hoz a mindennapokba, na meg én! J Felpattantam és én is táncoltam Vele… J Mindeközben a sógornőm hozott nekem teát. Megköszöntem és megdicsértem, mert amit Ő csinál, nekem tényleg a legfinomabb.
Ezután elindultam az Édesapámhoz. Futottam végig, fel a lejtőn. Már messziről láttam, hogy havat lapátol. Közben élveztem, hogy ropog a hó a talpam alatt, és néha hátrapillantottam, tetszett, hogy olyan intenzíven lehetett látni a bakancsom nyomát a hóban - persze majdnem eltaknyoltam!
J Trappolásom végül Édesapám karjaiban ért véget. Bevonultunk a meleg szobába, ahol elterültem, mert nagyon elfáradtam a futás után. Hű, de melegem volt! Kaptam egy finom kávét, közben kiselőadást tartottam magamról. J Édesapám folyton csak sóhajtozott és nevetett az ajakszőre alatt. Rájöttem, hogy ezért imádom szórakoztatni az embereket! Mert kedvük lesz, megnevettetem őket. Kis idő után vettem is fel a kabátom, mert bizony jött értem az Édesanyám. A kávét megköszöntem és megdicsértem, mert nagyon jól esett.
Bepattantam az anyósülésre és elmentünk vásárolni. Anyumnak van egy olyan bojtos sapkája, ami nagyon vicces, mert akkora bojt van rajta, mint egy bowling golyó. Amúgy aranyos. Figyeltem Őt vezetés közben. A pisze orrát, a kis mosolygödreit, ahogyan pislog, a kezeit, na meg persze az idétlen bojtot a sapkáján. Megdicsértem, hogy milyen szép nő.
J Vásárlás közben annak ellenére, hogy pörgős volt a hangulatom, türelemmel voltam Anya felé, hiszen járt az agya, mit kell vennie, el ne felejtsen valamit. Na meg addig én is vizslattam a polcokat és törtem a fejem, hogy holnap mit kéne főzőcskézni. Megkértem Anyát, hogy adjon tippet, mert nem jut eszembe semmi. Azt válaszolta, hogy vegyek húst, mert úgy is menet közben fog kiderülni, hogy mi kerül az asztalra. És tényleg mindig így történik! J Elindultunk haza. Kiszálltam az autóból, összefogtam a csomagokat, majd megköszöntem Anyának a „hús-ötletet”. J
Mire felértem a legfelső emeletre, lihegtem, a lábam megfájdult, a karom meg szinte leszakadt a súlytól. Ezt követően felhívtam a Nagymamámat és elmondtam Neki, mennyire szeretem és hogy fontos nekem. Azt válaszolta: „jóvan kislyányom, én is, jössz valamikor?”, mire én azt feleltem, hogy „Mama, Benned soha nem csalódom, köszönöm!”
J

Aztán most itt ülök az ágyam szélén, és kiírom magamból a boldogságot.

Sokszor felejtjük el mi, emberek, hogy mi a valódi, az igazi. Álarcok mögé bújva „élvezzük” az életet. Egyszer élünk és jogunk van úgy élni a saját életünket, úgy alakítani mindennapjainkat, úgy kovácsolni a sorsunkat, hogy közben a boldogság kulcsát markoljuk. A boldogságért küzdeni kell minden nap! Ma is! Fejben, a szíveddel! Mindig ott van a lehetőség, meg kell ragadni és élvezni azt! A legtöbbünk kifogásokkal hadakozik egész életében. Miért…? Mire való ez? „Nem lehet, mert…”, „De mi lesz, ha…?”, ismerős? Akármiről legyen szó, amit a szíveddel érzel, azért harcolj, és csak is azért érdemes csatázni. A többi maradjon tabu, nincs szükség rá, felesleges! Dobd el! Ne kételkedj önmagadban, mindenre ott a válasz a szívedben. Kit érdekel, hogy „mi lesz, ha…” ? De most tényleg! Rosszat úgysem tehetsz addig, amíg szíved szerint cselekszel. Ha szerelmes vagy, hát mondd el az illetőnek! Ha ez kölcsönös, hát csókold meg azonnal! Ne tétovázz semmivel, mert az idő megy, ketyeg az óra! Ha káromkodni akarsz, káromkodj egyet! Idd meg azt a pohár bort! Sikíts ki az ablakon! Nevess nagyon nagyokat! Időnként rúgd fel a szabályokat! Ha nincs kedved, akkor ne csinálj semmit! Mosolyogj az emberekre, akár az utcán is! Örülni fognak, hidd el – tapasztalat. J Szabadulj fel! Hallgass zenét és énekelj is! Ha nincs jó hangod, akkor is! Ha vitába keveredsz, állj is bele, védd magad. Tudd, hogy értékes vagy! Olvass újságot reggeli kávézás közben. Újságot, nem a telefonod képernyőjén! Öleld meg, akit szeretsz! Légy kedves! Köszönd meg, amid van, amit kapsz! Légy a fény! Sugározz! Légy hálás! Légy boldog!

Ha repülni akarsz, kérlek, ne zárd magad kalitkába!

Emlékszel még, Nagyapa?

