Forrás: Gyal.hu
1998 óta országgyűlési képviselő vagy, folyamatosan megnyered a választókerületedet, mi ennek a titka? Hogy látod, mi az, ami húsz éven át folyamatosan motivációt ad, és megmozgatja a településeket, polgármestereket, választópolgárokat, hogy rád szavazzanak?
Pontosítanunk kell kicsit, ’98 óta vagyok országgyűlési képviselő, de ’98-ban abban a választókerületben Gyimesi István gyáli polgármester volt az egyéni képviselő, és mikor úgy döntött, hogy a gyáli ügyekre koncentrál 2002-től, én kerültem be mint egyéni képviselő. Többségében sikerült nyerni, volt itt egy 2002-es nagy fordulat a választás második fordulójában, és sikerült az egyéni mandátumot megszerezni az akkor Ráckeve központú választókerületben. 2006-ban ez nem sikerült, de 2010, 2014, 2018 már egy újjáalakított választókerületben – hiszen lecsökkent az országgyűlési képviselők száma –, ami ma Dabas központú, egészen Budapest déli határától Bács-Kiskun megye határáig húzódik, tehát Alsónémeditől, Dunaharasztitól, Dabason, Kiskunlacházán, Ráckevén keresztül Dömsödig. Azt gondolom, hogy sikerült nagyon jó és hatékony együttműködést kialakítani polgármesterekkel, önkormányzatokkal, képviselő-testületekkel. Nagyjából azóta is változatlan a személyük, nagyon jó munkakapcsolat van közöttünk, ezt szerintem érzik a választópolgárok is. Az országos politikában is jól áll a Fidesz, nyugodtan mondhatom, hogy kvázi vidéken a miniszterelnök személyes presztízse magas, és ezek együttesen adják ezeket a sikereket. Én hosszú időn – négy cikluson – keresztül az Oktatási bizottságnak voltam a tagja – civilben tanárként dolgoztam –, aztán 2014-től kapcsolódhattam be a nemzetpolitikába azzal, hogy Potápi Árpád János, a Nemzeti összetartozás bizottságának korábbi elnöke államtitkár lett, azóta pedig én vezethetem a bizottságot. Nagy egymásra találás volt ez, a munkánkról elmondható, hogy sikeres és örömteli, és az a tény, hogy 2010-től Magyarországon ennyire hangsúlyos lett a politikában, és a Fidesz-KDNP politikájában a nemzetpolitika, az mindenképpen egy sikertörténet, és nagyon jó ebben a szolgálatban részt venni.
Mik a Nemzeti összetartozás bizottságában a prioritások, hogyan képzeljük el a munkát?
Ez egy fiatal bizottság, sőt, maga a terület is. 1990-től működnek a hagyományos bizottságok, Gazdasági bizottság, Oktatási bizottság, Kulturális (időnként külön vagy összevonva), Honvédelmi, Költségvetési bizottság s a többi. 2011-ig a határon túli ügyekkel a Külügyi bizottság foglalkozott, kvázi a bizottság részterületeként működött. Aztán 2010 után a nemzetpolitika előkerült, mint önálló terület azzal a vélekedéssel, hogy ez nem egy külügy, egy Kárpát-medencei magyar belügy – sőt a nyugati magyarsággal való foglalkozást is ideszámolom, a diaszpórát –, hogy erre kellene egy önálló bizottság. 