A leghosszabb idő, amit versenyre vártunk.

Időben elkezdtünk készülni, úgy 2020-ban...

Töröltek minden nevezést. 21' kimaradt, majd 22'-ben a verseny előtti napokban kaptunk egy e-mailt, hogy hello, akkor tali a rajtnál. Írtunk egy mailt, hogy kicsit későn szóltak, mi lenne, ha áttennénk a nevezést 23'-ra? És mindenki nagy meglepetésére a válasz oké volt. 

2023. márciusa, Ciprus után:

-Figyi, nézzünk szállást, ez tetszik, beszéld le velük, hogy mennénk. -Oké

Április eleje: Benő: Lefoglaltad a szállást?

-Hmmm, nem. de intézem.

Május eleje: Benő: írtál a szállásnak? 

-...

Május 9-én elment a foglalásról szóló mail. Szuper szállásunk lesz a hegyekben, lovak, jakuzzi, mi kell más? 3,5 hét múlva verseny. Minden sínen van.

Május 23. Benő flex-szel elvágta a kezét és az ínak is roncsolódtak. Gipszet kapott és lázas is lett. De menni akar.

Május 28. Szépen gyógyul, de közben realizáltuk, hogy a munkahelye miatt nem tudunk időben elindulni, majd a megadott időpontig a szálláson megjelenni. Szállás stornó.

Ketten megyünk... Autóban alszunk... Nem, a gyerek is jön, legalább az egyik...

Az utolsó pillanatban szuper önkiszolgálós motelt sikerült találni a rajttól 25 percre, autóval. Így vágtunk neki a következő úticélnak. Pénteken délután elmentünk érte és majdnem 5-kor sikerült is elindulni Még egy gyors tusolásra és vacsorára is kerítettünk időt az egyik autópálya menti pihenőben, majd éjfél előtt kicsivel, sikerült bejelentkezni és azonnal ágyba zuhanni. A motel minden elvárásunkat felülmúlta, bárcsak minimum ilyen szép és tiszta szállásaink lennének ezután is. Külföldön még nem volt soha nagyobb gond, egyedül a Balatonnál és a Velencei-tónál sikerült dohos, vagy lelakott helyet találni.

A verseny napján azt hittem fáradtabbak leszünk a kevés alvástól, de szerencsére nem így volt. Boldogan ettük az otthon bekészített, megszokott reggelinket, majd útnak indultunk. Benő szinte egész napos programja mellett, Petrussal azt terveztük, hogy felmegyünk a hegyre, ott keresünk egy játszóteret és piknikezünk, kávézunk, forró csokizunk, fagyizunk, nézünk ki a hegyről élvezzük a pillanatot és várjuk apát.

A rajtszám felvétel után útnak indult a mezőny, mi pedig felszálltunk a szurkolói buszra, amit akkor tudtam meg, hogy megáll Vaduzban, mekkora mák, hogy a fővárost is láthatjuk. Pár apró szuvenír beszerzése után még Benőnek is tudtunk integetni.

Élménybeszámoló:

