Őszintén arról, ami körülvesz...

Beszélek

Beszélek

Nemigen

Szabadon választott családi emlékek - 3.

2019. július 30. - Maior

Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 1. rész és a 2. rész

A kelleténél hamarabb érkezett a világra. Ennek bizonyára több oka volt. A sok stressz, ami szülei közös életének indulását nehezítette vagy az a tény, hogy évekkel korábban egy gyerek már megfogant, de nem tartották meg. Ha spirituális szinten keressük a magyarázatot, akkor ez volt az első próbatétel. Gyors megérkezés és hosszú kitartó küzdelem az életben maradásért. Négy hónap kórház, inkubátor, számtalan kedvezőtlen helyzet, betegségek, fertőzések. Anyja egészségügyi problémái is bőven megjelentek már ebben az időben. Aztán nem sokkal a szülés után ki is kellett pakolni méhet, petefészket, mivel egy súlyos vérzéssel járó életveszélyes állapotba került. Egy kisbaba általában öröm és boldogság forrása. Ez nem volt másképpen az ő családjában sem. A szűkebb és tágabb rokonság nagy elragadtatással konstatálta, hogy milyen aranyos baba, aki a korai születés viszontagságait hátrahagyva, mindenki örömére szépen fejlődött. Mire megszületett, addigra korban hozzá közelálló már nem nagyon akadt a családban. A szülei sem voltak fiatalok, az előző házasságaikból született fiúk is nyolc-tizenkét évvel voltak idősebbek, az unokatestvérek esetében is hasonló volt a helyzet. Óvták nagyon a felnőttek, a gyerekek, a legkisebbnek jutó törődés miatt irigyelték a helyzetét. Mondhatni zavartalan boldogságban teltek a korai évek, de miközben őt rajongás vette körül, a három fiúban komoly csaták zajlottak annak elviseléseként, hogy ők háttérbe szorultak. Sőt egyenesen le is mondtak az érzelmi támogatásukról a szüleik, vagy csak a fizikai szükségleteik biztosítására korlátozták a velük való foglalkozást. De ez nem számított kirívó esetnek, inkább felelt meg az akkori időkben szokványos hozzáállásnak, ha az emberek elváltak, új családot alapítottak.

valik.jpg

Mivel ő ebbe született bele, soha nem érezte furcsának, hogy anyja fiát nem látogatja a saját apja, nem viszi el magához, pedig annak a férfinak soha nem lett másik gyereke annak ellenére, hogy újból megnősült, elvett egy nőt, akinek szintén volt egy fia már az előző házasságából. Apja egy lépést sem ment a két fia után és nem is szorgalmazta, hogy őt látogassák a fiúk. Így hiába volt három testvére, mondhatni egyet sem sikerült igazán közelebbről megismernie. Anyja fia a lehető legrövidebb időt töltötte a családdal, a maga útját járta. Apja fiaival még kevesebb kapcsolata lett, gyerekként az utcán sétáltak el egymás mellett. Viszont volt rengeteg nagynéni, nagybácsi, unokatestvér, családi programok, közös ünnepek. Ahogy az lenni szokott a nagy családokban, persze adódott szép számmal családi viszály is. Főleg apja testvérei voltak fogékonyak egymás megtagadására, ha konfliktus keletkezett egy-egy hozzátartozó elhalálozása után. Ilyenkor illett két vagy több részre szakadni és azután az egyes felek csak a közvetítőn keresztül érintkeztek. A hírvivő rokon volt az a szerencsés, aki a marakodáson felülemelkedve bejáratos maradt a viszály által érintett táborokba. Tehát, az évről évre változott, hogy a családtagok mely csoportja beszélt vagy éppen nem beszélt egymással. Ezt gyerekfejjel nehéz volt nemcsak megérteni, hanem követni is.

tomeg.jpg

Kívülről egy átlagos családnak tűntek. A szülők dolgoztak, a gyerekek cseperedtek. Az első évek meghatározó emlékei közül maga az érzés maradt meg leginkább, hogy nagyon szereti az őt körülvevőket. Eközben a vele egy háztartásban élő testvérével állandó magatartásbeli problémák voltak a suliban. Nehezen viselte, hogy nem kap elég figyelmet, így mindig benne volt minden balhéban. Anyja szégyenkezve tett eleget az osztályfőnök menetrend szerinti behívásainak. Ehhez képest, amikor az imádott  lány végre iskolába került és jó tanuló, szorgalmas, jól viselkedő nebuló lett, akkor megkönnyebbülés, már-már valamiféle felszabadultság lett úrrá a szülőkön, mivel végre csak pozitív visszajelzést kaptak a tanároktól.

suli.pngMég alsós volt, amikor a családi működés menete időről időre kibillent a megszokott ritmusából. Ilyenkor anyja kórházba került, apja rutintalanul, nehézkesen küzdött a munka, a háztartás és a két gyerek ellátásával. Gyakran szükség volt az anyai nagymama besegítésére is. Még nem volt tíz éves, amikor anyja rokkantnyugdíjas lett. A huszonöt ledolgozott év után járó nyugdíj csekélysége, a család boldogulásának előmozdítása kikényszerítette, hogy apja éveken át a hét minden napját munkával töltse. A '80-as években, míg az ő élete egyre inkább a tanulásra koncentrált, addig szülei hétköznapjai nem szóltak másról, mint az anyját állandóan utolérő betegségekről, kezelésekről, műtétekről, valamint apja heroikus küzdelméről, miszerint a munka mellett megvalósítsa azt az álmát, hogy telket vegyen, házat építsen, kertészkedjen és állatokat tartson. Anyja fia még nem volt húsz éves, amikor úgy menekült ki ebből a néha nagyon is dramatikusan zajló családi életből, hogy szakmát szerezve, munkába állva gyorsan megnősült. Két év múlva az első, rá két évre pedig második fia is megszületett. A valaha rosszul tanuló, zűrös fiúból, hamar példás családapává váló felnőtt lett. A nagy tesó relatív korai lelépése otthonról az addig is ambivalens kapcsolatukban uralkodó távolságot csak növelte és a felszínen túl nem is szövődött közöttük semmilyen testvéri összetartozás. 

magany_2.jpg

Egyedül maradt anyjával és apjával és a szülők egyre nyomasztóbb felnőtt problémáival, amelyek számára értelmezhetetlen zavarosságot jelentettek. Egyre nagyobb szorongással töltötte el az a tudat, hogy anyját bármikor elveszítheti szívproblémájának következményeként kialakuló valamelyik rosszullétének eredményeként. Apjának sem ideje, sem tehetsége nem volt arra, hogy lányának feldúlt lelkivilágával foglalkozzon. Ha mégis erre adta a fejét, akkor maximum addig jutott el, hogy feleségét hibáztassa és bűntudatot keltsen benne azért, amiért a kialakult élethelyzet lányuknak megnehezíti a felhőtlen gyermekkor megélését.

 

A család és a benne rejlő bántalmazó kapcsolat

Magyarország olyan, mint egy diszfunkcionálisan működő, nagy család. Bőven akad veszekedés, dráma. Nehezen értjük meg egymást, sőt gyakran lelkileg fájdalmat okozunk egymásnak és előfordul, hogy indulatból, dühből egymás testi épségére sem vagyunk tekintettel. A létszám változó, attól függően, hogy kit tekintünk éppen a családhoz tartozónak vagy ránk jár a rúd és aggódhatunk a demográfiai adatok kedvezőtlen alakulása miatt. A mi családunk eredete több mint ezer éves. Hosszú példázatok vannak arra, mennyire volt forgandó a történelmi szerencse, hogyan tépte balsors elődeink életét, valamint a jókedv és a bőség utáni fohászkodás is lelkivilágunk szerves részét képezi. 

egyedi_csaladfa_falmatrica.jpg

A családtagjait senki sem kiválogatva kapja, beleszületünk egy adott családba és jó esetben minden klappol, ha nem, akkor legfeljebb törhetjük felnőtté válva a fejünket, hogy merre tovább. Mifelénk erős igény mutatkozik gyakorta a tekintélyelvű, patriarchális viszonyrendszer megteremtése iránt. Időnként előfordul nagy zajjal és felfordulással járó lázadás vagy egy kis, kamaszos villongás.6a00d8341fcbf753ef016305a95be5970d-320wi.jpg

Évek óta stabil családi mintázat mentén zajlik az életünk. A családfő annyira erőskezűnek bizonyult, hogy egy idő óta még azt is megmondja, hogy a tágabb rokonság mely tagjaival nem lehet, illetve kik azok, akikkel szabad szorosabb barátságot ápolni. Ami a legfontosabb, hogy a mi családunkban a gyermek az első. Első és elsőbb is van köztük, mondhatni egy - vagy inkább sok - paraszthajszál a különbség, annak függvényében, hogy a családba érkezvén mégis milyen rasszjegyű felmenőktől eredeztethető a kisded. Szintén nehéz helyzetbe kerül az - a mi családunkba igyekvő-, akit a világ másik végéből emberpróbáló okok hajtottak az ölelő karjainkba. Egy idő után persze rájön, hogy ebbe a családba bekerülni nehéz. Akik hisznek valami magasabb elrendeltetésben, azoknak talán annyival könnyebb, hogy a nálunk eltöltött vendégeskedést igyekeznek felfogni úgy, mint az Isten által nekik szánt utak közül az egyik legkifürkészhetetlenebb próbatételt. Ha már a hitnél tartunk. A családunk történetében sok példát láthatunk arra, hogy a más vallásúaknak milyen sokszor kellett azzal szembesülniük, hogy a saját tágabb rokonságuk nem szeretne a közös úton továbbra is együtt haladni velük.

rasszizmus.jpg

Egy jól működő családban a családtagoknak mindig van választása és a döntéseket is közösen hozzák meg. Ez látszatra nálunk is így van. Vannak, akik akkor sem hallatják a hangjukat, ha megkérdezik őket. A mi családfőnk - ügyelve a demokratikus látszatra - még a szavazást is megengedi bizonyos időközönként. Ilyenkor mindig olyan eredmény kerekedik ki, ami a család fejének és a vele mindig egyetértőknek, a neki behízelgőknek, a hozzá dörgölődzőknek a megelégedését szolgálja. Aki ettől eltérőre vágyna, az a családi békén felül a saját nyugalmát is kockáztatja. Így vannak sokan, akik a családi eseményektől való távolmaradással tüntetnek és ezzel fejezik ki a véleményüket. A belenyugvó, alkalmazkodó magatartás leginkább azoknál a családtagoknál figyelhető meg, akiknek már korábban elmagyarázták, beléjük sulykolták, hogy maradjanak csendben, ne ugráljanak, mert különben, annyiban sem számíthatnak a család önzetlen segítségére, mint a korábbi időkben. Így érthető, hogy pont azok támogatják már-már vak hűséggel a családi főnökséget, akiknek semmijük sincs. Ők a mi legszegényebb rokonaink közé tartozó családtagjaink.

