Csupán egyetlen betű választja el ezt a két szót, mégis mennyire különböznek egymástól. Vannak pillanatok, melyekre örökké emlékezni szeretnénk, vagy olyanok, amik kitörölhetetlenül belénk ivódtak. Egy kimondott vagy éppen kimondatlan szó, egy kimutatott vagy eltitkolt érzelem, egy beszélgetés, egy rossz élmény.

Áhítat. Mennyi pillanat van, melyet áhítat itat át. Egy kisgyermek születése, amikor először fogod a karodban. A bérmálás, amikor a bérmakeresztfiadra a püspök felkeni a krizmát. Egy köszönöm. Egy szeretlek. Ezeket meg kell élni, mert pont ugyanolyan nem lesz már többé. Ott kell lenni lélekben is és átérezni azokat az áhítatos másodperceket, amikből utána egy életen át lehet töltődni. De mi van akkor ha félünk? Azért nem vágok bele, mert mi lesz ha nem sikerül, mi lesz ha megint kudarcba fullad a munka amit belefektettem? Azért nem élek, mert félek. Azért nem mondom el a kiszemelt lánynak, hogy tetszik, mert mi lesz ha nemet mond, mi lesz ha kinevet? Mi lenne? Semmi! Megyünk tovább és kész. Mindig a másik oldalról kell megközelíteni a félelmeinket. Akkor mi lesz, ha nem megyek oda a lányhoz és nem mondom el neki, hogy mennyire tetszik, közben ő csak erre vár és minden klappolna köztünk? Nem sikerül egy vizsga. Összeomlok és abbahagyom az egyetemet. Pedig a következő alkalommal menne és ez az én utam. Mindig a félelem a rosszabbik eset. A kudarcokon tovább kell lépni. Tele van velük az élet. Vannak kisebbek és nagyobbak, de elmúlnak. Persze van, hogy gondolunk rájuk. Fáj. Nehéz. De erőt kell belőlük meríteni és élni! Betegség. Rosszindulatú vagy jóindulatú daganat? A leletre várni kell legalább két hetet. A leghosszabb két hét. Ha félek, nem alszom, nem eszem, izgulok, ideges vagyok, akkor jobb lesz? Hamarabb megjön a diagnózis? Nem! Akkor járok jobban ha abban a két hétben is élek. Teszem a dolgom és megpróbálok nem a legrosszabbra gondolni. Nehéz, de legalább nem a félelmeimnek élek.

Csak azért nem sírsz egy koncerten a kedvenc számodon, mert akkor mit fognak szólni a többiek? Azért nem találkozol egy fiúval a Duna-parton, akivel nincs köztetek semmi komoly, mert mi lesz ha valaki meglát? Azért nem mész el kisírt szemekkel a boltba, mert akkor mit fognak szólni mások? El kell dönteni, hogy másoknak, vagy magadnak élsz! Ha másoknak, akkor örökös félő vagy és folyton meg akarsz felelni olyan elvárásoknak, melyeket nem te magad állítottál fel. Ha pedig magadnak, akkor örökös élő vagy és végre elkezdesz úgy gondolkodni, érezni és tenni ahogy neked jó.

Úgy kell élni, ahogy neked a legjobb és nem úgy félni, ahogy mások akarják!

Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy bizonyos dolgok, emberek meghatározzák az életünket, beleivódnak a mindennapjainkba. Első szerelem. Ovis barátok. Énekesek. Tanárok. Ízek. Illatok. Annyi emberrel találkozunk, olyan sok mindenkivel állunk kapcsolatban, aztán amikor lezárul a közös feladatunk, akkor elszakadunk egymástól és lassan feledésbe merül az ember. Persze vannak, akikre szívesen emlékszünk, olykor eszünkbe jutnak, aztán megy tovább az élet. Mégis vannak olyanok, akiket egyszerűen nem tudunk kiverni a fejünkből, mindig ott vannak a gondolatainkban, a szívünkben annak ellenére, hogy már nem ugyanazon az úton járunk.

Olyan mély lelki kötelék alakulhat ki két ember között, amit nem tud megtörni se egy csúnya veszekedés, se egy csalódás, se semmi más, mert ezek egyszerűen nem fontosak, csak a híd számít, ami két ember lelke között van. Jöhet új szerelem, új barátság, amik ugyanolyan erős köteléket szőnek, de az addigiakat nem lehet törölni, lehetetlen. Beléd ivódnak a szavai, az illata, a gesztusai, és az az érzés, amikor vele voltál. Ezek leírhatatlan dolgok és nehéz róluk beszélni, főleg például egy barátról, akiben olyan mélyen csalódtál, hogy azt hiszed, nem tudsz továbblépni rajta, de ha kialakult az a bizonyos híd, azt nem lehet lerombolni. Meglátod a régi szerelmed és megdobban a szíved, pedig már másba vagy szerelmes és mással vagy boldog, de mégis. Ez is mind azért van, mert egyszer kialakult egy kapocs, volt egy csillanat a szemetekben és onnantól fogva már nem elegendőek a szavak. Csillanat. A kedvenc szavam. Csillogás és pillanat egyszerre, leírhatatlan. Olyankor történik meg, amikor két ember annyira egymásra van hangolódva, hogy ugyanarra gondolnak ugyanakkor és pont egymásra is néznek, ekkor szavak nélkül tudják, mire gondol a másik. Eláll a lélegzet. A szemük összecsillan egy pillanatra, ami felér végtelen órával.