Betonról indult a verseny, az "agarak" azonnal kilőttek és a legjobbak 3:30/3:40-es átlag tempóval végig is mentek. A többséggel hamar beértünk az erdő és a szántóföld közötti murvás útra, itt csak a porral kellett megküzdenünk, mert saját magunk vertük fel, ahogy futottunk. A murvás út nem tartott sokáig, rátértünk egy hosszabb betonos részre, de még mindig síkon. Nagyon szép folyóparton futottunk, verőfényes napsütésben, igazán élvezetes volt, meg is álltam fényképezni, amit egyébként nem szoktam a versenyeken. Ezután hamarosan beértünk Vaduzba, itt 10 kilométernél megpillantottam a családot, egyáltalán nem számítottam rájuk, hisz úgy beszéltük meg, hogy a célnál találkozunk. Petrus elém futott pacsizni, mosolyogva futottam tovább. A gyors találkozás után emelkedni kezdett az út, olyan érzésem volt, mintha a Kékes Csúcsfutáson lennék. Ez az egész azt hiszem 18 kilométerig tartott, innen bevezetett az út az erdőbe, egészen a 1795 méteres magasságig. Kb 3 órányi szenvedés után még csak 1540 méteren voltam, nagyon meredek és kaptatós volt az út felfele. Gondolataimban a Medve-szurdok jött elő, csak létrák nélkül. Onnan laza 20 perc alatt 1310 méterre süllyedtünk végig a szép zöld erdőben. Talán ilyen szép helyen még nem is futottam. Ez a lejtő energiát adott, de miután újra emelkedni kezdett nagyon kezdtem fáradni Itt indult meg igazán felfelé az út a csúcsra. Leginkább csak sétálva tudtam haladni. Ez volt az első verseny, ahol az emelkedőknél senkit nem tudtam lehagyni. A csúcs másik oldalán kellemes kis lejtő jött, kezdtem reménykedni, hogy innen már csak lefelé megyünk és vége a szenvedésnek, de nem így lett. Csak 160 métert ereszkedünk, amikor már hallottam a befutók neveit és már szurkolók is voltak, itt kaptam először meleg levest egy kislánytól, aki a házuk elött szurkolt a szüleivel. A leves után újra felfelé kellett futni, már alig volt bennem élet. Szégyen, nem szégyen idősebb korosztály több tagja is úgy ment el mellettem, mint a huzat. Futva és gyalogolva is. Az utolsó két dombon, ami cél előtt volt, próbáltam tartani a tempót egy 3 fős csapattal, ami sikerült is. A célba érkezve boldogság öntött el, hogy sikerült teljesítenem eddigi legnehezebb maratonomat 6 óra 9 perc alatt. Sajnos egyedül maradtam, mert időközben Petra nagyon megbetegedett, így Ágival a kocsiban vártak meg. Gyorsan felszálltam egy buszra, ami visszavitte a futókat a rajthoz. Felszálláskor még hallottam a bemondót, amint gratulál a résztvevőknek és jövőre újra várnak vissza minket...

Nagyon jól megrendezett verseny volt, bár voltak szakaszok (3-4 km az erdőben) ahol nem sok emberrel találkoztam, még elsősegély nyújtó emberekkel sem. Ha ott kidőlsz, idő, mire megtalálnak. A frissítések jól voltak elhelyezve, sose viszek maratonon magammal semmit, a hely adottságaihoz alkalmazkodom.

19. maraton.

Jöhet a következő...

Mindig is meglepődött értetlenéggel néztem azokat az embereket, családokat, akik futnak a repülőtéren, mindaddig, míg magunk is így jártunk márciusban. Szerintem csúcsra járattuk ezt az indulás témát, igazán izgalmas percek voltak, hogy vajon bezárják-e a kaput előttünk? Szokásunkhoz híven nem terveztük túl a ciprusi kirándulásukat, az utasok száma, repülőjegyek, parkoló minden időbe le volt foglalva, aztán a várva-várt indulás egyszer csak hopp… elérkezett. Este megbeszéltük mikor kelünk, mire mennyi időt szánunk reggel, mikor keltjük a gyerekeket, persze a parkolónál már izgalmas pillanatok voltak, hogy mikor indul a minket szállító busz? Vajon tényleg csak 3 perc, míg a reptérre érünk? (Nem, minimum 6, ami most örökkévalóságnak tűnt) Sebaj, csak oda érünk. Itt a reptér, futás. Ellenőrzésen átjut, dugi keksz éhenhalás ellen a bőröndben, vízre már nincs idő, majd veszünk a gépen, még jó, hogy lehet kapni.

3 óra múlva, pedig már vártak is a legújabb kalandok. Leszállsz, kijössz, élvezed a sós levegő illatát, a napsütéses tavaszt, gondolatban már a koktélt szürcsölőd, hol az autó, amit béreltünk apa? Most látod, hogy a reptértől 3 km? Ahammm, autópálya? És van transzfer? Nézed??? Na, van? Megtaláltad az infót, van? Huhh remek, akkor keressük meg. Innen már flottul ment minden, jöttek és vittek minket. A jobboldali közlekedés már nem okoz gondot, így bátran csaptunk a lecsóba és érkezés után két nevezettséget is kipipáltunk, ha már ott voltunk a környéken. Az egyik a larnakai sós tó és a flamingók, sajnos csak messziről látni őket. Az állatkertben sokkal közelebb vannak, bár itt meg szabadok.