2010 nagy fordulat volt, jött a második Orbán-kormány kétharmaddal, és még abban az évben, mikor még föl sem állt a kormány, a képviselők letették az esküt – pont kilenc éve –, mikor elfogadtuk a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt, miszerint június 4-e a megemlékezés, de egyben a nemzeti összetartozás napja is. Ezt követte ugye az egyszerűsített honosításról szóló törvény, egy új választójogi törvény, ami megadta a szavazati jogot a nem Magyarországon élő magyar állampolgároknak, és 2011-ben pedig az új Alaptörvény, amelynek D) cikke kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarságért. Mindez azt indokolta, hogy legyen egy önálló bizottság. Így 2011-ben kivált ez a rész a külügyből, Potápi Árpád János vezetésével alakult meg a bizottság, majd ’12-ben született egy új, az Országgyűlésről szóló törvény, amely tartalmazza, hogy a Nemzeti Összetartozás Bizottsága egy kötelezően létrehozandó állandó bizottság. 2014-től, mióta kisebb az Országgyűlés létszáma – közel négyszázról lecsökkent kétszázra – a bizottság 9 fővel működik a parlamenti arányoknak megfelelően hat kormánypárti képviselővel, három ellenzékivel – 2 Jobbikos, egy MSZP-s, a hat kormánypárti egy KDNP-s és öt Fideszes képviselő. Sajátossága az egyébként megszokott parlamenti munkához képest, hogy nemzetpolitikai ügyekben, miután az alapvető törvények megvannak, és nagy változtatásokat nem igényelnek, mindenféle jogi kerettel rendelkezünk – létrehoztuk törvénnyel a Bethlen Gábor Alapkezelőt, amin keresztül a támogatásokat folyósítja az állam –, ezért előttünk annyi jogszabály, vagy jogszabály-előkészítés, mint más bizottságok előtt, nincs. Természetesen vannak nagy fajsúlyú ügyek, van minden évben költségvetés, ahol a nemzetpolitika egy komoly fejezet, elhangzik az előző költségvetés beszámolója, zárszámadás, a Bethlen Gábor Alapkezelő az éves beszámolóját a bizottság előtt tartja meg, meghallgatjuk azokat a nagykövet-jelölteket, akik olyan országokban fogják képviselni Magyarországot, amiben az ország nemzetpolitikailag érdekelt. Ezek főként a szomszédos országok, de ide tartoznak még azok a nyugati államok is, ahol nagyszámú magyar kisebbség él – Argentína, USA, Kanada –, illetve azok az országok, ahol jelenleg sok magyar munkavállaló dolgozik, mint például az Egyesült Királyság, Németország, Ausztria. Együtt dolgozunk Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter és miniszterelnök-helyettessel, és Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszterrel, hiszen a NÖB ügyei rendszerint diplomáciai ügyek – mind a Kárpát-medencében, a szomszédos országokban, mind a világban–, másrészt pedig ezek egy része gazdaságélénkítő program is egyben. Hagyományosan nálunk kerülnek napirendre az emlékezetpolitikai döntések, például határozati javaslatok emléknapokról, emlékévekről, illetve a történelmi múltra való emlékezés. Nagyvonalakban ezekből áll a bizottsági munka, ezen kívül a feladataink jelentős része kapcsolattartás olyan szervezetekkel, akik foglalkoznak nemzetpolitikával. Talán a legnagyobb ilyen a Rákóczi Szövetség, de ebbe a sorba illeszkedik a Magyar Ifjúsági Konferencia is, és természetesen a határon túli szervezetek. Pártok, politikai szereplők is gyakran megjelennek a bizottság előtt, tájékoztatást vagy beszámolót adva a tevékenységükről, illetve maga a bizottság is sokszor kap meghívást valamilyen határon túli eseményre.
Májusban indult – viszont vélhetően az EP-választások miatt kevesebb hangsúlyt kapott – a Székely Nemzeti Tanács által elindított aláírásgyűjtés. Ezzel kapcsolatban mi a kormány, vagy a bizottság álláspontja a nemzeti régiókra vonatkozó aláírásgyűjtés kapcsán?