Sétáltunk, de soha nem akartam megfogni a kezed, mert mindig mögötted akartam menni. Élveztem, ahogy a tornacipőd alatt összemorzsolódtak a kis kövek, és mindig hagytál magad mögött lábnyomot, amibe aztán én belelépkedtem aprócska lábaimmal. Fel sem tűnt, hogy milyen hosszú út vezetett a teleptől a faluba… Mire haza értünk, Mama már elkészítette a finom ebédet, és miután jól laktunk, beültünk a tévé elé. Szokásosan a Te kedvenc műsoraidat néztük, de reklámkor megengedted, hogy átkapcsoljak másik csatornára. „Titokban” figyeltelek. Gyermeki tekintetem mindig az arcodon volt ilyenkor, de ezt Te tudtad, nagyon jól tudtad, hiszen félmosollyal bámultad a tévé képernyőjét.
Papa, én imádtam Veled kisétálni ahhoz a „nagyvízhez”, ami egyébként egy tó. Hosszú időnek és küzdelmesnek tűnt azt a tavat körbesétálni, de mindig sikerült. Aztán miután körbejártuk, büszkének éreztem magam, amikor észre vettem, hogy még mindig nem fáradtam el. És győztesnek, amiért Te igen.
A sok gyaloglás után, amíg én hazaszaladtam öt perc alatt két kóbor kutya „kíséretében”, Te még mindig valahol az erdei úton kullogtál, néhány lassú, fáradt lépésed után meg-megállva.

Oly nagyon hiányzol…

A délutáni mókák után estére újra üresnek éreztem a pocakom:
- Papa, éhes lettem egy kicsit – mondtam a fotelben viháncolva.
- Menj ki nagyanyádhoz, biztos a konyhában van, mondjad neki. – nagy ásításod közepette válaszoltál békésen.
És én ülőhelyemet fürgén elhagyva jártam utána Mama hollétének. De Mama kint volt még, a kertben tevékenykedett, hiszen nyár volt, és estefelé már nem volt olyan nagy hőség. Így hát visszatértem Hozzád, beálltam a szobaajtóba, ahol csak a tévé képernyőjének fénye világított meg:
- Papa... Mama kint van, úgyhogy azt mondta, hogy Te adj enni. – boci szemeim fénye legragyogóbb csillagként szegültek Rád.
- Jaaaj, Te lány, jó lesz az a „dilibogyó”? – Morogva és mosolyogva keltél ki a fotelből, mert miközben fájós gerincednek teher volt a járás, én már rég a spájzban randalíroztam, kezemben a „dilibogyóval”.
(A „dilibogyó” egyébként gabonapelyhet jelent a mi szótárunkban, mert Papa egyszer sikeresen elhitette velem, hogy a gabonapehelytől leszek dilis, energiabomba, ettől nevetek folyamatosan, ettől kelek korán és fekszem le későn.)

Úgy hiányzik…

Most itt állok betegágyad mellett s kérdések százai cikáznak fejemben és szívemben egyaránt.
A doktor úr azt mondta, nincs remény, de én ezt nem akarom elhinni!
Mindent elmondanék most Neked! Kiszakítanék magamból egy darabot, vidd magaddal az utadra s közben ügyelj az enyémre is!
Figyelj, Ők nem értik, hogy mit jelentesz nekem! Papa… a múltkor durván szóltál hozzám, de én nem haragudtam Rád, mert rögtön megfogtad a vállam, és bocsánatot kértél. Papa! Emlékszel, amikor minden reggel együtt etettük meg a malacaidat? Felhúztad azt az ócska gumicsizmád, és életemben először hallottam a szádból a „kapca” szót, aztán pedig egész nap azon nevettem. Még csak öt éves voltam. A múlt héten azt mondtad, hogy emlékszel, majd mosolyogtál. Az is megvan a fejedben, amikor éjszakákon át a katonaságról meséltél? Vagy amikor elmondtad, hogyan ismerted meg Mamát ötven évvel ezelőtt? Már rég aludnom kellett volna, de sokkal jobban tudtam pihenni a történeteid hallgatása közben. Azt mondtad, mindenre emlékszel. Akkor most… most miért nem ismersz meg, Nagypapa? Hiszen én vagyok az… Az unokád, aki mindig vigyorog. Most nem mosolygok, talán ezért van ez, hogy csak nézel, de nem látsz engem…?

Papa, ne menj még el, jó…? Tudom, hogy nagyon beteg vagy, de még akarok valamit mondani! Csak azt szeretném még, hogy tudd, Szeretlek! Nagyapa, hallod még, amit mondok?! Nézz rám, Kedves Papa! Emlékszel, mikor azt mondtad, soha nem fogok megkomolyodni? Hát most itt vagyok. Egymagam, szembenézve minden fájdalommal. Drága Nagypapa, tudom, hogy már a lélegzetvétel is nehéz, de ezt még tudnod kell: megtanultam értékelni, és tiszta szívből szeretni, hallod…? Fogom megvénült, ráncos kezeidet, és soha nem akarom elengedni! Még mindig itt vagyok, látod…?
Simogatom a kezed, érzed…?
És hogy Szeretlek, azt tudod…?

Ne vesztegesd az idődet feleslegesen

Amikor megkérdezték, hogy: „Mi a legnagyobb hiba, amit elkövetünk az életben?” Buddha azt válaszolta, hogy „A legnagyobb hiba, hogy azt hiszed van időd.”
Habár az idő ingyenes, mégis megfizethetetlen. Nem sajátíthatod ki, de használhatod. Nem tarthatod meg, de eltöltheted. És ha egyszer elmúlt, soha nem kaphatod vissza.

Egy átlag ember 78 évet él. 28 évet töltünk alvással. Ez majdnem 1/3-a az életünknek, mégis 30%-unk rossz alvó. 10 és fél évet töltünk munkával, de több, mint 50%-unk ott akarja hagyni jelenlegi munkahelyét. Az idő értékesebb, mint a pénz. Több pénzt kaphatsz, de több időt soha. 9 évet töltünk el TV nézéssel és közösségi médiával. 6 évet házimunkával. 4 évet evéssel, ivással. 3 és fél évet tanulással. 2 és fél évet tisztálkodással. Ugyanennyit vásárlással. Másfél évet gyerekneveléssel. Több, mint egy évet utazással. Mindössze 9 évünk maradt.