A másik csodás, festői környezetben fekvő Hala Sultan Tekke mecset. Még sose jártam mecsetben, szerencsére mama és Petra fel volt öltözve megfelelően én pedig egy sállal takartam a kilátszó testrészeimet. Jázmint nem engedték be a rövid szoknyája miatt, így kinn megvárt minket Benővel meg a száz macskával. Ciprus a macskák szigete, egyes nézetek szerint Egyiptomból hozták őket az elszaporodott kígyóállomány csökkentésére, a kígyók mentek, macskák maradtak. Állítólag többen vannak, mint az őslakosok, kb 1,5 millióan. Petrust azonnal elvarázsolta az összes utunkba eső macska. Első reggel a szállásunkon, “csak” 4-et számoltam, de lehet volt 6 is. Persze a hangosan nyávogó lett a kedvenc, mire feleszméltem a pizsi is tiszta macskaszőr lett, este jó kis relax program volt leszedni az összes szálat.

De előtte azért még akadt pár izgalmas pillanat, mondjuk mikor kiderült, hogy Benő 2020-as regisztrációja 2022-ben maradt. Mondd Édes, jól értem, amit mondanak? Nincs regisztrációd, de itt vehetsz? Mekkora mázli, hogy nem jöttünk feleslegesen a Maratonra! Aha és a rajt ott lesz, ahol megnézted, de nincs tömegközlekedés a szállásra? Ami 42km-re van? Tehát, ha szeretnél Pafoszról hazajutni a verseny után, érted kell jönni??? Remek! Mama vezet… Na jó, egy kis hidegzuhany után rávettem magam. A biztonság kedvéért miután elfoglaltuk a szállást, elmentünk megnézni a rajtot. Amit nem találtunk meg, mert reggel építették fel. Szóval így érzékelitek a verseny nagyságát. Reggel felkeltünk, ledobtam Benőt a rajthoz, majd haza a többiekért ő pedig elindult az újabb versenyén.

"Nagyon szép helyről indult a rajt, az első 8 km gyönyörű tengerparti szakaszon, mint ahogy hirdetik. Nem volt lezárva az út, mellettünk jöttek-mentek az autók, majd nincstelen névtelen utakon vitt a versenyútvonal, sokszor olyan helyeken, ahova este nem mernél kimenni. A kereszteződésekben volt egyedül kijelölt személyzet, aki mutatta merre fuss. Több helyen szemetet, avart égettek, így kicsit szeméttelep feelingje volt. Kisebb nagyobb emelkedők tarkították az utat, nem kezdőknek való terep. A pafoszi repülőtér mellett is elfutottunk, nagyon közel láttunk repülőt felszállni. Látványosság ennyi volt, se vidám szurkolók, se egyéb attrakció nem nagyon akadt. Aki fél az autók mellett futni, az ne induljon ezen a versenyen, mert voltak olyan szakaszok, ahol a főútból választottak le bójával egy kb 30 cm csíkot, így a bója és a szalagkorlát közé szorultunk. Se előzni se teljes biztonsággal futni nem lehetett. "

Mi Pafoszon vártuk Benőt, megszoktuk, hogy 35 km környékén üzen, így könnyen tudjuk mikor várjuk a cél közelében. Így egy fagyi és másoknak szurkolás is belefért az időnkbe. Aztán végre feltűnt a várva-várt ismert alak körvonala. Célba érkezés pillanatában boldogság, ismét büszke érzés öntött el minket. A befutás pont a kikötőben volt az ikonikus pafoszi erőd mellett, így adta magát a kihagyhatatlan lehetőség, hogy ezt a látványosságot is kipipáljuk. Alig pár perc alatt, hiszen nem olyan nagy alapterületű, de fentről gyönyörű a kilátás a tengerre. Kis pihenő után a közeli Afrodite szikláit néztük meg, ahol egy nyugalmas, naplementés sétát sikerült magunkévá tenni. Itt emelkedett ki a habokból a szerelem és szépség Istennője, persze Petrust is elvarázsolta ez a történet. Mivel Cipruson minden Afroditéről (és a macskákról) szól. Másnap felkerestük a híres fürdőt, ahol a monda szerint Adonisz első pillanatra beleszeretett, mikor meglátta az itt fürdőző Afroditét. Jártunk a Király síroknál, ami több száz m2, csendes nagy és nyugalmas, gyönyörű tengerparti helyen fekszik. A kőbe vájt kamrák szerteszét helyezkednek el, van amelyikbe le lehet menni, másokat pedig fentről lehet megtekinteni. Petra és mama megszavazta a látnivalók közé a pafoszi állatkertet, ami az egyik legjobb döntés volt, hiszen nem minden nap jönnek a gyűrűsfarkú makik a nyakukba, sőt egy aznap született kis makit is láthattunk. Igazán életre szóló élményt sikerült ott kapnunk! A madár show után pedig Harry Potter baglyával is lehetett képet készíteni, épp most olvassuk, szóval ez is maradandó élmény lesz Petrának.