Egy sikeres történeten már tulajdonképpen túl vagyunk, megfelelő számú aláírás gyűlt össze a Minority SafePack esetében. Itt is hasonló a dolog, az egy nemzeti kisebbségvédelmi kezdeményezés volt, az Európai Bíróság a Minority SafePack esetében is kimondta, hogy amennyiben egymillió aláírás bizonyos számú uniós államban összegyűlik, akkor az EU-nak foglalkoznia kell a kérdéssel. Évekkel ezelőtt kezdődtek az első lépések a Székely Nemzeti Tanács részéről, majd jóval ezután, évekkel később született a döntés, hogy ebben az ügyben is indulhat egy aláírásgyűjtés, amelynek végső hatérideje 2020 májusa. Nyilvánvaló, ha Magyarországról is kell 5-600 ezer aláírás, akkor ez kormányzati támogatás és felhívás nélkül nem megy. Legutóbb ebben az ügyben a stratégiai partnere a Magyar Kormánynak a Rákóczi Szövetség volt. Ők kaptak felkérést, forrást, és össze is gyűlt a szükséges mennyiségű aláírás. A FUEN, és elnöke, Vincze Lóránt, ősszel fogják beadni a Minority SafePack aláíróíveit az EU újonnan felálló testületeihez. Visszatérve a kérdéshez, hasonlóan fontos az ügy, mert ha kimondja egyszer az EU, hogy léteznek őshonos nemzeti kisebbségek által lakott régiók, mi lefordíthatjuk a régiót egy önrendelkező területnek, egy önkormányzatisággal, egy autonómiával rendelkező területnek, ez pedig hatalmas előrelépés lenne. A Kormány még ebben az ügyben nem hozott döntést, vélhetően a Rákóczi Szövetség ugyanúgy partnere lesz. A múlt héten a szövetség harmincéves születésnapján tartott ünnepi közgyűlésen ott volt az SZNT vezetője, és felkérte partnernek a Rákóczi Szövetséget, tehát vélhetően ők újra részt vesznek az aláírásgyűjtésben, és van arra időnk, hogy akár az őszi önkormányzati kampányt kihasználjuk erre, mikor tagjaink felkeresik a választópolgárokat. Még az Országgyűlésben is születhetnek döntések, hiszen a Minority SafePack aláírásgyűjtést egy parlamenti határozat is támogatta, és a legtöbb frakció csatlakozott ehhez a határozathoz. Az SZNT aláírásgyűjtése annyira friss, hogy frakción belül még nem született állásfoglalás, de állunk elébe, ha a Nemzeti összetartozás bizottságának kell beterjesztenie a határozati javaslatot. Tegnap is általános vitája volt egy bizottság által beterjesztett határozati javaslatnak, ami a nemzeti összetartozás évéről szól.
Hogyan látod, a nemzeti összetartozás 2019-ben mit jelent? Hogyan határoznád meg?
Szerintem egy mondatban nem lehet definiálni. El lehet kezdeni, hogy egy nyelvet beszélünk, egy a kultúránk, a történelmi hagyományaink, és hogy mindezt nem felejtettük el az elmúlt száz évben, ez maga a nemzeti összetartozás. Idézhetnénk Wass Albertet: Percre se feledd, hogy testvéred minden magyar, bárhol is éljen. Ezen kívül volt még egy nagyon fontos üzenet, amit miniszterelnök úr mondott tavaly novemberben a Magyar Állandó Értekezleten, Budapesten, mikor odafordult a Kárpát-medencei magyar szervezetek vezetői, és a diaszpóra magyarsága felé, és azt mondta: a száz év magány véget ért. Tudjuk a száz év kiindulópontját, a Trianoni békediktátumot, mikor szétszaggattak bennünket, és egyszercsak öt országban – mára már nyolc – találta magát az akkori magyarság, és vegyük hozzá a diaszpóramagyarságot is. Elteltek ebből a száz évből úgy évtizedek, hogy erről tilos volt beszélni is. Tulajdonképpen köszönettel tartozunk mindazoknak – írók, tudósok, művészek, sportolók, kétkezi munkások, tanítók, lelkészek – akik a nemzeti összetartozást akkor is fönntartották, amikor ez nem volt hivatalos kormányprogram. 2010 előtt sok ilyen évtized volt.