Hogyan fogjuk eltölteni ezt az időt?
Ahogy Steve Jobs mondta: „Az idő véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éled.” Szóval van jó hír és rossz hír: a rossz hír, hogy az idő elrepül, a jó hír viszont, hogy Te vagy a pilóta.

Képzeld el, hogy minden reggel, amikor felébredsz 86.400 dollár van a bankszámládon, és a nap végére az összes eltűnik, akár elköltötted, akár nem. Aztán a következő nap újból kapsz 86,400 dollárt – mit tennél vele???

Minden nap 86.400 másodpercet helyezel el az életed számlájára. A nap végére, amikor az összeset elhasználtad, kapsz újabb 86.400 másodpercet. Soha nem pazarolnánk el, ha ez pénz lenne - miért tennénk máshogy, ha az időről van szó?! Azok a másodpercek sokkal értékesebbek, mint a pénz, mert több pénzed mindig lehet, de több időd sohasem.

  • Hogy megértsd egy év értékét, kérdezz meg egy diákot, aki évet ismételt.
  • Hogy megértsd egy hónap értkékét, kérdezz meg egy anyát, aki az utolsó hónapban veszítette el a babáját.
  • Hogy megértsd egy hét értékét, kérdezz meg egy online magazin szerkesztőjét.
  • Hogy megértsd egy óra értékét, kérdezz meg egy párt, akik távkapcsolatban élnek.
  • Hogy megértsd egy perc értékét, kérdezz meg olyat, aki épp lekéste a buszt, vonatot vagy repülőt.
  • Hogy ráébredj egy másodperc fontosságára, kérdezz meg olyat, aki éppen elkerült egy balesetet.
  • Hogy ráébredj 1 tizedmásodperc fontosságára, kérdezz meg olyat, aki második lett az Olimpián.

Azt gondoljuk, hogy más emberek vesztegetik el a mi időnket, holott mi magunk engedjük meg ezt nekik, és a valóságban ez a két ember bennünk él. Ne engedd, hogy másvalaki fontosabb legyen, amikor Te csak egy lehetőség vagy neki! Néhányan elveszítjük a számunkra legfontosabbakat, mert nem értékeljük az idejüket. Néhányan nem ismerjük fel, hogy milyen fontos valaki addig, amíg el nem veszítjük.

Mindőnkben két hang él: az egyik hang, aki lelkesíteni akar, kiteljesíteni, fejleszteni. És ott van a másik hang, aki visszatart minket, lustává, elégedetté tesz bennünket. Minden nap a felkelés pillanatától a lefekvés pillanatáig ez a két hang harcol bennünk. És találd ki, melyik nyer?! Amelyikre leginkább hallgatunk. Amelyiket tápláljuk, amelyiket felerősítjük. A mi döntésünk, hogy hogyan használjuk az időnket.

Az élet és az idő a két legjobb tanár. Az élet tanára megtanítja jól felhasználni az időnket, és az idő tanára megtanítja értékelni az életet. Ahogy William Shakespeare mondta: „Az idő túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik gyászolnak, túl rövid azoknak, akik örvendenek. Ám azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít.”

(Forrás: Jay Shatty)

Szeretem - szerelem

Nem szólt semmit, nem óhajtott, én mégis önként átadtam magam az ő szívének. Nem kérte, én adtam. Kételyeimet, mint repülni vágyó pillangót engedtem szabaddá. Büszkeségemet eltaposva, hiú létemet megszüntetve, mindent és mindenkit magam mögött hagyva ajándékoztam meg őt hitemmel. Beszélhetünk itt eget rengető, mélyen belém vésődött sérelmekről, bántó szavakról, elmúlt „barátságokról”, hiányérzetet keltő szép emlékekről és megannyi „bárcsak”-ról, az élet most mindenért kárpótol.

Hogy mi történik e pillanatban? Lehunyom a szemem, s Rá gondolok. Elképzelem. Újra és újra lejátszom magamban azt a momentumot s azokat a perceket. Olykor esténként is így alszom el, mert hiszem, hogy így szép álmaim lesznek.
Az impulzusok változnak. Minél erősebben gondolok bele érzéseimbe, annál mélyebbről érzem azt a lüktetést, ami ilyenkor aktivizálódik. Újra...és újra...és újra...és újra…

Fekszünk egy kanapén, megérinted arcom, s a mozdulatot követően végig simítod nyakamat, ujjaiddal átfésülöd hajzuhatagomat, majd szemembe nézel – ilyet még nem éreztem! Tekintetemet fürkészed, keresel benne valamit – és látom, hogy folyton találsz valami különöset a lélektükrömben.
Tudod, hogy a végtelen égboltot vetíted elém pillantásaiddal, és hogy ez annyira igéző számomra. Félek, önkontrollom megszűnik létezni - gondolatban több százszor elmondtam, hogy végtelenül szerelmes vagyok beléd. Mindeközben tulajdonképpen elveszítem lelkem tartását. Elkaptad, s most megtartod. Az egyensúlyérzékem már nem inog. Nyugalmi állapotban maradunk. Látom, álmosodni készülsz. Aprókat pislantasz, zöldes színű szivárványhártyáidat percről percre ritkábban látom. Meghitt pillanat ez, itt, most.