Ezen az úton csak görögök lakta Ciprus fért bele az időnkbe, pedig nagyon szívesen megnéztük volna az elhagyott várost. Tehát itt is van, amiért érdemes lesz visszatérni. Pláne, hogy a kettéosztott fővárosban, Nicosiában is rendeznek maratont.

Az idei évben lelassultak a maratonokon szerzett kilométerek. Nem is terveztünk sok mindent az utóbbi  kiszámíthatatlan éveknek köszönhetően. Márciusban nem tudtunk Ciprusra kijutni a korlátozások miatt, egy csendes májusi Belgrád maraton után végre újra nagyobb utazáson gondolkodtunk. A nyáron igyekeztünk Magyarország természeti kincseinél kikapcsolódni és összekötni egy egy Rám-szakadék túrával vagy Balaton átúszással, sátrazással, de a nagy családi nyaralás, amit igazán vártunk és izgatottan készültünk, ahol együtt lehetünk és újra felfedezhetünk, az Finnország, vagyis Helsinki.

5 nap csoda várt ránk, figyelemmel kísérve, hogy végül is miért jöttünk, próbáltuk nem rohanóssá tenni a városlátogatást. Jázminnal két látványosságot néztünk ki, ami a 2. és 3. napunkat ki is tette, utána pedig a Maratonra pihenés volt a szempont, bár ez annyira nem sikerült Benő szerint, mert természetesen mentünk gyalog is kilométereket, pedig használtuk a tömegközlekedést.

Bécsből délelőtt indultunk és naivan azt gondoltam, hipp-hopp kora délután már csomagmentesen csavargunk a szállásunk környékén, kávézgatunk, jókat eszünk. Ugye mondanom se kell, hogy ennél több időbe került eljutni a címre, mindig elfelejtem a kisváros előnyét. Itthon bárhova el lehet jutni rövid időn belül, főleg ha tudod mikor kell indulni és merre.  Mikor megérkeztünk az irodához, kedvesen közölte a szállásadónk, hogy innen még 2 km a lakás, kicsit meglepődtem. Azt hittem ott lesz a tömbben vagy a környéken. Nagyon rendes volt, azonnal intézkedett és a takarítószemélyzet kocsiba vágott minket és szépen átfurikázott velünk és a bőröndjeinkkel. Mindezt a legnagyobb természetességgel. Útközben próbáltunk beszélgetni, az úr elmondta, hogy egy éve laknak Helsinkiben, előtte Manilában éltek a feleségével. Én pedig elmeséltem miért jöttünk a városba. Amikor megálltunk az emeletes háznál a parton, meglepődve vártam, hogy látni fogjuk a csatornát a lakásból?  Felérve csodás és nyugodt látvány fogadott minket, a kilátás pedig pazar volt.  Gyors frissítés után késő délutáni-kora esti vacsoránkat egy eredeti olasz pizzériában fogyasztottuk el. Szerencsére a finnek szeretik a nemzeti konyhát és nem kényszerültünk rénszarvashúst enni egész héten. :D Viszont nagyon szeretik az eurót is, vagyis minden  drága náluk. Nem kicsit, nagyon. Végül is a színvonalat meg kell fizetni, ennek köszönhetően nincs szemét az utcán, az 5 nap alatt nem láttunk a fővárosban hajléktalant, pedig sok helyen megfordultunk, pályaudvarokon is. Kiszámítható, nyugodt életet tapasztaltunk, ahol nem kapkodnak, nem volt dudaszó és senki nem bántotta a másikat, a zebrát megközelítve pedig a sofőr nem a gázra lép, hogy még átslisszanjon, hanem messziről lassít. Ennyi ország látogatása után már van tapasztalat...