image_aspx.jpg

Családunk hangadó, szerepelni vágyó, megmondó férfi tagjai között szép számmal akadnak olyanok, akik hadilábon állnak a női családtagjaink sokoldalú tehetségével. Véleményük szerint a nők stabil helye a háztartások konyháiban van. Ki se jöjjenek onnan, nehogy átessenek egy vak komondoron. A tűzhely melegének őrzésétől igazoltan távol lenni csak akkor lehetséges, ha a családunk fennmaradása a tét. Ez a vészhelyzet azonnal megköveteli az egyedek utánpótlásáról való gondoskodást.

image-2.jpg

A nők közül kimondottan hátrányos megkülönböztetés illeti az utódot nem vállalókat. A családi bölcsek ki is mondják a széles, nagy rokonság előtt, hogy mennyire károsnak tartják ezt a magatartást. Legalább ennyire igyekeznek üldözendőnek beállítani azt, ha valamelyik családtag a saját neméből való párral gondolna arra, hogy valaki más gyerekét szeretné felnevelni.

00047220.jpeg

Sok családtag elment már messzire, hogy függetlenítse életét a mi közös otthonunkban uralkodó szervilizmustól, attól az általánosságban elterjedt nézettől, hogy itt csak alattvalókra van szükség és a családtagok legfőbb dolga kiszolgálni a hatalmat birtokló, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó, megöregedett, mára már a realitástól messzire elrugaszkodott atyácskánkat.

00271762.jpeg

A példánk jól mutatja, hogy lehet így élni. Már megszoktuk. Mi bajunk lehet, ha befogjuk a szánkat, nem kérdezünk semmit, csak bólintunk és húzzuk az igát. Reménykedünk, hogy a most ideszülető családtagok egyszer megtalálják a saját hangjukat és már nem elégednek meg azzal, hogy csak addig nyújtózkodjanak, amíg a jelenlegi takarójuk ér. Addig a halk többségnek marad a példamutatás lehetősége, a kiállás önmagáért és azokért, akiket semmibe vesznek olyasvalamiért, ami az életük fontos része. Az a destruktív családi működés, amelyben az otthonosság érzését az egyenlőtlenségekre alapozzák nem érdemel mást, mint a bántalmazó kapcsolatnak való hátat fordítást.

Az egyenlőség csak sokszínű lehet

Közösség elleni uszítás, gyűlöletkeltés, zsigeri elutasítás a másik ember iránt. Ez van mindig akkor, amikor az arabozás, buzizás, cigányozás, csövesezés, gender-ellenes libsizés, migránsozás, niggerezés, soros-bérencezés, szexista áldozathibáztatás, valamint a zsidózás nagyon mély kútjából merített, bélyegként megtapadó címkékkel és hozzájuk kapcsolódó rigmusokkal találkozunk - a mi esetünkben - itt, Európa szögesdróttal védett bástyáján, vagy - nem is tudom - inkább annak vizesárkában, ahol egyik szemünkkel sandán lessük a kívülről ránk leselkedő veszélyt, a másikkal áhítattal tekintünk a sáncon át a mi várurunk felé.

images.jpg

Az elmúlt pár évtizedben eljutottunk-e bármiben is oda, hogy széles e hazában mindenki valóban egyenlő és az embereknek egyenlő esélye van arra, hogy tehetsége szerint boldoguljon a saját életében? Ahogy régen, úgy most sem mindegy, hogy milyen irányba tartunk. Ritkán megyünk előre, inkább csak toporgunk, állunk egyik lábunkról a másikra. Eddig leginkább csak vártunk...vártunk...és ismét csak vártunk valamire (jelre, hogy majd most), valakire (vezérre, hogy majd ő), hogy jöjjön és megmondja, tudtunkra adja, hogy mi és ki után kell menni. De miért állunk be újból és újból mindig a sorba? Mint a birkák, akik csak a főkolompos nyakában ringó zajforrás általi szűrőn keresztül érzékelik a külvilágot. Nekünk ennyi jut? Ez bőven elég? Kényelmesek és lusták vagyunk kitekinteni a tágabb horizont felé? Félünk felnőni a feladathoz és vállalni a felelősséget a magunk tetteiért, gondolataiért? Fájdalmas elviselni a kritikát? Tartunk a vitáktól, a véleményünk kimondása miatti retorziótól és nem merjük a porondon lévő fő véleményformálók sodrának útját állni?  Megannyi a kérdés és hol vannak a valódi válaszok? Mikor tisztázzuk a viszonyainkat, többek között a múlttal, hogy jobban értsük a jelenlegi bénázásunk lehetséges okainak egyikét. Még hány generációnak marcangolja lelkét ezeknek a mondatoknak a jelentéstartalma: "ez már az én időmben nem változik", "én azt már nem érem meg"? Vagy ez teljesen mindegy? Nem számít? Ha nem teszünk semmit, akkor úgy fogunk meghalni még hosszú éveken át, hogy a menet közben begyűjtött, bensőnket a végletekig szorongató görcsök és az ezek által kimunkált tünetek okozzák majd a jövőbeni betegségeinket, legvégül társadalmi szinten is a vesztünket előidézve akár.

untitled3.png

Amíg a jobbos szavazók bekajálják a központból irányított, rafináltan kimunkált agymosó propagandát, úgy, hogy azt az utca embere már fröcsögve, habzó szájjal, de hibátlanul és önként felmondva tolja arcomba velem szemben állva, mert ő már csak tudja, hiszen hallotta, olvasta a minden lélek sebét begyógyító egy magyar igazság legmagyarabb mondatait, addig nem sok jóra számíthatunk. Nincs más opció, csak mi magunk idézhetjük elő a változást.

images.png

Ez a háborúskodás és az ezzel járó állandó hadiállapot kimerítő. Nagyon sokan vagyunk, akik óhajtjuk, követeljük a békét. De ennél több kell. Tessék fülsüketítően kiabálni, jó hangosan, hogy elég, a harcnak legyen vége már. Az egymás ellen vívott csatánk fegyvere a méreggel átitatott szavak mindent elpusztító ereje. Ha egyszer vége lesz, akkor majd szóról szóra kell elhordani a romokat és felépíteni a közös nyelvünk új otthonát. Már annyian mentek innen el, hogy bőven tágas lesz a tér, de hosszú időbe telik, míg - mindenféle értelemben - a többség hazatér. Nehéznek fogjuk érezni a feladatot, amikor utat keresünk majd a csatazajban elveszett rokonhoz, baráthoz, a mindig morcos szomszédhoz vagy kint az utcán egy másik emberhez.

img_20190518_223304.png

Tanulnunk kell az elkövetett hibáinkból és fejlesztenünk kell önmagunkat, egymást, hogy képesek legyünk megérteni a körülöttünk lévő világot és adni tudjunk valamit a tőlünk vagy a másoktól különbözőknek. Az elfogadás egy olyan tükör, amibe bátran bele kell nézni és rögtön meglátjuk az egymással összekötő kapcsokat. Dönteni és választani kell, nincs mire várni, mivel itt az ideje egy jobb világot teremteni saját magunk számára, amit aztán nyugodt szívvel fogunk hátrahagyni az utánunk érkezőknek.

Munkaerőtlenség

Nem lehet nem arról olvasni napi szinten, hogy az ország valamelyik városában, éppen melyik ágazatban és aktuálisan melyik szakmát érintően alakult ki krónikus munkaerőhiány. Néhány hír az elmúlt időszakból:

...a Rába Hotel valamennyi pincére felmondott a közelmúltban...
Minden ápoló felmondott az ajkai Magyar Imre Kórház intenzív osztályán...
Fölmondták az önkéntes túlmunka szerződéseiket a Honvédkórház aneszteziológus és traumatológus szakorvosai...

Megkerülhetetlenné vált a munkaerő-piaci, foglalkoztatási helyzet katasztrofális állapota. Mindenkit érint valamilyen módon, hogy egyre nehezebb megfelelő munkaerőt találni, legyen szó bármilyen feladatról. Már azon is túl vagyunk, hogy a működést veszélyeztetné a dolgozók nagyarányú lelépése. A vészhelyzettől már nem tartani kell, hanem kezelni kellene, mert konkrétan a működésképtelenség állapota alakult ki több helyen és feltételezhető, hogy a nyilvánosságra kerülő esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az, hogy be kell zárni helyeket, le kell állítani egy-egy működő szolgáltatást most még olyan hír, amire felkapjuk a fejünket. A kérdés az, hogy várható-e ezeknek a helyzeteknek a hatására változás a foglalkoztatáspolitika terén vagy csak idő kérdése, hogy megszokottá váljon a dolgozói érdeklődés hiányában elmaradt munkavégzés és ennek mentén, a jövőben egyre többször vehetünk részt olyan szakmai konferenciákon, ahol az ilyen üzemeltetési válsághelyzetek megoldására való felkészítés gyanánt hallgathatunk esetfeldolgozásokból kikristályosított úgynevezett "jó gyakorlat" prezentációkat. A folyamat hosszú volt és több fázisban jutottunk el idáig. De bármikor is tartottunk bármelyik periódusban, elmondható, hogy soha nem alkotta a munkavállalói lét szerves részét a munkaadók oldaláról érkező határtalan nagy megbecsülés. Talán erkölcsi értelemben igen, amennyiben a "meleg kézfogást" vagy a "hátba veregetést", a "köszönöm a munkád" kifejezést, mint leggyakrabban használt formákat, elegendőnek tekintjük a jó teljesítmény elismeréseként. De a biztonságos, kiegyensúlyozott megélhetés szempontjából semmiképpen nem beszélhetünk a dolgozók többségét érintően, az anyagi ösztönzés magas fokáról.