Gyengéden érintem meg arcod, közben kérlek, hogy hunyd le a szemed – meg is teszed. Félsuttogva mondom, hogy „szeretlek”, mire te csendben maradsz – talán meg sem hallottad.
Két ujjam hegyével sétálok végig a bal oldali karodon. A válladtól kezdve egészen a csuklódig sétálnak zongorázóim, majd megfogom a kezed és bizalmasan szorítom. Ujjaim visszafelé veszik az irányt. Már a nyakad mentén táncoltatom őket, ezt követően félmosoly rajzolódik arcodra – ekkor már én is mosolygok, mert tudom, hogy szereted, ha ott simogatom. Borostád szúrós, az ezzel való érintkezés kellemetlen, ennek ellenére már nyomok is egy gyengéd puszit épp, hogy ajkaidra. Férfias kezeddel hirtelen mozdulatváltással hajamba túrsz, magadhoz húzol. Megjegyzem, hogy megint elfelejtetted levenni a karórádat, ami annyira jól áll Neked.
Bágyadt hangoddal megszólítasz, hogy zavar, hogy olykor odasuttogok valamit, vagy ha nézlek, majd megkérsz, hogy hagyjalak már pihenni, merthogy az milyen jó időtöltés. Amíg nem túl halkan felkacagok,  hozzáfűzöd, hogy nekem is jót tenne az efféle lazulás, szóval társuljak be hozzád. Cseppet sem ellenkezve bújok minél közelebb hozzád, a mellkasodhoz, furakodom, legszívesebben beléd bújnék!
Csend lett.

Alighogy hallani szuszogásaink csatatérre való vonulását. Szinte tapintható, már-már kézzel fogható az idill, mely most jelen van.

Lényed teljesen megbabonázott, s lelkem végtelen szeretetet érez. Nyugalmat, olyan igazit…

Nehéz érzések ültek vállaimon, de miután két karoddal szorosan átöleltél, óvva didergő testem, ezúttal kellemesnek éreztem ezt a súlyt.

A valódi boldogságnál, az igazi szeretetnél, mely mindenen felülkerekedik, nincs fontosabb. Bár jelen esetben szerelemmel párosult, szerencsére csak erősítette az érzést.

  • A szeretetnél inspirálóbb érzés nincs.
  • Belső harmóniánk, egyensúlyunk feltétele a szeretet.
  • Szeretetet bárhogyan nyerhetünk, ehhez fontos, hogy nyitott szívvel kell járjunk a nagyvilágban.
  • Minden pozitív energia és érzés szeretetet rejt magában.
  • Ha a szeretet létezik bennünk, akkor létezik minden.

Igaz barátság szerintem...

Csak dúlt-fúlt a bolondja, meg nem állt, s még dobbantott nagyokat az élet színpadán. Makacsul volt lázadó. Csavargó, magányos napjain szipogva, hirtelen lüktetésekkel vezetett be a néha végtelennek tűnő, sűrű, ködös, sötét erdőbe. Leánytenyér nagyságú levelekkel teli, felettünk összefonódott ágak alatt nem lelt rám a fény.
- Kérlek, forduljunk vissza, mert kezdek félni – aggódva akartam utunkba állni.
- Ne butáskodj! Mégis miért mennénk vissza oda, ahonnan egyszer már eljöttünk? – Mondta. – Előre nézz!
- Mert ez az út sötét, nem látom a szép, tiszta eget, annyira sűrűn ölelkeznek felettem az ágak.
- Türelem – ennyit válaszolt.
Húz-von maga után, kétségbeesve kérem őt, hogy hagyja abba, tényleg nem értem mire jó ez!

Útközben egy iszonyatosan nagy felhőszakadás ért el minket. Azok a fejem felett szerelmesen egymásba fonódott ágacskák sem akadályozták meg az esőcseppek zuhanását. Rohantunk, kerestünk volna valami fedett helyet, de tervünk kudarcot vallott.
Csörtetésünk eredményeként egy óriási karcolás érte mellkasomat, amit az utunkba nem illő, tüskés vessző okozott. Fájt, nagyon. A sietség miatt izzadtam, s a gyöngycseppek mind-mind belefolytak a sebbe. Irgalmatlanul csípett.
Csapzott lettem. Szenvedtem.

Folytattuk a túrát.

Saras tornacipőmet meg-megállva, fél lábbal szökdécselve, ujjaim végét megnyálazva próbáltam tisztogatni. De hiába, hisz egyre csak maszatosabb lett. Nagyokat sóhajtoztam, hisz elfáradtam közben.
Megálltam. Igazán határozottan hozzászegeztem a kérdést:
- Mire jó ez?!
- Hogy mire jó, azt majd te idővel rendezed önmagadban. – válaszolt teljesen nyugodtan.
- De merre megyünk???
- A válasz furcsa, s egyben egyszerű is: amerre én vezetlek.
- És mégis hová vezet ez az út? Hol a vége? Mi a cél? – már nem voltam feszült, inkább csak kissé nyugtalan, ugyanakkor hajtott a kíváncsiság, hogy vajon miért kell most ennyi mindenen keresztül mennem…?
- Az út végén fogunk igazán eggyé válni. Ezt érezni fogod, és azt mondod majd, hogy megérte. – bizalmasan súgta fülembe.

Kis idő elteltével már nem rohantunk sehová. Elfáradtunk. Megfogtuk egymás kezét, úgy ballagtunk tovább - kértem, hogy fogja meg a kezem, mert úgy majd biztonságban érzem magam.
Én elmeséltem neki, hogy miféle furcsa dolgokat éltem át eddigi életem során, ő pedig elmondta, hogy ő hogyan élte meg az általam imént elregélteket.

Utunk végéhez érve fényponton akadt meg tekintetem. Láttam, hogy van kiút a sötétségből.
A sűrűből kiérve pontosan tudtuk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. Elértünk a célhoz.
Egy dombos pusztához értünk. Ott leültünk egymás mellé és megkért, hogy csak maradjak csendben, némán legyek társa, továbbá vele együtt, mélán nézzek szembe érzései rejtelmeinek kavalkádjával, élete megannyi játékával. Égi tenger, fütyörésző szabadságok, rügyező élet, amerre csak a szem ellátott. Valami új kezdődött. Tiszta levegőhöz jutottam. Elöntött a nyugodtság, a boldogság, belső béke járta át testem.