2010-ben olyan törvényeket hoztunk, amelyek elősegítették, hogy a száz év magány véget érjen. Az egész anyaország hozzáállása a kérdéshez is azt jelzi, hogy ma elmondhatjuk, hogy a nemzeti összetartozás érzése újra egy élő dolog. Kezdve a magánemberi kapcsolatokkal, folytatva a falvak-települések testvérvárosi kapcsolataival, a civil szervezetek, sportegyesületek között élő kapcsolatok vannak, tehát nagyon színes és élő szövet ez a nemzeti összetartozásé, ami egyre erősebbnek tűnik, és megjelennek ezen egészen díszes hímzések, és kinőnek olyan szervezetek, mint a Magyar Ifjúsági Konferencia, melyek erősek és színesebbé teszik a kapcsolatot. Végre megtaláltuk a nyugati magyarságot is, akik egyébként a rabvilágban is őrizték a magyar szabadság eszméjét. Adódtak új feladatok, például az EU-csatlakozás egyik ajándéka a szabad munkavállalás, és több százezer magyar munkavállaló dolgozik manapság Nyugat-Európában, sok esetben huzamosabb ideig, a kapcsolatot pedig velük is tartani kell, ennek egyik formája az általuk létrehozott, önszerveződő egyesületek és hétvégi iskolák támogatása. A nemzetpolitikai államtitkárság fölmért kétszáz, a világban működő vasárnapi iskolát, és lehetővé tette, hogy oda is menjenek Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjasok. Időnként hajlamosak vagyunk a nemzetpolitikát csak a Kárpát-medencével azonosítani, csak az elszakított országrészekben gondolkodni, de legalább annyi magyar él Nyugat-Európában és a távoli földrészeken, mint a környező államokban.
Trianon századik évfordulójára várható valamilyen hivatalos kormányzati rendezvény, vagy tematikus év meghirdetése?
2020-ra vannak tervek, a napokban kezdődött az általános vitája egy határozati javaslatnak, aminek a kiindulópontja 2019. március 8-án volt a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) ülésén, amit hagyományosan a házelnök hív össze. Ott született egy állásfoglalás, miszerint a KMKF felkéri az Országgyűlést, hogy nyilvánítsa 2020-at a nemzeti összetartozás évének. A Nemzeti összetartozás bizottsága elkészítette a javaslatot, tagjai egybehangzó igennel támogatták, majd benyújtotta az Országgyűlésnek, ahol a jelenlévő frakciók mindegyike támogatta. Részletekben voltak ugyan egyet nem értések, de az alapeszmével mindenki egyetértett. Mi azzal a szándékkal nyújtottuk be, hogy a száz évvel ezelőtti tragédiára emlékezni kell, meg kell emlékeznünk azokról a generációkról, akik ezt közvetlenül elszenvedték, és azt mondjuk, hogy ez az év álljon egy nap megemlékezésből, és 365 nap nemzeti összetartozásból. Azért nem gyászévet hirdetünk, mert 1920-ban halálra ítéltek bennünket, de túléltük. És nem csak egyszerűen túléltük ezt a száz évet, hanem olyan eredményeket tettünk le az asztalra Európában – legyen az tudomány, gazdaság, művészetek, sport vagy kultúra – amiket érdemes megmutatni a világnak. A határozati javaslat arról szól, hogy felszólít szervezeteket, intézményeket, egyházakat, hogy ez legyen egy emlékév, legyen úgy a száz esztendő emlékéve, hogy az eredményeinket bemutatjuk. Azt, hogy igenis létezik nemzeti összefogás.
Mik a tervei a NÖB-nek 2030-ig, mit tartanál sikernek mint a bizottság elnöke?
A 2030-ig célként kitűzött eredményeket a nemzeti összetartozás évének a határozata tartalmazza: egy új ajánlattal fordulunk a közép-európai népek felé. Látva az európai tendenciákat, ha nem működünk együtt, akkor a nemzetek meg fognak szűnni. Külön-külön az erős nemzet biztosan elveszik, együtt talán meg tudjuk őrizni a nemzeti identitást, ami nem zárja ki azt, hogy egy erős szerb nemzet, egy erős román nemzet, egy erős szlovák nemzet pontosan attól erős, hogy meg tud adni a területén élő őshonos nemzeti kisebbségnek közösségi jogokat, ami alapvető emberi jog – legalábbis mi annak gondoljuk az önrendelkezést. Együttműködést kínálunk – ezt egyébként elkezdtük az utóbbi években, gazdasági téren, közlekedésben, energiahálózatok összekapcsolásában tökéletesen együtt tudunk működni, működjünk együtt nemzetpolitikában is. Legyenek erős közép-kelet-európai nemzetek, akik az alapvető jogokat megadják az őshonos nemzetiségeknek, így például a magyarságnak is. Azt gondoljuk, hogy az autonómiaügyet – nevezzük így –, ma még Romániában, de a szlovák politikum nagy része is ilyen, ha meghallják, akkor rögtön szeparatizmust kiáltanak. Ez nem szeparatizmus, ez a békességnek, a társadalmi békének és a gazdasági prosperitásnak a záloga. Ha egy nemzeti kisebbség jól érzi magát a szülőföldjén, akkor ott társadalmi béke van, sőt, gazdasági fejlődés is megfigyelhető, ami a többségi nemzetnek csak az előnyére válhat. Azt várom, hogy 2030-ig ebben sikerüljön áttörést elérnünk, és ne arról kelljen majd beszélnünk, hogy Trianon nekünk Beke-Szőcs ügyet jelent, meg Malina Hedvig kálváriáját, Székely Mikó Kollégiumot, és vissza nem adott egyházi vagyonokat, hanem majd arról beszélhetünk, hogy száz év alatt eljutottunk a normális egymás mellett élésig.