wl6ktkqturbxy80ytuwmtuzmdixndywzdq2zjazmdzkzjfmmgyzmduxos5qcgvnkpudaadnbkdna4stbc0dfm0bva.jpg

Az elmúlt évtizedekben ciklikusan sok mindent megéltünk már. A rendszerváltás utáni időszakban az volt a mondás, hogy "aki nem dolgozik ne is egyék", a munka nélkül lévő nem érdemel mást, mint büntetést. A munkanélküliekkel szemben tanúsított, súlyosan előítéletes hozzáállás egészen addig tartott, amíg a munkanélküliek tábora a több százezres magasságot el nem kezdte ostromolni. Aztán jött a kisebb nagyobb ingadozásokkal tarkított, de lassan beálló munkaerőpiaci konszolidáció, növekvő foglalkoztatotti létszám. Állandósultak a területi egyenlőtlenségek sajátosságai, jött a sok helyen egyetlen megoldást jelentő közmunka. A jobb megélhetésért kivándorlók tömegének növekedése lassan, de biztosan elvezetett addig, a ma már nagyon is jellemző helyzetig, amikor nagyon sokáig lehet azokat a területeket sorolni, ahonnan hiányzik a munkaerő.

kivandorlas_0.jpg

Sokáig azért nem érezhette a munkavállaló, hogy fontos a megtartása, illetve a véleménye, mert a munkaadói szemlélet meghatározója sok esetben az volt, "ha nem tetszik, ami van, akkor fel is út, le is út, majd jön másik ember a helyedre". Inkább az elbocsájtástól való rettegés volt az általános életérzés a dolgozók körében. Jól ismert helyzet, amikor betegség miatt sem mernek sokan távol maradnia  munkavégzéstől, mert a hiányzás ténye önmagában  felvetheti a szerződésbontás burkolt lehetőségét. A gyakorlatban sokszor megtapasztalható, hogy a munkáltató hogyan tud visszaélni a vélt vagy valós fölényével, amikor nem ismeri fel annak fontosságát, hogy hosszú távra tervezzen a dolgozójával. Korábban csak annak a poziciója volt stabilnak mondható, aki valamilyen többletként hozzáadott értékkel rendelkezett az elvárt alapkompetenciákon kívül és így nehezen pótolhatóvá vált a cégvezetés számára, viszont egyáltalán nem volt könnyű  helyzetben egy átlagos munkavállaló, ha az érdekei érvényesítésére törekedett.

preparation-reduces-risk-of-terminations-gone-bad.jpg

A munkahelyi élet meghatározójává vált, hogy a szervezetek vezetői nem tudják a távozók gyorsaságával összhangban pótolni a hiányzó embereket, ráadásul a meglévő állományt is egyre nehezebb a napi rutin feletti - pont az üres álláshelyek miatt keletkező túlmunka miatt - plusz terhek vállalására buzdítani, még akkor is, ha valamilyen "extra" díjazás kapcsolódik a többletfeladatok ellátásához. Ennek a krízishelyzetnek alapjaiban kellene megváltoztatnia a még itthon lévő és hadra fogható munkatársak felé irányuló foglalkoztatói hozzáállást. Szükség lenne olyan "gyorsreagálású" eszközök bevetésére, amelyek adekvát módon alkalmazhatók a kialakult hiányállapotban és használatukkal megfelelő választ lehet adni a felmerülő munkavállalói igényekre.

A munkaerőpiaci statisztikák szerint az elmúlt három évben a reálbérek 21%-kal emelkedtek Magyarországon. A gazdaság termelékenysége (az egy foglalkoztatottra vagy munkaórára jutó GDP) azonban csak szerény 3-4%-kal növekedett, így az alacsony hatékonysággal együtt járó, s a közgazdasági elmélettel makacsul szembeforduló "nagy bérrobbanás" szinte már a gazdasági csodák kategóriájába tartozik....Ha azonban a bérek alakulását nem a munkaerőpiaci statisztikák alapján, hanem a nemzeti számlákban szereplő adatokat használva vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy nincs itt semmiféle közgazdasági csoda...2017-ben a reálbérek gyakorlatilag annyival voltak nagyobbak 2010-hez képest, mint amennyivel a termelékenység növekedett ezen időszak alatt. Itt olvashatod el a teljes cikket.

Az, aki az elmúlt éveket a magyar munkaerő--piaci körülmények között végig dolgozta, esetleg nem is csak néhány évet, hanem akár több évtizedet, az mérhetetlenül „örül, ha él”, fáradt, és tengernyi problémája mellett nincs arra energiája, hogy elhiggye milyen óriási mértékben emelkedett a fizetése az elmúlt években, de ha mégsem, akkor legyen türelemmel egy kicsit és majd megláthatja, hogy milyen sokkal fog nőni a havi keresete. Ha telhetetlen és ez is kevés, akkor pedig csak figyelje meg, hogy hamarosan a munkakörülményei hogyan fognak sokkal jobbá válni.

Bár néhány évvel ezelőtt a közvélemény még hajlamos volt az Y és az 1996 után született Z generációt a munkaerő-piacon mutatott jellemzőik tekintetében egy kalap alá venni, a munka világában egyre nagyobb számban jelentkező legújabb generációról ma már érdemes felderíteni és megállapítani a csak rájuk jellemző értékrendi, felfogásbeli különbözőségeket. Itt olvashatod el a teljes cikket.

A válságok a fejlődés mentén szükségszerűen újból és újból bekövetkező olyan időszakok, amelyekből lehet tanulni, következtetéseket levonni és a tanulságokat a jövőre nézve hasznosítani. Ha ez sikerül, akkor megtörténhet, hogy megerősödve vághatunk bele a folytatásba és sikeresebben készülhetünk fel egy következő nehéz helyzettel való megküzdésre. Ha nem változtatunk semmin, csupán a túlélésre játszunk, hiszen "egyszer minden rossz elmúlik", akkor csak a szerencsénken fog múlni, hogy milyen nagy áldozatvállalással fog járni egy soron következő válsághelyzet elviselése, azaz pusztán elszenvedői és nem alakítói leszünk - a témánál maradva - a munka világát érintő és ahhoz kapcsolódó közös ügyeinknek.

Az összetartozás veszteségei

Szabadon választott családi emlékek - 2.

Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 1. rész

Az ötvenes évek második felében apja és anyja megházasodott, de még nem egymással. A rossz nyelvek szerint apja azért vette el első feleségét, mert nemes egyszerűséggel mondva, felcsinálta. Ha hinni lehet a családi elbeszéléseknek, akkor a szülői, főleg a mélyen vallásos anyai ráhatás következtében nem volt kérdés, hogy mi a férfi kötelessége, ha már ilyen helyzetbe hozta a kiválasztott nőt, aki ráadásul egy tízessel volt idősebb nála. Így az egyetlen fotója apja fiatal felnőtt korából és apai nagyszüleiről is azt a pillanatot örökítette meg, amikor a család és a tágabb rokonság éppen túl van apja elsőszülött fiának a keresztelőjén. Azt mondták mindig, hogy ez nem volt jó házasság, de apja, ahogy másról sem, erről sem beszélt neki soha életében egy mondatot sem. Amit valaha is megtudott az első feleséggel kapcsolatos körülményekről, azt mind anyjától tudta meg. Nem értette, hogy miért kellett még egy fiút összehozni ebben a kapcsolatban, ha annyira rossz volt. Erre mindig az a - semmire sem jó - válasz érkezett, hogy abban az időben másképpen voltak a dolgok. Nem tulajdonítottak sokat a szerelem fontosságának és nem is nagyon volt minta a háború előtt született nemzedék számára arról, hogy a lelki egymásra hangolódás, a közös rezonancia és az ebből kifolyólag megélt boldogság központi elemévé kellene, hogy váljon egy jól működő házasságnak. A múlt század első felében nem vitték túlzásba a családi életre, a házaséletre való mélylélektani - egyáltalán bármilyen szintű - nevelést. Apja akkor lépett le a családtól, amikor kisebbik fia még csak pár éves volt. Így az semmilyen emlékképet nem tudott felidézni róla felnőtt korában. Nem is tekintette apjának, teljesen jogosan. A nagyobbik gyerek egész életét úgy élte le, hogy nem tudta megbocsájtani apja árulását, cserbenhagyását.  Azért sem, mert ugyan nem laktak apja és fiai két saroknál távolabb egymástól, de amikor nevelőapja lett a gyerekeknek, a biológiaival való szoros kapcsolatot senki sem erőltette, már legalábbis a felnőttek közül, hiszen csak azoknak fájt a távolság, akiket a gyerekkorból adódóan gyötörtek a saját apjuk iránti kétségek és vágyak.

vls2.pngAnyja nem volt még húszéves, amikor férjhez ment, kevésbé szerelemből, inkább azért, hogy minél hamarabb elkerüljön a rajta élősködő családjától. Ez idő tájt már túl volt egy mindent elsöprő - kicsit plátói - szerelmen, amelyről halála után is csupán homályos mozaik darabkák meséltek részleteket anélkül, hogy összeállt volna belőlük a teljes történet. Az áldottnak nem mondható frigyben a gyerek eleinte nem akart összejönni, de mire huszonkettő lett, addigra karjában ringathatta kisfiát. Az anyaság örömmel töltötte el, de a kapcsolat továbbra sem volt boldog. Férje mindenhol volt, de legkevésbé otthon. Sokáig anyósánál húzták meg magukat, aztán lakás is lett, amiben végre magában lehetett a háromtagú család. Ez a házasság sohasem lett jó, ahogy már a legelején sem. A férj kicsapongó, italozó, nőket hajkurászó fiatalos hevülete nem csappant meg az idő előrehaladtával sem. Nem csoda, hogy válás lett a vége. Ezt egyedül a közös gyerek sínylette meg, aki rajongott mindkét szülőjéért. Évekre nélkülözni kényszerült az apja társaságát, bár az sokszor megígérte, hogy megy érte, de nem ért oda mégsem. Rendszeres kapcsolat jóval később, csak a fiú felnőtt korában alakult ki kettejük között.

fiu.jpg

A hatvanas évek közepe tombolt, amikor szüleit összehozta a sors a rögös útjukon. Apja már túl volt a válásán, otthagyta régi családját. Anyja éppen állandó veszekedéssekkel tarkított válófélben töltötte napjait. Nagy lelki, idegi megterhelést jelentett számára, hogy a szakítás mocskolódással tarkított bírósági procedúrájával megküzdjön. Közben lakást, abban mindent hátrahagyva kimenekült végre fiával az élhetetlen kapcsolatból.