Mosolyogva, de tényleg fülig érő szájjal tartottam szóval pajtásomat:
- Választ kérek a miértekre, Barátom!
- Tudod, van, amikor az embernek rengeteg negatívummal kell szembenéznie élete során. Ez lehet hosszadalmas, kevésbé kínzó fájdalom, ugyanakkor rövid is épp ugyanúgy lehet, viszont annál erősebb intenzitású szenvedéssel jár. És nincs olyan rossz, melyet ne követne a jó. Jó esetben én uralom a belső, érzelmi világodat. Jó esetben én irányítalak téged, és nem te engem. Ha az utóbbi történne, hazugságban élnél, nem lennének értékes napjaid, tényleg vidám, hangos nevetésed, boldogságod. Az imént felsoroltakat bizony megelőzi a fájdalom, de a kettő mindig váltja egymást. Sajnos sok sérelmen muszáj átlendülnünk ahhoz, hogy értékeljük az igazi boldogságot. És bármi történjék, ne feledd: engem kell követned, mert én soha nem foglak félrevezetni. Igen, fognak még bántani, csalódott is leszel még, de tudni fogod, hogy mit kell tenned, mert én itt leszek. Ezért van a Szíved, hogy tudj tájékozódni, érvényesülni. Ezért van a Szíved, hogy vakon is tovább mehess. Ezért van a Szíved, hogy ne légy egyedül az úton.

Ezért vagyok én, hogy veled legyek. 

„Goodbye my love, goodbye…”

Hamis mosollyal az arcomon pakolok a bőröndömbe megannyi elnyűtt emléket. Pár perc maradt hátra a végleges búcsúzásig. Elmondanám még, amit már annyiszor papagájként ismételgetve fogalmaztam hozzád. Hogy mennyit jelentesz nekem. És, hogy érzem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol döntenünk kell. Nézlek, és végigsimítom a nyakad mentén. Még mindig látom azt a csodát magam előtt, melyet te megtestesítettél, és azt is látom, hogy te viszont már nem. Megérinted arcom, s a mozdulatot követően ujjaiddal átfésülöd hajzuhatagom. Előtted állok, és nem tudom felfogni, hogy hol vesztünk el. A késő esti közös barangolásokban tévedtünk el egymásban…? Vagy az utcalámpák hosszan elnyúló fényeinek végét csak te láttad meg…?

Felkapom a cuccaim, és elindulok. Megkérdezed, hogy segítsél-e cipelni. Válaszként két rövid „nem”-et kapsz, közben hangom elakad, ismét elfojtom a bőgést.
Hallgatag módon, csüggedt testtartással cammognék ki az ajtón. De a küszöbre lépve megállok, s visszanézek. Érzem, hogy ha most szó nélkül lomhán tovább sétálnék, tényleg nem fogsz visszatartani.
Közben pontosan tudtam, hogy bizony nem fogsz visszatartani, időnk lejárt. Ennél a szakasznál reménypillangókat eresztettem szabaddá közös múltunk helyszíneire.
Eddig olvastál a tekintetemben. Most is sikerülni fog. Látod…? Én még mindig nem fáradtam bele. Itt vagyok, egy helyben. Rád várok, a szavaidra, mondj már valamit! Gondolatban rimánkodva kérlek, hogy marasztalj. Maradt egy apró, pici darab kettőnkből, amihez még építkezhetnénk. Nem akarom, hogy azt mondd, hogy te már nem szeretsz ennyire, te inkább már feladod.
Nem kellene még elfáradnunk.
Még mindig itt vagyok, és látom, hogy könnyes a szemed, közben bizonytalan mozdulattal kapsz a tarkódhoz, mintha annyira gondolkodnál azon, hogy „mi lett volna, ha...”, „hogyan tovább…?”. Holott te már rég eldöntötted, de valahol még kellenék, még akarnál.
Bárcsak megtudnád fogni azt a kis töredéket, és szorítanád jó erősen, mert akkor már nem biztos, hogy aggódnék, és nem kéne sebeim hullámzó tengerén továbbra is eveznem.
Viszont lassan tényleg tovább állok, hiszen sietnem kell, várnak már a barátaim, és a lányos esték. A magányos vacsorák, borozós hajnalokba fulladt mély fájdalmai szétzuhant szívemnek, az új dolgok befogadása (nélküled), és az udvarolni vágyó férfiak visszautasítása. És vár rám az egész világra való haragvás, hiszen ez remélhetőleg kicsit kompenzálja majd a fájdalmam.

A pillanat elérkezett, s én egy határozott, gyors mozdulattal becsapom az ajtót. Fuldoklom a könnyeimben, sietek lefelé a lépcsőn, tőled minél messzebb legyek már! Ez most tényleg fáj. Mintha hirtelen a világ összes problémáját cipelném a hátamon. Visszhangzik a magas sarkú cipőm kopogása a lépcsőházban, és ez is marhára idegesít most. Kapkodom a levegőt, még mindig vissza akarok menni hozzád! Egy utolsó szóra, egy ölelésre, egyetlen érintésre, beléd akarom égetni mivoltomat! „Engedd el!” – ez képtelenség. Milliónyi gondolat cikázik fejemben. Zavarodott vagyok. Most mindenre szükségem lenne, amiből vigaszt nyerhetek.

A minden te vagy. A vigasz veled jár. Minduntalan téged akarlak.