Szerinted hogyan érhető el az, hogy a magyar fiatalok ne legyen közömbösek a külhoni magyarság iránt?
Nyilván megjelenik ez tantervben, de azt mondanám, hogy az alapja a pedagógusképzés. Sok tudást, élményt hozhat otthonról, a családból egy gyerek, aki hall szüleitől, nagyszüleitől a külhoni magyarságról. Nagyon sok olyan család él Magyarországon, akinek vannak valahol kárpátaljai, erdélyi, délvidéki gyökerei. Voltak évtizedek, mikor nem is beszéltek erről a nagyszülők az unokáknak. Egyrészt a család, másrészt a pedagógusképzés az alapja, hogy elkerüljük a közömbösséget. Nem akarom hibáztatni a mai felsőoktatást, vagy az onnan kikerülő pedagógusokat, de azt gondolom, hogy ott lehetne a nemzeti összetartozás iránti igény egy hangsúlyosabb, magán a szakmán túli hivatástudat. Azt gondolom, hogy a nemzetpolitika sokat tett azért, hogy a magyar fiatalok szemét felnyissa, hogy rácsodálkozzanak a Kárpát-medencére, hisz itt a Határtalanul program is, ami azzal a céllal született, hogy minden hetedik évfolyamos gyereknek megadasson, hogy tanulmányi kirándulásra mehessen egy elszakított országrészbe, és rácsodálkozhasson arra, hogy itt is magyarul beszélnek. A gyerekek úgy térnek haza, hogy a családjukat is nevelni tudják. Elmesélik, milyen volt például Székelyföldön, hogy ott is magyarul beszélnek. Ez a program olyan költségvetési kondíciókkal van ellátva, hogy aki pályázik, az nyer, és mindenki elmehet nagyobb anyagi ráfordítás nélkül, mert a szállás, az utazás, az étkezés, a biztosítás, a koszorúzás, a faültetés, sőt a programok is finanszírozhatóak ebből. A programot kiterjesztettük középiskolásokra, sőt, ellentétes irányúra is, hiszen a nyugati világból hozunk haza fiatalokat és kamaszokat, hogy nézzék meg a nagyszülők földjét. Tehát egyrészt pedagógusképzés, másrészt ezek a tanulmányi kirándulások tudják ráébreszteni a fiatalokat a nemzeti összetartozás fontosságára.
Van olyan személyiség, akit követendő példának tartasz akár hivatásodban, akár magánéletedben?
A nemzetpolitika kapcsán találkoztam gróf Esterházy János nevével, akiről egyébként azt a termet nevezték el, ahol Nemzeti összetartozás bizottsága ülésezik. Tipikus trianoni magyar sors az övé, egy igazi keresztény és magyar politikus, aki csak jó ember lehet: üldözték a kommunisták és a nácik is. Sajnos politikai rabként halt meg egy börtönben, és szülőföldjén még mindig nem történt meg a rehabilitációja, miközben boldoggá avatását már a lengyelek kezdeményezik, hiszen lengyel édesanyja és magyar édesapja volt, és Csehországban és Szlovákiában ő még mindig a háborús bűnös státuszban van. Eközben Oroszországban, ahol elítélték annak idején, már megtörtént a politikai rehabilitációja. Ő egy olyan sors és példa, aki kiemelkedik.