tn4-gyuru8.jpg

Nyár volt. Abból is olyan, amikor leginkább az ember a víz mellett viseli el a meleget. Anyja és apja véletlenül futottak össze a szabadságuk ideje alatt, miközben a gyerekeikkel strandoltak a nagy hőségben. Semmi különös nem történt, teltek a percek és jól érezték magukat a másik társaságában. Anyja ezt évtizedekkel később úgy idézte fel, hogy ott és akkor tudatosult benne, hogy mennyire hiányzott már neki a régen nem látott férfi és milyen nagy örömöt érzett, amikor egyszer csak meglátta. A nyár és még több hónap telt el, mire a lassú udvarlás célt ért és egy késő novemberi, esti andalgásban elcsattant az első csók.

parkapcsolat-szerelem-szeretet-01-e1442874567271.jpg

A mondás szerint a szerelem mindent legyőz. Az ő szülei esetében volt is mit, hiszen végtelenül csórón, puszta fenékkel kerültek össze és lépésről lépésre haladtak előre. A közös albérletbe költözéssel nem kellett hosszú időt eltölteni, mivel nem volt sok mindenük, csak a legszükségesebb dolgok álltak rendelkezésükre az elindulásnál. A családjaik nem osztoztak az ő lelkesedésükben. Szinte egymásra licitálva utálkozott a választott párjukra a tágabb rokonság mindegyikük oldalán. De volt szeretet, öröm egymásban és ennek köszönhetően egy terhesség is lett hamar, amelyet a lehetetlen körülményekre való tekintettel nem tartottak meg, kockáztatva azt, hogy lesz-e még következő alkalom. Csak magukra és egymásra számíthattak, mint oly sokszor még a közös életük során. Ez volt az ő erősségük olyankor is, amikor éppen elbizonytalanodtak valamiért a sorsuk összefonódásának értelmében. Tisztelték és támogatták egymást, miközben rengeteg kompromisszumot is megkötöttek annak érdekében, hogy hajójuk ne fusson zátonyra. Jól kiegészítették egymást. Olyan párost alkottak, akik mint a mágnes vonzották magukhoz a barátok, ismerősök hadát, mert jó volt a közelükben lenni, jó volt velük egy csapatban játszani. Az összes nehézség ellenére meghittségben teltek az évek és már a közös utód utáni vágy is motoszkálni kezdett bennük. A házasságkötésük utáni harmadik évben jelezte érkezését a várva várt gyermek. Mindketten annyira szárnyaltak, hogy akkoriban nehéz volt őket lekörözni a vidámság és az elégedettség tekintetében. Mivel a fiús szülőséget már megtapasztalták, egybehangzóan döntöttek úgy, ez sok mindenben így működött náluk, hogy csak lányuk születhet. Ezt olyan komolyan gondolták, hogy a terhesség végén sem foglalkoztak azzal, hogy hogyan hívják a gyereket, ha mégis fiúnak merészel születni. Anyja szintén sokat emlegetett, legmarkánsabb életérzése is ebből az időből származott. Apja rajongással kísérte a babavárás minden pillanatát. Tenyerén hordta, teljesítette összes kívánságát feleségének, akinek ez a várandósága önmaga számára is egy hatalmas örömforrássá változott.

Földönfutó szegénység

Magyarországon a jogrendszer alapja az Alaptörvény, amelyben a "Szabadság és felelősség" elnevezésű rész foglalkozik az alkotmányos alapjogokkal, többek között az otthon védelmével.

XXII. cikk
(1) Az állam jogi védelemben részesíti az otthont. Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa.
(2) Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését, továbbá a közterület közcélú használatának védelmét az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.
(3) Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.

Itt lenne az ideje annak, hogy a jelenlegi kilakoltatási gyakorlat folyamata és a hajléktalanság, mint szociális probléma kezelésének eszközrendszere, minden oldalról felülvizsgálatra kerüljön és megszűnjön az az eljárásrend, amelynek minden eleme nélkülözi a humánus, támogató attitűdöt, így emberek, családok sok esetben úgy kerülnek ki az otthonaikból, hogy a számukra - körülményeikre tekintettel lévő - megfelelő elhelyezés nem áll rendelkezésre. 

Az Igazságügy Minisztérium tavaly ősszel úgy becsülte, hogy több mint 30 ezer lakás vagy ház esetében fordulhat elő, hogy sikeres árverés után kiteszik a lakókat, ha önként nem költöznek el. Már ez is rettenetesen magas szám, de a valóság még rosszabb lehet, a késedelmes jelzáloghitelek száma ugyanis tavaly 120 ezer körül volt, és nincs okunk feltételezni, hogy érdemben változott volna a helyzet azóta. Itt olvashatod el a teljes cikket.

A hajlékkal rendelkezés általános és kézzelfogható üzenete az, hogy aki birtokol valamilyen, stabilnak nevezhető lakhatást, annak a társadalmi beilleszkedés szerinti elvárások szintjén rendben van az élete. Az alapvető szükségletei kielégítettek, nincs kitéve az időjárási viszontagságoknak, a személyes, intim higiéniai tevékenységeit emberhez méltó körülmények között végezheti.

c895b6155a2b465869aa263dfa58515f.png

hajlék (főnév)
- Kisebb lakhely; fedéllel ellátott ideiglenes tartózkodási hely. Tanyán épített kisebb házikó, szoba.
- Menedéket adó hely. Nyugalmat, biztonságot nyújtó fedél, védett tér.
- Méltó hely; a kellő körülményeket biztosító épület.
Eredet [hajlék < ómagyarhajlak (hajlék, alvóhely) < hál + lak (főnév)]

Ha az alapszóhoz hozzátesszük a fosztóképzőt, akkor egyből kiolvasható, hogy valaki vagy valami annak a híján van, amit az alapszó jelöl, azaz hajlék+talan, azt jelenti, hogy lakhely, menedéket adó hely, méltó hely nélkül lévő valaki. Tehát a hajléktalan ugyanolyan ember, mint bárki más, annak az uralkodó megítélésnek a dacára, amely szerint olyan személy, akit előszeretettel szokás a köznyelvi megfogalmazásban, lealacsonyító hangnemmel, pusztán a "csöves" kifejezéssel illetni. Olyan illetőnek, akiről az általánosan elterjedt nézet az, hogy mivel strukturált időbeosztással nem rendelkezik, bőven van ideje "csövezni". Mintha ez a tevékenység úri huncutság lenne. Biztosak lehetünk abban, hogy az emberek közül senki sem úgy kel fel reggel, hogy kinéz az ablakon, vesz egy nagy levegőt, majd azt mondja, hogy „én mától hajléktalan leszek” azért, mert olyan jó lenne a sarki bokorban ébredni minden reggel. Bárhova is születünk, bármilyen hatások is érnek bennünket életünk során, az egyik alapvető hajtóerőnk az, hogy a fiziológiai szükségleteink ki legyenek elégítve és közben folyamatosan a biztonságot és a védelmet igényeljük, keressük. Ez után következhet bármi más.
maslow.jpg

A tavalyi adatok szerint több mint 70000 embernek nincs érvényes lakcíme, ebből majdnem 5000 kiskorú. Az érvénytelen lakcímmel rendelkező emberek 41 százalékának a legutóbbi bejelentett lakcíme Budapesten volt, ezt jelentősen lemaradva követik az olyan nagyobb városok, mint Miskolc, Debrecen, Pécs és Szeged.

A Város Mindenkié és az Utcajogász álláspontja szerint a lakcím nélküli vagy problémás lakcímmel rendelkező emberek helyzetének megoldása az, ha minden ember élni tud a lakcímhez való jogával. Ehhez a kormánynak és az illetékes minisztériumoknak a következő lépések megtételére van szükség:

  1. Kötelezzék a lakcímbejelentést intéző járási hivatalokat arra, hogy tartsák be a törvényt és engedjék, hogy az bérlők élhessenek a lakcímhez való jogukkal. A hatályos törvény szerint, ha egy albérlő rendelkezik egy két tanú által aláírt vagy ügyvéd által ellenjegyzett lakásbérleti szerződéssel, nincs szükség a szállásadó külön hozzájárulására a bejelentkezéshez.
  2. A hajléktalanellátó intézményekhez hasonlóan törvényben kötelezzék a családok átmeneti otthonait és a munkásszállókat, hogy 10 nap ott tartózkodás után jelentsék be a náluk lakó személyeket és családokat.
  3. Tegyék kötelezővé a szállásnyújtással foglalkozó cégeknek és magánszemélyeknek, hogy a tulajdonukban lévő lakások bérlőknek biztosítsák a bejelentkezési lehetőséget.
  4. Utcán élő emberek esetében tegyék lehetővé, hogy bejelentkezhessenek abba a szociális intézménybe, amely az ellátásukat végzi (pl. nappali melegedő).
  5. Módosítsák a családok és gyermekek ellátására vonatkozó jogszabályokat úgy, hogy lakcím hiányában a család vagy egy szociális szakember nyilatkozattal igazolhassa, valójában hol élnek. Itt olvashatod el a teljes cikket.

Azért, hogy a hajléktalanok körülményeiről átfogó képet alkothassunk, minden évben készül  egy adatfelvétel a Február Harmadika Munkacsoport jóvoltából. Fontos tudni, hogy a február harmadikai felmérések nem hajléktalanszámlálások. A kérdőíves lekérdezés azokra az emberekre terjed ki, akik a szállókkal, vagy az utcai szolgálatokkal éppen akkor kapcsolatban állnak. A rendszeresen elvégzett adatgyűjtés egyik fontos célja, hogy támpontot adjon a hajléktalanok számára nyújtott ellátások fejlesztése érdekében.

hajlek.jpg

A hajléktalan-ellátás mellett egészen más segítő rendszerekre is szükség lenne. Európában is egyedülálló módon, immár a 20. alkalommal került sor idén február 3-án az országos hajléktalan adatfelvételre. A Február Harmadika munkacsoport szakértőinek becslése szerint egy téli napon legalább 14 ezer ember van hajléktalan helyzetben Magyarországon, közülük 10 ezer ember valamilyen hajléktalan szálláson, 4 ezer ember közterületen alszik. Döntő többségüknek a jelenlegitől teljesen eltérő segítségre lenne szüksége: 4000 főnek lakhatási támogatásra, 7000 főnek lakhatási és egyben szociális támogatásra lenne szüksége, s ezzel önállóan is képes lenne lakni, 700 ember ápolást-gondozást nyújtó intézményi ellátásra szorulna. A jelenlegi szociális szállásnyújtás valamilyen formája mintegy 2300 ember állapotának felel meg. Itt olvashatod el a teljes cikket.