Első egész napunkra nem terveztünk semmi mást, csak a Seurasaari Szabadtéri Múzeum meglátogatását. Ahova Jázmin kérésére bicajjal terveztünk menni, de csak rollert tudtunk bérelni, nem jöttünk rá a kölcsönzére, pedig minden appot és táblát elolvastunk, így a Szajna-parti rollerezés után újra nagy családi suhanásba fogtunk végig a parton, Petrát Benő vitte én pedig Jázminnal melegítettem, de végül neki is szereztünk egy kétkerekűt. A szigetet ahol a múzeum van csak gyalog lehet megközelíteni egy hangulatos hídon, amit meg is tettünk egy nagyadag fagyival a kezünkben. Itt tényleg gombócot adnak, addig kapargatják körbe-körbe, míg kész nem lesz, előtte minden fagyizónál sort láttam, ekkor megértetem miért. Az egész szigeten fák és bokrok között eldugott kis helyeken rengeteg érdekesség látható, hogyan is éltek régen a finnek. Szinte minden fán láttunk madáretetőt lelógatva. Persze az egyik öbölben fürdeni is lehet, így nem hagyhattuk ki. Míg mi játszottunk és szórakoztunk sok helyi csak jött, úszott kicsit, majd ment a dolgára, vagy csendesen üldögélt még kicsit a parton. A szokásos elmaradhatatlan szendvicseink elfogyasztása után lassan elindultunk a szállásunkra, vacsorát főzni. A tervezett menü sajtos-paradicsomos tortellini paradicsommártással és sajttal. A desszert pedig finn csoki és gumicukor. Utána pedig nagy vágyam teljesült, elkezdtük a lányokat megtanítani römizni és pókerezni. Amit minden este lelkesen gyakoroltunk. 

Másnap egy újabb szigetre készültünk, ami az UNESCO világörökség része, így természetesen nagyon vártam, már az utat is, hiszem komppal utaztunk és a leghíresebb piacukról a Kauppatoriról indult a komp. Aki ismer, tudja, hogy a piac szó hallatán elgyengülök :D Legyen az gyümölcs, termelői árú vagy régiség, imádom. Itt most a visszaútra terveztünk egy piacos vacsorát. Tehát a  Suomenlinna szigete egy régi tengeri erődítményt a svédek építették a 18. század közepén, hogy védelmet nyújtson az orosz támadások ellen. Nem volt túl sikeres, hiszen az oroszok elfoglalták a finnül Viapori néven ismert várost 1808-ban. Utunkat ismét fagyival kezdtük,majd a papír térkép rejtelmei után elkezdtük bejárni a szigetet. Első fontosabb állomásunk a mesemúzeum volt, ahol rengeteg csodás régi játékot láthattunk. Sok kis finn herceg és hercegnő, nemes gyerekek babáit, vonatait, autóit. Majd a szemem megakadt a Muminokon,a kis kedves és boldog trollokon. Elkezdett derengeni, hogy én őket ismerem... Aztán nem volt visszaút, teljes Mumin fertőzés, onnantól csak őket láttam és boldog gyerekkoromat idéztem, meg fertőztem Petrát, mert már neki is minden Muminos volt, az innivaló amit egy automatából könyörgött ki ( vittük a kulacsainkat vízzel, egyes kutatások szerint a finnországi csapvíz közel 100-szor kevesebb baktériumot tartalmaz, mint a palackozott víz. Ez főként a többlépcsős víztisztító rendszerüknek köszönhető.) és a rágó is Muminos, a mit Benővel vettek a futásra. Boldogan fogom karácsonykor a Muminos gömböm a fára akasztani amit az ajándékbolt látogatásnál szereztem. Mindenhonnan jön haza egy egyedi karácsonyi üvegdísz, itt erre esett a választás. Ez a sziget is strandolásra csábított minket és hiába vettem előző nap egy plédet, hogy majd milyen jó lesz, persze, hogy a kanapén pihent, mi meg nyomtuk megint nomádba a homokos strandot. Tovább haladva egy este nyitó képzőművészeti pop up helységre bukkantunk, a gyermeki kíváncsiságra mosolyogva beinvitáltak minket, hogy nyugodtan nézzük meg mit alkotnak és dolgoztak tovább. A falakra helyi fiatalok festettek épp. Sétánkat folytatva megpillantottuk az óriási ágyúkat, majd a Királyok kapuját néztük meg, utána pedig elindultunk a kompra, hogy a piacon elköltsük a korai vacsoránkat. Petra fisch&chips-et, Jázmin lazacot, én pedig kis szardíniát ettem amit egészben frituznak és egyben eszik meg. Benő pedig jól számított, mindenhonnan kapott kóstolót.