Egy utcazenész, akinek olyan jellegzetes hangja van. Egyszer hallottad, akkor is csak pár percre, mert ugye nincs idő megállni, elmélázni, megélni a pillanatot. Az agyad mégsem hagyja, hogy ne éld meg. Addig-addig dúdoltatja veled, amíg csak arra tudsz gondolni, csak arra a hangra és dalra, az ott előjött érzésekre. És akkor elgondolkozol. Miért ivódott ennyire beléd az a hangszín, ahogyan azt a dalt énekelte? Azért, mert valamit előmozdított, valamit kiváltott belőled, amire nincs magyarázat. Volt akkor ott egy lélek-űrtöltés. Amikor trauma ér minket, bármilyen: lehet kisebb, mint egy csalódás, egy sikertelen vizsga, és lehet nagyobb, például egy családtag elvesztése, vagy egy olyan teher, amit nem tudsz letenni. Ezek következtében kialakul egy űr a lélekben, mintha az a fehér lepel kilyukadna. Persze ezektől a lyukaktól leszünk azok, akik, mégsem mindegy a lyukak száma, mert egy idő után a lepel nem lesz képes arra, hogy bent tartsa az érzéseket. Ekkor alakul ki a kilátástalanság, az ürességérzet, melyet olyan értékek tudnak csak betölteni, mint egy tartalmas beszélgetés, vagy a hangok összecsengése egy dalban, egy őszinte mosoly és ölelés, egy csók, attól, akit igazán szeretsz.

Így van ez rendjén. Vannak emberek, akik felejthetetlenek, az érzések pedig mind-mind ezekre az emberekre emlékeztetnek minket. Ne akarjuk elfelejteni őket, hiszen nem lehet- a híd lerombolhatatlan-, csak merítkezzünk belőlük és legyünk hálásak, hogy volt szerencsénk megélni…

Minden embernek vannak problémái. Kinek kisebbek, kinek nagyobbak, de mindenkinek a sajátja a legnagyobb. Ám hiába a gondok -sokaknál valódiak is-, mégis a külvilág felé mindenki boldog, fiatal, gazdag, a legjobb édesanya, a leggondoskodóbb férj, a legszuperebb síelés, holott valójában nem találja a helyét a világban, öregszik, hitelből van az új autó, vagy éppen adócsalásból, a gyerekeit nem ismeri, nem beszélget velük, de mindent megvesz nekik, ezzel kompenzál, a férj unja a nagyzolást, mert egy egyszerű parasztcsaládból származik, síelni pedig nem tud a család egyik tagja sem, de menni kell, mert hiszen a krém oda jár.

De miért? Miért játszuk el? Ha kis autóm van, akkor kisebb a lelkem is? Hogyha beteg az anyám, hogyha nincs annyi pénzem, hogyha utálom a munkahelyem akkor miért van az, hogy mást mutatunk? Miért nem mutatjuk azt, amik vagyunk? Hogyha anya el akar szívni egy cigit egy fárasztó nap után, akkor miért nem az udvaron teszi ezt meg, miért kell ehhez a “bevásárlás”?

Azért, mert nem vagyunk fontosak egymásnak, nem az számít amit a szívünk diktál. Tapintatlanság, nagyzolás, tökéletesség, átgázolás, megalázás, elbagatellizálás... és akkor jönnek a klisék, hogy “nem illik ilyenkor elmenni, nem illik örülni és zenét hallgatni, hiszen beteg az anyád” és ha el is megyek valahova akkor jönnek a kérdések: anya dolgozik? Anya hogy van? Anya? Anya? Hát nem! Attól nem fog meggyógyulni hogyha nem megyek sehova, attól nem fog kevésbé fájni hogyha eljátszom a “mindenrendbent”. Jönnek a kérdések, hogy milyen volt a wellness? Ahol csak a munka volt a fontos és egyáltalán nem pihenés volt, hanem nyűg, ami jól mutat az insta CV-ben... csak a lélek CV-ben nincs semmi érdemleges, ez a baj!

Illúzió az egész amiben élünk. Figyelni kéne egymásra, meghallani egymás szavát, a családnak kéne mindenek előtt lennie, nem pedig az álcának amit elvárnak... elmenni egy szülinapi bulijára egy olyan embernek, akiről “meg van a véleményem”? Mindenkihez kedvesnek lenni? Mindig mosolyogni? “Hiszen te olyan mosolygós vagy”...csak azért, mert elvárják...