A hajléktalanság kriminalizációja nem új jelenség. 2010 után vált látványossá a folyamat. 2011 áprilisában került elfogadásra egy fővárosi önkormányzati rendelet, amely szerint szabálysértés a "köztér életvitelszerű lakhatás céljára történő használata". Az elmúlt évekhez jól illeszkedő új állomás az Alaptörvény idén nyáron elfogadott azon módosítása, amely a hajléktalanság tiltásáról szól. Október 15-étől szabálysértést követ el az, aki életvitelszerűen tartózkodik közterületen.

Mellőzni kell a szabálysértési eljárás megindítását és helyszíni figyelmeztetést kell alkalmazni, ha az elkövető a rendőr felszólítására az elkövetés helyét elhagyja, vagy az elkövető a jelenlévő hatóság vagy más szerv vagy szervezet felajánlott segítségét elfogadva együttműködik a hajléktalan személyek részére fenntartott ellátások igénybevétele érdekében. ...akit 90 napon belül 3 alkalommal a szabálysértés elkövetése miatt a helyszínen figyelmeztettek, azzal szemben az újabb elkövetéskor a szabálysértési eljárás megindítása nem mellőzhető. Itt olvashatod el a teljes cikket.

A hajléktalanság, a lakhatási nehézségek problematikája társadalmi közüggyé kell, hogy váljon. Nincs olyan szociálisan hátrányos élethelyzet, amelyben ne lehetne felfedezni az egyén vagy a család helyzetét alapjaiban meghatározó, a lakhatás körülményeihez köthető kedvezőtlen sajátosságokat.

A Város Mindenkié (AVM) csoport 2009 augusztusában alakult olyan hajléktalan emberek és szövetségeseik részvételével, akik tenni akarnak egy egyenlőségen alapuló és igazságos társadalomért. A csoport tagjai hajléktalan, hajléktalanságot megtapasztalt és lakásszegénységben élő emberek és biztos lakhatással rendelkező szövetségeseik.

A radikális szociális munka fókusza kiemelten foglalkozik a lakhatási szegénység igen összetett problémahalmazával és a felmerülő kérdésekre közérthető kampányok felvállalásával is igyekszik konstruktív, kézzelfogható válaszokat javasolni a döntéshozók számára.

8. Lakásmenet - Otthonunk az életünk! Mert lakás nélkül nincs méltóság, biztonság, család, egészség, élet. Van megoldás a lakhatási válságra és Te is tudsz tenni érte - gyere el a Lakásmenetre! Követeld velünk, hogy senkit ne lehessen megfelelő elhelyezés nélkül az utcára rakni! Az utcán élőket segítsék, ne büntessék!

Baj van

Politikával átitatott közös dolgaink

Baj van. Biztosan mindenkinek mást jelent az a jelentéstartalom, hogy nincs valami rendben és az is, hogy a kialakult helyzetet mikortól lehet jelen időben rossznak minősíteni. Mikor mondjuk azt, hogy még csak a nem megfelelő helyzet előállása előtti állapotban vagyunk, vagy ítéljük úgy, hogy már sokkal korábban is előállt, az egyszer csak jól felismerhető, kedvezőtlen körülmény, de a perifériára szorítva azt, távol tartottuk magunkat az észlelésétől. Mindenesetre a ráutaló jeleket nem árt figyelni és összegyűjteni. Sokan azért gondolják, hogy még nincs baj, mert a megszokott életükön sikeresen kívül tudják tartani a számukra zavaró jelenségeket. Hangoztatni is szokás, hogy "csak semmi politika", illetve gyorsan elhárítják a feléjük irányuló kényelmetlen kérdéseket azzal, hogy "politikával nem foglalkozom". Az emberek többsége nincs képben, hogy éppen mi történik ezen a fronton körülötte. Van a (szak)embereknek azon csoportja, amelynek nem érdeke - azaz nem származik előnye, ha az őt körülvevő realitásokkal is foglalkozik - észrevenni, hogy az a terület, amiben szakmaiságát kifejti, már régen nem politikamentes és nem független a politikai diskurzusok által keltett hullámoktól. Különösen érdekes a különböző, valamennyire zártan működő csoportok tudatosan meghatározott azon működési elve, amelynél úgy kezdődik a csoportidentitás megfogalmazása, hogy "nem politizálunk" és kérik minden politikához köthető tevékenység mellőzését. Egyre fogy azok látható tábora, akik a napi szinten hallott, illetve látott eseményeket, azok kedvezőtlen hatásait a történések konkrétumainak értelmezésén túl, attól eltávolodva, képesek egy tágabb összefüggésben elhelyezni és értelmezni a jelenségeknek, valamint a folyamtoknak a jövőt befolyásoló tényezőit.
Baj van, méghozzá nagyon nagy baj. Baj van körülöttünk és baj van velünk, bennünk. Elsőként azért, mert a külvilág, ahová privát szféránk is be van kötve, ahol jól felépített életünk egy része zajlik, amiben társadalmi érintkezéseinket megéljük, át van itatva a politika izzadságcseppjeivel, annyira igyekszik a politika eldönteni - többek között - minden olyan szakmai kérdést is, amely az életünk színtereinek sajátosságait meghatározza. Aztán meg azért, mert észlelni észleljük a nem frankó dolgokat, de vagy tehetetlenül nézünk ki a fejünkből vagy van, amikor egyenesen be is dugjuk a homokba a fejünket, hogy ne is lássuk azt, ami körülvesz bennünket.

struc.jpg

Baj van. Ezt mutatja több olyan hír is az elmúlt hetekből, amely az iskolák élére politikailag inspirált módon kinevezett vezetőkről és azok áldatlan tevékenységéről, illetve iskolán belüli konfliktusok nem megfelelő kezeléséről szólt. Egy ismeretlen pedagógus szerint sokkal nagyobb a baj, mint amennyi látszik belőle. Az a tény, hogy több ezer pedagógus hiányzik a rendszerből, már önmagában felveti a biztonságos üzemmenet megvalósításának lehetetlenségét. Ebben a környezetben a diák és a tanár, mint jogokkal rendelkező individuum nem jelenik meg. Maradnak a számok, a papírra leírt teljesített mutatók, a megemelt óraszámok, csoportösszevonások, szakszerűtlen helyettesítések. Jellemzővé válik az egyre feszültebb iskolai légkör, a sok esetben enervált és a kiégés jeleit mutató pedagógus, a gyakran ideges, a gyermeke jövőjéért aggódó szülő és nem utolsó sorban, ebben az egész kaotikusnak tűnő helyzetben eligazodni nehezen tudó tanuló.

Jó lenne, ha végre mindenki rádöbbenne arra, hogy tényleg baj van, ezt már nem lehet elfedni. Nyíljon fel végre a „szakemberek”, a szülők szeme, hogy ez így nem mehet tovább. Közel másfél millió gyerek sorsa van veszélyben! Itt olvashatod el a teljes cikket.

Baj van. Ez az óvodák életével foglalkozó híradásokból is kiderült, hiszen van, ahol politikai kérdéssé tudott válni az óvoda intézményvezetői pályázatának elbírálása.

...a testület végül elutasította az egyetlen alkalmas jelölt pályázatát a helyi egyesített óvoda vezetésére. A döntés után az az abszurd helyzet áll elő, hogy az óvodában helyettes sincs (nyugdíjba vonul), azaz az óvoda egy időre vezető nélkül marad, miközben mindjárt kezdődik a nevelési év. Itt olvashatod el a teljes cikket.

Ideális helyzetben elsősorban szakmai teljesítménye miatt és motivációjának, ambíciójának köszönhetően gondolja valaki saját magáról, hogy megpályázik egy nyilvánosan meghirdetett intézményvezetői álláshelyet. Eddig simán szokott menni a történet. Nem kell mást tenni, mint a kiírás szerinti feltételeknek megfelelő pályázati anyagot határidőre elkészíteni és benyújtani. Utána általában egy bizottság feladata, hogy a formailag megfelelő pályázatok készítőinek szóban is lehetőséget adjon a pályázatban vázolt tartalmi elemek ismertetésére. Majd a bizottság rangsorolja és a döntéshozóknak javaslatot tesz a pályázatokra vonatkozóan. A döntéshozó pedig eldönti, hogy kit nevez ki. Nem szokott vezető hírré válni az, amikor rendben zajlik egy kinevezési procedúra, azaz a pályázó szakmai rátermettsége bizonyított, emberi kvalitásai szerint jó vezető vagy nagy valószínűség szerint jó vezetővé válhat majd a vezetői pályafutása során, ráadásul a jogszabályi előírásoknak megfelelően bevont egyéb testületek, akár külső szakmai szervezetek is támogatják a pályázó kinevezését az adott pozícióra. A probléma és a sajtónyilvánosság ingerküszöbét elérő helyzetek akkor szoktak kialakulni, amikor valahonnan felbukkan egy szakmailag és/vagy emberileg kevésbé alkalmas aspiráns a feladat elvállalására és a végső döntést kimondók belső meggyőződésükből kifolyólag indíttatást éreznek, vagy a megfelelő helyről ösztönzést kapnak arra, hogy ne foglalkozzanak a szakmai érvekkel és indokokkal, hanem az egyéb szempontokat vegyék figyelembe döntésük meghozatalánál.
Baj van. Mostani hír az is, hogy az "Óvodai nevelés országos alapprogramját" nemrégiben, a szakmai egyeztetések lefolytatása nélkül módosították. A változtatások szeptembertől lépnek életbe.

A július 25-én kiadott módosítás szerint az óvoda: a gyermek nyitottságára épít, és ahhoz segíti a gyermeket, hogy megismerje szűkebb és tágabb környezetét, amely a nemzeti identitástudat, a keresztény kulturális értékek, a hazaszeretet, a szülőföldhöz és családhoz való kötődés alapja. Itt olvashatod el a teljes cikket.