A lépcsőházból kiérve, fáradt lélekkel, betonfalnak támaszkodva veszek még egy utolsó, illatoddal teli nagylevegőt. Közben megérkezik a taxim, és beülve az autóba föltekintek arra az ablakra, ahonnan madárként szállnak ki emlékeink. Ott állsz te is, búcsúzóul intesz egyet búsan. Nem viszonzom a köszönést. Én nem tudok végérvényesen elköszönni tőled.

Elindultam, és most már nem is tart vissza semmi. Kezeidet elengedtem, pillantásod itt él bennem. Mosolyod jelen pillanatban is mosolyra késztet. Szívedet mécsesként őrzöm, és néha majd meggyújtom, hogy egy kicsit érezzem azt az apró lángot, amely köztünk számtalanszor kialudt.

Saturday night - A jól elsült balfék este

Disco fények, neon színek, dj pult, a jó öreg whisky kolléga és egy pár régi jó cimbora.
Jól éreztem magam. Mint minden második szombaton, így aznap este is a fejemben motoszkáló koncepcióval kortyolgattam az első pohár whiskymet: „Egyszer élsz, egyszer vagy fiatal, élvezd”.
Bár a tuc-tuc zenét nem sorolnám éppen a kedvenceim közé, de a harmadik kolléga sötét labirintusomba való sétája után igencsak szíven ütött a monotonitás hangos zaja. Elkezdtem élvezni ezt a zenefélét.
Fura, mert hetek óta megint csak bulizom, és ennyire még soha nem kapta el mozgékony testem a dalok inkább gyorsabb ritmusait. – Utólag visszagondolva igen érdekes módon, talán egész egyedien járhattam azt a disco-csárdást, hiszen másnap nem éreztem a lábaimat, plusz valami természetfeletti, varázslatos erők által kék, lila és zöld foltok jelentek meg a lábamon.
Mindjárt kifejtem…

Volt egy pillanat, amikor igazán elfáradtnak éreztem magam, így hát kértem még egy whiskeyt, majd megpihentem a tánctértől pár méternyire elhelyezkedő kanapén. Tekintetem jobbra-balra kandikált.

Aztán a vakító fénycsóvák egymás közötti váltakozása közben reményt kapott egy agyacskámban létrejövő új kezdet.

Százkilencven centiméter magas, fekete hajú, sötét kék szemű hímnemű állampolgáron akadt meg gyönyörű-szép barna szempárom. Lefagytam, és azt éreztem, hogy most oda kell mennem, nem várhatok. Soha nem láttam még Őt sehol, és abban is totálisan biztos voltam, hogy nem helyi a srác. Mint akinek súgnak, sejtettem, hogy ő az a típus, aki szinte soha nem vesz részt az elzüllött éjszakákban - és ez a jó, mert egyébként hétvégente én is csak unaloműzés szempontjából maradtam távol a meleg kuckómtól. Rendkívülien érdekelt személy lett számomra. És nekem pontosan Ő kell. Nem a stílusa fogott meg, és nem a visszafogottsága által keletkezett bennem ennyire perfekt festmény róla. Nekem teljes egészében Ő a gyengém. Éreztem, hogy lénye olyan, mint másnaposan a pipi leves: nem tudtam beletelni vele.

Körözgettem a táncparkett körül, reményeimhez fűzött kötelékeimet erősítve: „csak észre vesz már”. Próbáltam nem feltűnően bámulni (mert az ciki), hogy mennyire csodálatosan néz ki. Megálltam, és lestem az ütemre tomboló embertömeget – legalábbis arcom iránya arrafelé nézett. De a szemüregeimben lévő két golyó felfelé vette az irányt, természetesen fölöslegesen. Ez a srác egy nőt sem stírölt. Engem észre sem vett először. Tartja magát hiú természetéhez, semmi szemtelenséget nem sugárzott magából.

Elhatároztam: „Ma éjszaka addig nem teszem ki a lábam a disco épületéből, amíg meg nem ismerem ezt a fura emberi lényt.”

Lassan, kuncsorgó léptekkel, szám szélét rágcsálva, hunyorgó szempilla lebegtetésekkel indultam útnak. Iszonyatos, nagyon hosszú és izgalmas tíz méter távolság állt köztem és a célom között.
Az volt a gáz, hogy tudtam, hogy Ő nem az a féle hapsi, aki szimpatizál a kezdeményező nőkkel. De egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne lépjek oda, engem pontosan ezért vonz a jelenléte.

Váratlan fordulat csöppent tervezetlen estémbe, és ez pedig csak überelte a „gáz” kifejezést. Határozatlan közeledésem csattanójaként a negyedik lépésem egyenesen egy földön szétfolyt sörtengerben ért véget. Ő beszélgetett a barátjával, én pedig haaaattttalmas produkcióval zártam az odavezető utam felét. Mint valami extra béna, kezdő balett táncos, pördültem egyet, majd paff – leültem a földre. (most lassított felvételben néztem vissza minden képkockát erről a három másodpercről).
Ilyenkor az ember lánya azt hinné, hogy mennyire esetlen és szánalmas…
Előnyömre vált eme tervezetlen hadművelet. Ez a manőver olyannyira feltűnt az egykilencvenesnek, hogy rögvest oda szaladt segítő kezeit nyújtva felém, felkapott a földről, és meghívott egy italra (mentes vizet kértem). Két percenként szegezte hozzám a kérdést, hogy biztosan jól vagyok-e. Persze nem azért, mert annyira aggódott, hanem azért, mert folyamatosan visszakérdezgettem: „Micsoda? Tessék? Nem hallooom!”, hiszen hangos volt a zene. Ez is ciki volt. De aztán felajánlotta, hogy menjünk valami csendesebb helyre, mert amúgy sem az ő stílusa ez a discos-téma.
Percről percre csak nőtt a szememben ez a férfi.
Későbbi pillanatokban elképzelésem az ideális tengerszeműről bebizonyosodott: csak egy barátját kísérte el mulatozni, de egyébként nem érezte ott bent jól magát. Mivel vékony, törékeny kis lábaim feladták aznap estére a tuc-tuc ritmussal való fightot, és ő amúgy is menni készült, én inkább vele tartottam.
Még akkor éjszaka randit kért tőlem, és azóta is kitartóan udvarol.