Pénteken a rajtszám felvétel és egy park meglátogatása volt tervben. Minden alkalommal figyelek, hogy Petra is élvezze a séták között sokszor van játszóterezés is, ami neki fontos.Amíg Benőre vártunk, hogy elintézze a rajtolással kapcsolatos ügyeket, megkérdeztem Petrust, hogy lenne-e kedve a gyerekfutamon 500 métert futni? Az annyi, mint itt nálunk a pályán, mikor az edzése után fut egy levezetést, erre lelkesen mondta, hogy igen. Így beneveztük őt is, majd elindultunk a legnagyobb strandra, mert melegebb lett, mint vártuk. Szerencsére a pléd már nálunk volt, így a strandon ahol nem volt semmi büfé, bolt, látványosság, már nem estem kétségbe. Élvezhettük azt, amiért jöttünk. Víz és homokban turkálás, mi kell más egy gyereknek? Egy kis medúza  pecázás. Bátran kapkodta ki őket a két kezével a vízből, szegény döglötteket pedig méltó végső helyükre helyezte őket a homokba ásott gödörben. Azért a vízhőfok nem egy Földközi-tengeré, de térdig sikerült bemerészkedni, a bátrabbak (Benő és Petra) pedig még úsztak is. Ezen a napon korábban tértünk haza, egy gyors tésztavacsora után igyekeztünk hamarabb ágyba bújni, hogy másnap aránylag kipihenten rajtolhasson Benő.

A maraton reggelén Benő egyedül ment a rajtvonalhoz, majd mi később indultunk utána, miközben figyeltük online eredményeit. Ebből annyit tudtam, hogy lassul 20 kilométer után. Néhány hete volt egy bokasérülése és előző nap ráment a liftajtó, így biztos voltam benne, hogy nehéz lesz végigfutnia a 42 kilométert.  Egy hosszabb és három kisebb körből állt a verseny. Benő ezt nem szereti, mert unalmasnak tartja, és már ismered az utat,  főleg ha domb jön, akkor meg a kedved is elmegy. Az első kör a házunknál haladt, ahol Benő csalódottan vette tudomásul, hogy nem vagyunk lenn, de az igazat megvallva még aludtunk :D Addig jól érezte magát a futáson, majd egyre melegebb lett  és elkezdett lassulni, a verseny maga csendes volt, mint maguk a finnek. Se sok utcazene, se egy szurkoló, az emberek tettét a mindennapi dolgukat, így kicsit egyhangúan folytatta útját. Aztán elkezdett fáradni, az óra szerint is gyors volt a tempó, a 3:45 maratont tervezőkkel futott, a lábát pedig végig érezte, így egyre jobban esett a tempója. Egyszer eltévedt, mert a félmaratonosoknak és a maratonosoknak egy helyen volt az útválasztás és egy másik kollégával rossz fele fordultak. Majd a kolléga bizonyára helyi  lehetett, mert elnavigálta Benőt egy kisebb kör után a helyes útvonalra. A tengerparton  kerülgetni kellett a turistákat, annyira nem érdekelt senkit a futás. Mi a cél mellett várakoztunk, a szokásos együtt befutásra, és vártuk Benőt. Majd a verseny után pizzázni mentünk, ami kebabozás lett, én pedig az előzőleg kinézett kis kínai étteremnél fogyasztottam el a kedvenc Pho levesem, míg Petrus a szembelévő játszótéren szaladgált, melegítve az ő versenyére. Ekkor már kezdett izgatott lenni és a szokásos verseny előtti tüneteket hozta. Nagyon aranyos volt, ahogy izgult, tapasztalatainkkal próbáltuk nyugtatni. Elmondtuk, hogy ezt magáért teszi és mennyire jóleső boldog érzés lesz a végén beérni és megtapasztalni, hogy legyőzte magát és megtudta csinálni. Mi mindenképp büszkék leszünk rá, akkor is, ha sétál vagy meggondolja magát. Elmondtuk, hogy ne fusson  az elején a leggyorsabb gyerekekkel, hanem tartalékoljon és próbáljon meg egy tempót tartani, mikor meglátja a célt, pedig gyújtsa be a puskaport a lábai alatt. A rajthoz végül Benővel állt és ez erőt adott neki. A tanácsainkat megfogadta és örömmel ért a célba, majd az ajándék innivalót és cukorkát boldogan fogadta már éremmel a nyakában. Hogy érezte magát? Az ő  szavai: Úgy remegett a lábam, de nem tudtam leállni. Büszke vagyok magamra! Jó látni a többi gyereket, hogy örülnek az éremnek.

Ősszel még találkozunk:

Petra, Jázmin, Ági, Benő