Baj van. Akkor is, amikor egy széles nyilvánossággal rendelkező, a közvéleményt jelentős módon befolyásoló műsorban az óvodai korosztály nevelése kapcsán abban a kontextusban jelenik meg a keresztény nevelés fontossága, miszerint akkor, ha "kereszténnyé nevelik a fiúkat, lányokat, akkor azokból nem lesz buzi meg leszbikus". A teljes műsort itt tekintheted meg.

Baj van. A legfrissebb hírek szerint tanúi lehetünk annak, hogy hogyan lehet az egyetemek autonómiájába és szakmai életébe beavatkozni, gond nélkül, pusztán a politikai szándék által vezérelve. Egy kormányrendelet tervezete szerint - új hallgatók felvételével - nem indulhat képzés a társadalmi nemek tanulmánya szakokon (genderszakon). Eddig érdemi vitára és az érintettek - valódi párbeszéden alapuló - megkérdezésére nem került sor, huszonnégy órát kaptak az egyetemek arra, hogy véleményezzék a tervezetet.

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM
SAJTÓKÖZLEMÉNY
Budapest, 2018. augusztus 10.
A társadalmi nemek tanulmánya mesterképzés felmenő rendszerben történő megszüntetését célzó rendelettervezetről az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) a Magyar Rektori Konferencia (MRK) közvetítésével szerzett tudomást. Egyetemünk a rendelkezésre álló véleményezési határidőn belül megfogalmazta a tervezettel kapcsolatos észrevételeit az MRK részére.
A társadalmi nemek tanulmánya mesterszak képzést az ELTE 2017-ben, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság eljárását követően, a fenntartó minisztérium által engedélyezett szakként indította el. A képzés megszüntetését az ELTE nem tervezte, az esetleges további szakmai egyeztetésekre Egyetemünk nyitott, ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy a fenntartó minisztérium jogosult a képzési portfólió felülvizsgálatára, ezen belül egyes képzések megszüntetésére is. Ezzel összhangban a fenntartó döntését Egyetemünk tudomásul veszi és tiszteletben tartja, egyúttal fontosnak tartjuk, hogy a témakörben lehetőség szerint érdemi szakmai vita folyhasson le.
A végleges szabályozás megjelenéséig, illetve a rendelet indokolásának megismeréséig az ELTE nem kíván a fentieken túl a témában állást foglalni.

Az ELTE Társadalomtudományi Karának a Társadalmi nemek tanulmánya mesterszak megszüntetésének tervével kapcsolatos tájékoztatását itt olvashatod el.

Baj van. Ezek a történetek - a teljesség igénye nélkül - az intézményrendszerben időről időre felbukkanó, már kirívónak sem nevezhető, megszokott helyzetek, legyen szó egészségügyről, köznevelésről, felsőoktatásról, a tudomány világáról, a kultúra, a közművelődés vagy akár a szociális területről. Aki nyitott szemmel és füllel jár-kel a világban sokszor találkozik hasonló szituációkkal.
Baj van. Hol vagyunk már attól a nemes egyszerűségtől, hogy csak a szakmai munkára lehessen koncentrálni, illetve arra, hogy szilárdan elkötelezett munkatársakkal lehessen jól működő szakmai teameket létrehozni. Jól ismert tény, ha megvizsgáljuk bárhol a belső működést, akkor láthatóvá válik, hogy alig tudja az intézményhálózat ellátni az alapfeladatait. A fiatalok számára nem vonzó a közszférában dolgozni és az "öregek" közül is, aki megteheti lelép, így a tapasztalt szakemberek elvándorlásával is meg kell küzdeni.

15_13.jpg

Persze a gépezet nem úgy hatol át rajtunk, mint kés a vajon. Néha megakasztja a fogaskerekeket egy-két tiltakozás, erőtlen jajkiáltás. Már akkor sejteni lehetett, hogy baj van, amikor a méltatlan és megalázó vegzálások a "renitens" civil szervezetek felé irányultak. Ha nem voltak elég erősek, leginkább fejben és mentálisan, akkor elvéreztek és feladták a hiábavaló küzdelmet a hatalommal szemben.
Baj van. Mert nem tudhatja senki sem, egyik szervezet sem, hogy éppen mikor és mi okból kénytelen a rendszerrel szemben megvédeni saját magát és azokat, akik érdekében cselekszik, ellátja a feladatait. Ha valaki abba a helyzetbe kerül, hogy védekezni kényszerül, nincs más választása, mint - összeszorított foggal, leszegett fejjel, méltóságát elveszítve, alig hallhatóan - megpróbálni kiállni az igazáért.
Baj van és még ennél is nagyobb baj lesz, ha nem hihetünk a gondolatok öncenzúrázása nélküli, az intellektuális szégyenkezést mellőző létezés, mindenki számára joggal kijáró megvalósíthatóságában. Abban, hogy a jövőbeni valamikor lehetőség lesz egészen más légkörben élni, nem úgy, mint a fullasztó, az élhetetlenség határát súroló, antiszolidáris és a szervilizmusra tudatosan építő, mostani magyar valóságban.

SzocActivity

Érdekérvényesítés újratöltve

Augusztus elején az inárcsi temetőben több százan kísérték utolsó útjára a pár héttel ezelőtt brutális gyilkosság áldozatává vált családsegítőt.

6067705898.jpg

Már régóta megszokott dolog, hogy a sajtó naponta számol be tömeges méretekben a megrendítőbbnél megrendítőbb erőszakos bűncselekményekről. Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy a közvélemény általában immunis már az ilyen hírekre. Pár napig sajnálkozva, együttérzéssel olvassák, hallgatják a beszámolókat az emberek, de szép lassan visszazökkennek megszokott rutinjukba és megy tovább az élet.
A jelek azt mutatják, hogy a szociális terület dolgozói nem tudják úgy folytatni, ahogy azelőtt tették a dolgukat.  A szakma a történtek óta feldúlt.  Lehetett volna bárki, történhetett volna bármelyik kollégával, hangzik el újból és újból, úton-útfélen.

Akkor és ott Inárcson egy családsegítő veszítette életét, de a késszúrást valójában a rendszer kapta. Plangár Petra, szociális munkás írását itt olvashatod el.

Több fórumon is elindult egy ötletelés arra vonatkozóan, hogy milyen közös akció segíthetne egységes fellépésre ösztönözni a szakma különböző területeinek képviselőit. Nagy próbatétel ez a szociális szféra számára, hiszen ez a terület nem tartozik azon ágazatok közé, amely korábban képes lett volna az érdekeit, az elérni kívánt célkitűzéseit úgy artikulálni, a közvélemény számára is érthetővé és vállalhatóvá tenni akképpen, hogy azok eléréséhez, ha másért nem is, de a szolidaritás jeleként könnyen tudott volna akárki csatlakozni.

kampany.jpg
Több kezdeményezés is elindult az elmúlt hetekben és ezek mindegyike azt a célt szolgálja, hogy változás történjen a szakmai életet meghatározó keretek és tartalom tekintetében. Már javában zajlik a KözösÜgyünk Szociális Platform aláírásgyűjtése.

A KözösÜgyünk Szociális Platform egy önkéntesen szerveződő, független, a tagjai saját szakmai felelősségérzete által vezérelt munkacsoport, vagy másképpen megfogalmazva egy szakmai műhely. Azzal a céllal szerveződött, hogy a segítő hivatás jelenlegi nehézségeire reflektálva támogasson olyan szakmai diskurzusokat, amelyek a problémák kezelését, illetve megoldását célozzák. (e-mail: kozosugy.szocmunka@gmail.com)

Már 1000-nél is többen aláírták az állásfoglalást. Az aláírók között természetesen nagyon sok szociális szakembert találunk, de szép számmal vannak a szociálison kívüli, az ügyet fontosnak tartó támogatók, valamint intézmények, civil szervezetek és több szakszervezet is csatlakozott már a munkatársaik, a tagságuk képviseletében. A közös szándék egyik leglátványosabb kifejező eszköze lehet, ha minél többen aláírják a petíciót. A nagyfokú aktivitással van realitása annak, hogy a kezdeményezés elérje a kitűzött célját. A szociális terület önmagáért való kiállása hatványozottan képes hatását kifejteni, hiszen nem csak a terület dolgozói lennének a haszonélvezői, hanem azok is, akik a szociális szolgáltatásokat igénybe veszik. Az aláírók az Alapvető Jogok Biztosának javaslatait támogatva négy pontban fogalmazták meg a döntéshozóknak címzett, főbb kéréseiket.

  1. Mérjék fel a hiányzó szolgáltatásokat és tegyenek lépéseket azok biztosítása érdekében.
  2. Tekintsék át a legrosszabb helyzetben élő társadalmi csoportok jövedelmi, lakhatási, egészségügyi, oktatási, foglalkoztatási jellemzőit és fogalmazzák meg az abból adódó kormányzati feladatokat.
  3. Tegyenek lépéseket a munkaerőhiány megszüntetése, a szociális életpálya modell megvalósulása, a szociális szakma erkölcsi megbecsülése és társadalmi elismerése érdekében.
  4. A fentiek megvalósításának érdekében alakítsanak ki párbeszédet a terepen dolgozó szociális szakemberekkel.

Egyre több fórumon felvetődött, hogy mit is kellene tenni a szociális munkások munkahelyi biztonsága érdekében. Nem sokkal a tragédia után a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete, a MACSGYOE elérhetővé tette honlapján annak a projektnek a szakmai-módszertani anyagait, amelyekben az önkormányzatok és azok munkatársai ellen előforduló erőszak megelőzéséért  együttműködő projektpartnerek a közös tapasztalatokat dolgozták fel és rendszerezték.