Bár az est fénypontja pontosan rám vetült, miközben bukfenceztem egyet a csúszós padlón, és talán a kék-zöld-lila foltok beszínezik hosszú, vékony és formás lábaimat, én még is hálát adok Istennek, hiszen még ha szerencsétlenségem által is, de megmutatta, hogy létezik még tisztelettudó, kedves úriember! :D

Ilyen csodálatossal még életemben nem találkoztam!
J

Old love, real love - dreams

Egy korszerűtlen épület sarkának nekidőlve, lábaimat keresztezve bámulok a távolba. Sötétbarna, göndör fürtjeimet hátradobom, s a mozdulatot követően újabb nagy levegőt véve, zsebre teszem kezeim. Gondolatban figyelem a messzinek tűnő jövőt.

Egy régi, porcicás, vágyakkal teli mozgóképet őrzök szívem mélyén, melyen egy idős hölgy büszkén vonul koros férje mellett kéz a kézben, egy külvárosi utcán. A lehulló színes falevelek szlalomozva kerülgetik a párocska apró lépteit. 
A néni meglehetősen csinos, és egy percre sem hagyja cserben tündöklő mosolya. Fekete körömcipőt visel, olyan törpesarkút. Vastagabb anyagú, barna színű harisnya van rajta, és térd alá érő bordó vászonruha. A fekete blézert is szükségesnek tartja a változékony időjárás miatt. A boldogság benne testet ölt, ez sugárzik róla. Unokáinak kedvenc nagypapájába, az ő hűséges, egyetlen szerelmébe karolva biztonságban érzi magát. Föl-föl tekintget az ő hősére, akivel épp megvitatják, hogy miféle ötven év volt az övék. Biztosan boldog, ám nem problémamentes, de élményekben gazdag emberöltőt hagyhattak már maguk mögött, mert mindig egyszerre nevetnek fel. A bácsika bal kezével simogatja a néni kapaszkodó, ráncos kis kezét. Egy igazi kedves kis tatát látok, aki próbálja kihúzni magát csinos felesége mellett, de aztán derekához kapva visszavesz az efféle tempókból. A mami e pillanatban nagyot kacag – csak szeretetből.

A bácsin egy egyszerű sötétkék színű, hosszú ujjú, kockás ing van, szürke, ütött-kopott nadrágját bőrszíjjal erősítette fel magára. Lábbelije is elég viseltesnek tűnik. Égszínkék szemei tükrözik az elmúlt, boldog évek kalandjait. Épp lesöpri válláról az oda hullott falevelet, majd megvénült, fonnyadt kis tenyerével hátra simítja ritkás, ősz hajszálait, miközben Kedvese szavait hallgatja. Kellemes séta közben együtt emlékeznek az első szerelmes pillantásokra, a papa számtalanszor megtett lépéseire a mami szíve felé, a gyerekes játékokra, közös életük nagy fordulópontjaira.
Az idős néni szokásához híven, hirtelen témaváltást követően megjegyzi neki, hogy ő egész életében barna szemű, barna hajú legényt akart, hogy majd ahhoz megy feleségül, mert a kék szeműeket bizalmatlannak, ridegnek tartotta. Na meg, azt is hozzá teszi, hogy ez az ábránd addig tartott képzeleteiben, amíg bele nem szeretett abba a gyönyörűen hullámzó tengerbe, amit a papi tekintetében anno meglátott, és amiben a mai napig elmerül.
Bár apókája soha nem volt a romantika gigantikus megtestesítője, ő mégis ezekben a hosszú, erős karokban tapasztalta meg igazán, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni az életbe, a természetbe, dalszövegek százainak mondanivalójába, a szabadságba, egy-egy pillantásba, egy igazi Férfiba.

Csak az álomképeim szülte gondolataimmal játszadoztam.
Én így látom azt a kisfilmet, amelyben Mi kaptunk főszerepet.

Van különbség - avagy nem minden pasi egyforma

Ahány férfi/pasi/fiú, annyi típus. Vannak elfogadható típusok, és kevésbé elfogadhatóak, illetve szerethetőek. Ebben a cikkemben felsorolok párat, amelyekkel már személyesen is találkoztam. Tapasztalataim hasznosnak tekinthetőek, bizonyos szempontokból…
Íme:

#akisgyerek
Állandó foglalkozást igényel. Nincs programod, amelyben ő ne akarna részt venni. Állandóan ott van melletted, belőled táplálkozik. Nincs saját hobbija, nélküled nem is tud mit kezdeni magával. Ha valami nem úgy sül el, ahogyan eltervezte, dühöng és hisztizik. Nem képes az önkontrollra, nem lehet vele semmit megbeszélni, mert csak puffog, kínlódik, és mondja a magáét. Egyetlen dolgot tehetsz: ülj nyugodtan, csendben, várd meg, míg a végére ér a mondandójának, majd lépj le.
Ez a típus az, akivel egyébként barátként tökéletesen passzoltok, de ha párkapcsolatba lépsz vele, akkor a későbbiekben komoly elmebajokkal küszködhetsz.

#aműmájer
Az „ #apuveddmegnekemavárost” típus, nincs is mit hozzáfűzni különösebben. Kívül faszán laza, belül egy buta hulladék, egy selejt. Folyton csak azzal van elfoglalva, hogy éppen hogyan varázsolja el a körülötte élőket a „gyönyörű” kis életével, amely egyébként pillanatok alatt romba tudna dőlni. Ismerjük a mondást: Magas lóról lehet nagyot esni.
Vele beülhetsz akár egy kávézóba, egy étterembe, de nézettségen kívül másra ne számíts. Megjelensz vele, és automatikusan minden szempár rátok figyel majd. De nehogy azt hidd, hogy a te különleges és nőies bájodnak köszönhetően…
Viszont te állandóan az időt fogod bámulni, mert azon kívül, hogy egyébként tökéletes külsővel és jó egzisztentiával rendelkezik, egyetlen értelmes szó sem hagyja el a szép kis száját.
Tele van „barátokkal”, akik egytől egyig kihasználják a szerencsétlent…

#adurcás
Legyen szó bármilyen félreértésről, az effajta pasi társaságában soha nem úszod meg bűntudat nélkül. Akármit teszel, ami esetleg neki nem igazán tetszik, jelenetet rendez – áshatod a sírodat. Vele nem igazán érdemes hosszú távra tervezni, ugyanis képes a legkisebb dolgon is fennakadni. Ja, és ne feledjük, hogy nagyon alattomos. Eljátssza, hogy semmi probléma, nyugodtan menj el a barátaiddal trécselni és szórakozni. De a legközelebbi alkalommal azért ahogy tudja, a fejedhez fogja vágni, hogy amúgy egy tapló vagy, amiért a múltkor is nélküle mentél el mulatozni – egyébként ez a fajta hím vetekszik a kisgyerek-típusokkal. Nincsenek barátai, hiszen folyton összeveszik a körülötte élőkkel. Kétszer is meg kell gondolni, hogy mit kívánsz mondani neki, hiszen sok mindent támadásnak vél. Egy nagy negatívum, egy gyász.

#apincsieb
Kiskutyaként megy utánad, szinte fullad a lihegéstől. Tudja, hogy soha nem érhet utol, ettől függetlenül is állandóan fölösleges köröket fut érted. Nincs benne tartás, de nem tehet róla, ő ilyen és kész. Egyszerűen nincs rá jobb kifejezés; jelenlétedben vakarccsá idomul. Ennyi. Jobban jársz, ha hagyod őt megszökni útközben...

#aszerelmes
Aki mindig naprakész, ha rólad van szó. A legcukibb. Nem te kéred, ő ösztönszerűen veled van elfoglalva. Mintha be lenne programozva. Vörös rózsa az ajtó előtt, jó reggelt SMS-bombák. Számodra kissé kezd nyomasztó lenni a dolog, de valljuk be, annyira aranyos, hogy nem akarod őt megbántani az állandó visszautasítással, ráadásul jól esik, hogy valaki ennyire nőként kezel.

#atökéletes
Neki nem jelent gondot megoldani a problémákat, bátran szembe néz velük. Ha hisztizel, maximum ott hagy téged, „tombold ki magad b+, majd hívj ha befejezted” címszó alatt. Nem bunkó, hanem alapból ilyen temperamentumú. Bármilyen ruhát visel, minden jól áll neki, hiszen önbizalma az egekben szárnyal, ezért kisugárzása magával ragad. Vonzó egyéniség.
Ha „kitomboltuk magunkat b+”, ő máris ott terem, és karjaiba zár – így már megbeszélhetjük a hiszti tárgyát. Nagyon intelligens és okos, ezáltal sok szempontból jó partner. Intelligenciájából adódóan bármit meglehet beszélni vele, de csak miután „kitomboltad magad b+ és lenyugodtál”. Tájékozott az élet rengeteg területén, széles látókörrel rendelkezik, és bár nem egy bulizós típus, mégis nagy az ismeretségi köre. Nehezen enged érzelmileg közel magához akárkit, de ha egyszer a szíve kapujában állsz, Ő beenged. Vele jobban leszel a rosszban is.

#atudálékos
Mellette nem érhetsz célba, Kedves Nőtársam…
Amúgy hülye mint a segg, de annál nagyobb a szája. Igen, mindig neki van igaza, add fel a vitát. Ha lenne „Az élet alapismeretei” tantárgy, tutira megbukna. Fogalmatlan, természetes dolgokon képes meglepődni, aztán miután feldolgozta az információt, beáll a téma tárgyában kritikust játszani.  Soha nem olvasott el egy könyvet sem, de simán beleköt, bármit mesélsz neki az általad elolvasott könyvről – ez csak egy példa volt, személyesen is tapasztaltam, sajnos.

#acsendes
Társaságában megőrülsz az unalomtól. Görcsösen kell rákoncentrálnod, hogy végre kicsikarj belőle legalább egy mondatot b*szki. (Ha nőként ugyanez a fajta vagy, hát első randi szempontjából bátran merem ajánlani a mozit, vagy egy Showder klub előadást, ahol elég köszönni egymásnak, majd a végén búcsút inteni.)
Képtelen megnyílni előtted, tényleg csak akkor beszél, ha nagyon muszáj. Siralmas…


Nos, nyilván van olyan típus, aki mindezek megtestesítője. Ha ez az ember lenne a világ egyetlen pasija, de olyan kinézettel rendelkezik, hogy „azt a betyár mindenségit, szédítően jól néz ki”, hát én akkor is köszönném szépen, de inkább megtanulnék autót szerelni, glettelni, hegeszteni és még sok más egyéb férfimunkát egyedül megcsinálni.

#puszi

süti beállítások módosítása