A programban résztvevők fontosnak tartották, hogy az önkormányzati közigazgatás területén (lehetőleg minden munkahelyen) legyenek felkészültek arra, hogy a „harmadik” fél által elkövetett erőszakos cselekményekkel szemben fellépjenek és azokat megelőzzék. 2012 vége óta dolgozott együtt négy projektpartner az önkormányzatok és azok munkatársai ellen előforduló erőszak megelőzéséért. A TÖOSZ vezette összefogás hazai partnere a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete (MKKSZ), fő norvég partnere a Norvég Helyi és Regionális Önkormányzatok Szövetsége (KS) és a norvég szakszervezet, a Norvég Önkormányzati Alkalmazottak Szakszervezete (Fagforbundet) A projekt fontos célkitűzése volt: a norvég-magyar ez irányú szakmai tapasztalatok cseréje, a háromoldalú párbeszéd fejlesztése és a méltányos munkakörülmények megteremtése az önkormányzati szektorban. A programban résztvevők fontosnak tartották, hogy az önkormányzati közigazgatás területén (lehetőleg minden munkahelyen) legyenek felkészültek arra, hogy a „harmadik" fél által elkövetett erőszakos cselekményekkel szemben fellépjenek és azokat megelőzzék. Azt gondoljuk a projekt tapasztalatai és az elkészített szakmai-módszertani anyagok hasznos tapasztalatokat adhatnak át a családsegítő-és gyermekjóléti intézményekben dolgozó kollégáinknak is.

Magyar nyelven is hozzáférhetővé vált - Kozma Judit kezdeményezésére - a National Association of Social Workers (NASW) ajánlása a munkahelyek és a munkavégzés biztonságossá tétele érdekében.

A National Association of Social Workers (NASW) a szociális munkások legnagyobb, több mint 140000 taggal rendelkező szakmai szervezete az Amerikai Egyesült Államokban. Az egyesület missziója tagjai szakmai fejlődésének elősegítése, a szakmai sztenderdek létrehozása és karbantartása, valamint a józan szociálpolitika elősegítése.

A Szociális Munkások Demokratikus Szakszervezete (SZMDSZ) Élet és munkakörülmények a szociális ellátásban címmel közzé tett egy online kérdőívet, melynek kitöltésére a webes felületen, 2018. szeptember 15-én 24:00-ig van lehetősége a munkatársaknak.

A felmérés célja, hogy a szakmai és érdekképviseleti szervezetek olyan friss adatokkal rendelkezzenek a szociális ágazatban dolgozók élet- és munkakörülményeiről, amelyek segíthetik a területről szóló kommunikációt és a dolgozók képviseletét. A kérdőívben a bérekre és juttatásokra, a munkaidőre, a munkakörülményekre és a munkaterhelésre, a munkaszerződésre, a foglalkoztatási szerkezetekre, a szakmai készségekre, a kollektív szerződésre, valamint a fizetéssel való elégedettségre vonatkozó kérdések szerepelnek. A felmérés összesített eredményei a Szociális Ágazati Sztrájkbizottságot alkotó szakszervezetek (ATESZ, BDDSZ, SZMDSZ, SZTDSZ) kollektív képviseleti munkáját fogják segíteni.

Mintha az lenne érezhető, hogy a szociális szakemberek a passzivitást maguk mögött hagyva a tettek mezejére lépnének és az, aki szeretne valami apró, de annál nyomatékosabb lépést tenni a változásért, az akár az aláírással, a kérdőív kitöltésével vagy annak átgondolásával, hogy hogyan lehet jobb és biztonságosabb munkahelyeket kialakítani, most megteheti. Persze, hosszú és fárasztó menetelésre számítson az, aki most az elindult összefogás támogatására és az abban való tevékeny részvételre szánja el magát.  Többszörösen megosztott és rétegzett csoportról beszélhetünk, amikor az ágazat munkavállalói tagságát emlegetjük. A kollégák többsége rövidebb-hosszabb pályafutása során, eddig leginkább csak elvetélt és kevésbé sikeres akciókat élt meg az érdekérvényesítés terén. Ritkán lehetett a szociális szféra a vele kapcsolatos döntések meghozatalának aktív közreműködője, netán kezdeményezője. Inkább volt mindig is a részben kívülállók által megalkotott előírások, szabályok végrehajtója és az ebből adódó működési sajátosságok elszenvedője. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a társadalmi érintkezésnek, konstruktív vitáknak helyt adó cselekvési színterünk légköre, hangulata feszült és rugalmatlanul bemerevedett, amely nagyon megnehezítheti a sokak által igényelt, talán pozitív befejezéssel kivitelezhető tárgyalások megszületését. Mindenesetre biztos, hogy sokan szeretnének hinni abban, hogy a befektetett energia és az elszántság eredményre vezet. Talán ezzel őrizheti meg a legméltóbb módon a "szociálisok" nagy közössége az Inárcson elhunyt munkatárs emlékét, bizonyosságot teremtve annak, hogy a történtek által felszínre kerülő kérdések egyike sem marad válasz nélkül.

 

 

Jogos igények, túlzások nélkül

2018. márciusában perelte be 6 súlyos-halmozott fogyatékossággal élő felnőtt és az ő édesanyjuk a TASZ képviseletében az Emberi Erőforrások Minisztériumát, illetve a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságot, hogy kimondassa a bírósággal: súlyosan sérti mind az érintettek, mind szüleik magánélethez, családi élethez való jogát, illetve a fogyatékossággal élők nemzetközi és hazai jogszabályokban is elismert jogait az a helyzet, hogy nincs olyan támogatott lakhatási lehetőség a Fővárosban, melyben emberhez méltó módon élhetnének.  Így az őket otthon gondozó szülők is arra áldozták életüket, hogy gyermekeiket gondozzák az év 365 napján. Miközben az állam kötelessége lenne lakást és szolgáltatásokat biztosítani az érintettek számára.

Minden családban óriási örömet okoz, ha a várva várt gyermek végre megérkezik. A fogyatékos gyermek születése és nevelése a család teljes életformaváltását jelenti, ami krízisbe sodorhatja a házasságot, de növelheti is a családi kohéziót.

fogyi.jpg

A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek gondozása mindennapi, többórás feladatot ad az őt gondozó családtagnak. Általában a fogyatékkal élők nehezen észrevehető részét alkotják a társadalomnak, de a súlyosan-halmozottan sérültek és családtagjaik szinte láthatatlanul élnek közöttünk. A jelenlegi ellátórendszer gyakran méltatlan és megalázó helyzetbe hozza az érintett családokat. Elég csak azon elgondolkodni, hogy mekkora az esélye annak, hogy a súlyosan-halmozottan sérült gyermeket nevelő család a lakhelyétől könnyen elérhető távolságon belül juthasson hozzá a sérült gyermek szükségleteinek megfelelő fejlesztő, terápiás foglalkozásokhoz, köznevelési rendszer intézményeihez vagy a szociális szolgáltatásokhoz. Minden társadalmi szolidaritást nélkülöző gyakorlat úgy segélyezni az otthonápoló hozzátartozókat, hogy valódi választási lehetőség híján, ha munkát vállalni tudna, akkor sem bír, mert nincs a közelben személyes gondoskodást nyújtó elérhető nappali ellátás vagy élhető, az otthoni körülményekhez leginkább hasonlító gondoskodást biztosító bentlakásos intézmény. Nem meglepő, hogy a magukra maradó családok nagy számban számolnak be bezártságról, elmagányosodásról, elszigetelődésről, beszűkülésről, arról, hogy a család élete nem szól másról, csak a gondozott életéhez, igényeihez való alkalmazkodásról.

otthonapolas.jpg

Elindult egy aláírásgyűjtés annak érdekében, hogy a súlyosan sérült családtagjaikat a saját otthonukban ápoló hozzátartozó 24 órás szolgálatát munkaviszonyként ismerjék el és legalább a minimálbérrel megegyező összeggel díjazzák azt. Magyarországon jelenleg hozzávetőlegesen 45 000 ember ápolja otthon tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos hozzátartozóját. Ebből, nagyjából 12 000 szülő ápolja otthon súlyosan-halmozottan sérült gyermekét. Ezért a munkáért most segélyt kapnak, ami a kiemelt kategóriában havonta nettó 52 810 Ft, az emelt családi pótlékkal együtt 75 810 Ft. A kampány támogatottsága napról napra nő. Már közel 34 000-en írták alá a peticiót.

A halmozottan sérült emberek intézményi elhelyezése ellátottanként körülbelül annyiba kerül, mint a minimálbér nettó összege. Emberségesebb és gazdaságosabb, ha ezt az összeget a betegek otthoni ellátásának biztosítására költi az állam. A környező országokban gazdaságilag és társadalmilag mindenhol elismertebb az otthoni ápolást végzők munkája és nem jelenti a háztartás ellehetetlenülését, ha tartós beteg él a családban.

Akár a bíróságon igazukat kereső szülőkre, akár az utcára vonuló családtagokra gondolunk, könnyen a helyükbe tudja bárki képzelni saját magát. Mindenki, akinek van olyan valaki az életében, akiért bármire képes lenne, az a súlyos-halmozottan sérülteket gondozó családokhoz hasonlóan igyekezne megtenni mindent, ha az élet úgy hozná, hogy a lehető legjobb körülményeket teremthesse meg az általa nagyon szeretett személy számára, legyen szó a mindennapokról vagy a felkészülésről, arra az időre, amikor már ereje vagy az elmúlás nem teszi lehetővé, hogy nyújtani tudja teljeskörűen a gondoskodást.

 

 

Visz az út előre

Szabadon választott családi emlékek

Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 

Azt gondolta, hogy eljött annak is az ideje, amikor vissza kell néznie és végig kell tekintenie a már elmúlt éveken. Mi történt és miért történtek vele úgy a dolgok, ahogy. Hasznos lehet élete közepén járva, ha összegzést készít, hogy meddig jutott, hol tart és melyik irányba tervezi még utazását.

blog4.jpg

Az a kérdés motoszkált benne, vajon sikerült, vajon úgy él, ahogy gyerekfejjel arról ábrándozott milyen is lesz, ha egyszer felnő. Talán, néha igen, de néha nem. Ezt dobta a gép. Ezt mondogatva merült el saját életében, keresve azt a pillanatot, amikor megérthet mindent és összeállhat a kép, mint egy kirakós. Már olyan sok év eltelt, hogy bogozta kifelé a szálakat. Megélt sok mindent és túlélte már azokat, akik egyszer a mindent jelentették számára.

csalad.jpg

Mindig kicsit kívülállóként tekintett saját családjára, annyira különbözött. Belőlük jött, hordozza a jellemzőiket, de sohasem akart rájuk hasonlítani. Most, hogy már nincsenek, hiányozni is nagyon tudnak. Úgy, mint amikor a nem birtokolható tárgy, aktuális szükséglet pont azért válik fontossá, mert nem tudjuk elképzelni sem, hogy mi történne, ha hozzáférhető, elérhető lenne. Régen sem értette, hogy az ő szülei hogyan is akadhattak, elválaszthatatlanul egymásra. Két mérhetetlenül sérült ember illúziókra épített nagy szerelme, ami egyenes úton haladt a kölcsönös kiábrándulás és fellángolás folyamatos ciklikus ismétlődéséhez. Ma már nincs meg, puccos irodaház van annak a gyárépületnek a helyén, ahol anyja és apja megismerkedtek egymással. Akkoriban mindketten házasságban éltek, de már párjuktól külön-külön. Tehát nem egymásért, hanem saját jogukon amortizálták le előző kapcsolataikat. Máshonnan jöttek és mégis hasonlítottak. Mindketten szenvedtek, de mégis elválasztotta őket egymástól is a saját hányattatásuk és önsajnálatuk. Hordozták őseik rájuk rakott terheit és soha nem tudták azokat lerakni. Végigkísérte őket a folytonos újrakezdés és az ismételt elbukás. Egymásba kapaszkodtak, egymást lökték el maguktól és mindig a másikat vádolták, mindig a másiktól várták a megváltást.

szerelem.jpg

Apja örök rejtély maradt egy életen át. Kiismerhetetlen, titkokkal teli, kimozdíthatatlan kőszikla, aki egy sokgyermekes parasztcsalád legkisebb gyermekeként született meg a harmincas évek elején. Valamennyire kivételezett gyerekkor jutott neki, annak köszönhetően, hogy nővérei óvták, a nagyobb fiúk pedig okították mindenre, ami fontos az életben. Jól emlékszik, hogy apja szívében, lelkében édesanyját kitüntetett hely illette meg mindvégig. A sokszor és sokat emlegetett történetek mindig kedves, megértő anyai szeretetről árulkodtak. Az apja apjáról ezzel ellentétben nem sokat lehetett hallani, nem álltak közel egymáshoz. Valamiért az öreg nem tekintett rá saját gyerekeként. Csak az idő tette helyére a dolgokat, mivel a letagadhatatlanul azonos külső vonások eredményesen simították el a származásba vetett kétségeket és békítették meg az apát a legkisebb fiával. A háború gyorsan felnövesztette, ahogy akkoriban sok fiatalt. A család felmenői osztrák területről vándoroltak át valamikor a XIX. sz. második felében. Az ideszármazó ősök közül volt, aki sohasem tanulta meg tökéletesen a magyart és a családban is inkább a német nyelvet használta. Apját talán a familiáris örökség ösztökélte arra, hogy húsz évesen útnak induljon a nagyvilágba, lesz, ami lesz alapon. Nem járt szerencsével. Az ötvenes évek elején a határok már javában zárva voltak, így a tiltott módon történő határátlépés sem maradhatott megtorlás nélkül.  Apja fiatal, formálódó személyiségében visszafordíthatatlan károkat okozott az elzárásban töltött időszak. Megedződött a lelke, férfiként került ki a megpróbáltatásból. Utána soha többet nem tűrte el a bezártságot, a megkötöttséget semmilyen téren. Szárnyalt a saját maga által kiválasztott és jónak tartott úton, akkor is, ha ezzel másoknak fájdalmat, keserűséget, csalódást okozott.

apak.jpg

Anyja egész életében úgy érezte, hogy őt igazán - ahogy ő szerette volna - senki sem szerette. Nagyanyja két kicsi gyerekkel maradt özvegyen, miközben javában zajlott a második világháború. Nem volt segítsége. Alig volt húsz éves, amikor a tehetős, nála jóval idősebb csabai férfi teherbe ejtette és elvette, majd a lány után másfél évvel megérkezett egy fiú is a családba. A félárva gyerekek, miután anyjuk Budapestre költözött a nővéréhez, hogy munkát találjon, nevelőszülőkhöz kerültek falura. Az első hely rettenetes volt. Nem kímélték őket. Az istállóban aludtak. Ha a kenyér morzsái a földre estek, mind az utolsó szemig össze kellett szedniük. Rettegtek, hogy mikor kapják a pofont. Innen hamar visszakerültek a lelencbe. Szerencséjükre jött anyus és apus, akik a saját lányaik mellett nevelték őket éveken át. A jómódú parasztcsaládnál eltöltött évek a békés gyerekkort jelentették. Anyja itt élt először és sokáig utoljára biztonságban, meghittségben. Nagyanyja éveken át gyerekei felé sem ment, nem látogatta őket. Amikor a háború után előkerült és leutazott hozzájuk, a fia nem ismerte meg és váltig állította, hogy anyus és apus idősebb lánya az ő mamája.

anya.jpg

Újabb évek teltek el mire nagyanyja rendezni tudta életét. Másodszor is férjhez ment, dolgozott, lett lakhatása. Végre kérvényezhette gyerekei magához vételét. A fiút maga mellett tartotta, a tíz éves lányt egy Pest megyei intézetbe adta. Az intézetet az angolkisasszonyok tartották fenn. Amikor a testvérek megöregedtek, akkor is gyakran összevitatkoztak azon, hogy vajon ki volt a szerencsésebb, aki intézetbe került, de volt mit ennie és kényelmes helyen lakhatott vagy az, aki anyjukkal maradhatott, de nem sokra ment vele, mivel gyakran volt része nélkülözésben. Soha nem jutottak ebben sem közös nevezőre. Anyja akkor került haza, amikor elérte a munkaképes kort és így volt, amikor ő volt az egész család eltartója. A törékeny kamaszlány számára kemény időszak volt a szövőgyár három műszakban. Nagyon kellett igyekeznie, hogy tudja tartani a lépést. A család kihasználta, pénzét elvették. Tizenhét körül volt, amikor elszökött otthonról, de rendőrökkel vitették vissza, mondván még kiskorú. Nagyanyja akkor már harmadik férjét fogyasztotta, összesen háromszor özvegyült meg. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ezzel a férjeket kímélte vagy nagyanyját büntette a sors az összes múltbéli és a későbbiekben elkövetett bűneiért.

 

Mikor billenünk helyre?

Időnként mindenki mond olyat, hogy holnaptól ezt vagy azt másképpen csinálja. Nem is kell hozza nagy dolgoknak történni, elég például, ha közeleg az új esztendő. Az elmúlt hetekben az egész szociális terület közösen, egyként kiáltott fel, hogy nem mehet így tovább. Változásra, változtatásra van szükség.

Rég láttunk ilyen egységes szakmai fellépést a szociális szférában. Ennek apropóját az inárcsi tragédia adta. A 2018. június 11-én meggyilkolt szociális munkás halála és annak körülményei a legfájdalmasabban mutatták meg azt, hogy a hazai segítő szakma végórájában van.

A társadalmi problémák ütköző zónájában dolgozik az, aki a szociális munkát választja hivatásául. Itt gyakran egymásnak feszülnek elvek, érdekek és sokszor a nyers erő. A KSH 2018 elejei adatai szerint az oktatásban 318.854 forint, a humán-egészségügyi területen 332.440 forint, a szociális szférában pedig 147.960 forint a bruttó átlagkereset.

szoc.jpg

A szociális munka itthon pár évtizedes múlttal rendelkező szakma, aminek már magyarra átültetett megnevezése is magában hordozza a meg nem értettséget. Hányszor kellett már hosszasan magyaráznom szakmaidegen környezetben, hogy mit is jelent az, hogy szociális munkás. Amikor még közelebb voltunk a rendszerváltás előtti időkhöz, akkor rendszeresen "szocialista" munkásként jelent meg az ifjú szakma, számos viccelődés középpontjába kerülve ezzel. A szociális munkás - akinek jó problémamegoldó képességgel, kiváló empátiával, elhivatottsággal, megfelelő szakmai ismeretekkel, konfliktus helyzetben rátermettnek, bátornak, egyenesen hősnek kell lennie - egyedül soha nem volt és sohasem lesz képes megoldani súlyos szociális gondokat. A társadalmi problémák nem megfelelő kezelése, a leszakadó, elszegényedő csoportok egyre kilátástalanabb helyzete közösen eredményezi sok minden mellett azt is, hogy növekszik a pályaelhagyó munkatársak létszáma, a még meglévő szakemberek pedig nagymértékben ki vannak téve a kiégés veszélyének. Pár napja váltak nyilvánossá a 2018. ősztől induló képzések felvételi ponthatárai. A szociális terület vonatkozásában sok örömre nincs okunk.

A felvi.hu adatai alapján a szociális munka alapszakon nagyon kevés új jelentkező van, ha az összes jelentkezésből azt nézzük, aki tényleg erre a pályára szeretne jönni, az egészen kis számot eredményez, a szociális munkát BA szinten első helyen alig félezren jelölték meg, a társszakmák iránt sincs intenzív érdeklődés. A mesterszakokon sincs túljelentkezés, összesen 3 helyen indul képzés.


Egy ideje nem látszik a szakma utánpótlása. Ez mára olyan súlyos helyzetet teremtett, hogy  figyelembe véve a terület humán-erőforrás igényét, valamint az évek óta tartó elvándorlást, ki lehet jelenteni, hogy már most krízishelyzetről beszélhetünk. Ennek a helyzetnek ritkán emlegetett másik jellemzője, hogy erős kontraszelekció jellemzi a területet. Fontos lenne ismerni és elemezni, hogy a segítő szakma miért nem vonzó az álláskereső munkavállalók körében.

Az Y-generáció tagjainak a pálya- és karriertervezés már sokkal fontosabb, mint hosszú ideig megtartani egy állást, így a szakmai továbbképzések, a készségek gyarapítása, az önismeret fejlesztése és az előrelépés lehetősége meghatározóvá vált a munkával való elégedettség tekintetében.

A szociális területen dolgozók először 2013 végén értesülhettek arról, hogy elindul a szociális ágazati életpályamodell kidolgozása. Legközelebb a sajtóban olvasott hírek szerint 2016-ra, később 2017-re tervezték elkészíteni és bevezetni a modellt. Napjainkban nincs, aki meg tudná jósolni, hogy a tengernyi,  vészjósló felhő, amely a szociális területen dolgozók feje fölött tornyosul mikor tűnik el és mikor kapja meg a szakma az évtizedek óta olyan nagyon vágyott és megérdemelt anyagi megbecsülést.

 

süti beállítások módosítása