Ha már eleget dugtál egy rosszfiúval, akkor egyre jobban vágysz egy jófiúra.

Én már csak tudom, nekem van mind a kettő. Minden lehetséges formáját kipróbáltam már az emberi párkapcsolatnak, és még soha nem éreztem magam ilyen tökéletesen egésznek, mint mióta ők ketten, Francis és a Gróf úr életem részei. 

Francis egy önző, birtokló, megmondóember, aki elvárja, hogy minden az ő kívánsága, vágya, parancsa szerint történjen. Perverz módon fantáziadús az ágyban, mindig eléri, amit akar és lehetetlen nemet mondani neki. (Nem, mintha akarnék, bár én vagyok ezen a Földön az egyetlen, aki ezt megteheti.) Képes bárkit megveretni, csak azért, mert beszólt nekem, vagy ferde szemmel nézett rám. Félelmetesen védelmező, a férfi, akivel senki nem packázik. Elképesztően izgalmas és változatos az életem mellette, bár néha megijeszt, mennyire meg akar védeni mindentől és mindenkitől. 

A Gróf úrban is megvannak azok a tulajdonságok, amiket én egy férfiben fontosnak tartok. A birtoklási vágy, a határozottság, hogy ő hordja a nadrágot a kapcsolatban és én nő lehetek mellette. De, sokkal természetesebb, nyugodtabb, néha egy kicsit gyermeki, mert bármennyi szeretettel is halmozom el, az soha nem elég neki. Ő az, aki képes velem órákig beszélgetni, és ha a szex is jár a fejében szinte folyamatosan, amikor csak rám néz, képes visszafogni magát. Egy darabig... 

Érdekes ez a kettősség, mert a kétoldalú személyiségemet páratlanul kiszolgálja. Nagyon sokat elmélkedem ezen, hogy ugyan miért kell nekem kettő? Tényleg lehet szeretni két férfit egyszerre? A válasz: nem könnyű, de igen, lehet. Annyi érzés, annyi erotikus túlfűtöttség, annyi szeretet van bennem, hogy bármennyit is adok az egyiknek, még a másiknak is képes vagyok 100%-ot nyújtani. 

És, ha mélyebben belegondolok, akkor ennyire egyszerű a képlet.  Mindannyiunkban van jó és rossz, csak mivel a legtöbben meg akarunk felelni a társadalmi elvárásoknak, és azt szeretnénk, hogy a közeg amelyben élünk, befogadjon minket, így a rosszat megpróbáljuk elnyomni, elkendőzni. Én azonban, a betegségem kapcsán, megtanultam, hogy muszáj mindkét oldalt kiengedni, megélni, mert ha nem, ha túlságosan korlátok közé szorítom, akkor a végén kirobban és kezelhetetlenné válik. 

Ezért tökéletesek a számomra így, ahogy vannak. Mert van egy kegyetlen, bűn rossz, lázadó énem, amelyik éhezik a perverz szexre és amelyik rezzenéstelen arccal nézné végig, ahogy szarrá vernek előtte valakit. És van a jó,elfogadó, megbocsátó énem, amelyik a maga természetes egyszerűségében lubickol és a légynek sem ártana.

Néha, amikor az egyikkel vagyok, és történik valami nagyon jó, (ahogy mostanában gyakran), el sem tudom képzelni, hogy bármi/bárki másra szükségem legyen és nem értem, minek nekem kettő. Egészen addig a pillanatig, míg a másikkal nem találkozom, és rájövök, hogy bármilyen nyakatekert és mások számára érthetetlen ez az egész, én így vagyok kerek, így tudok működni. És végtére is,.. csak ez számít. 

Egész gyerekkoromtól fogva folyamatosan szembesülök ezzel a kategóriával. Azt gondolják magukról, hogy ők jó emberek, mert átlagos életet élnek, van otthonuk, van házastársuk, gyerekük, munkájuk, vagyis a társadalmi életfeladatukat tökéletesen teljesítették. Ami persze, szép és jó, de igazából nincs bennük semmi. Mindig valami külső dolgot kell találniuk, amitől különlegesnek érzik magukat. 

Ez a kategória féltékenységből, irigységből, egyszerűen képtelen tolerálni a másságot. És most nem a mostanában agyongyepált nemi másságra gondolok, hanem bármilyen, átlagostól eltérő viselkedést. Ha egy közösségbe kerülnek, természetesen összetartanak, mert a magukhoz hasonlót keresik, viszont jajj annak, aki másként, egyéniségként közéjük csöppen.

Ugyanis nincs bennük egy csepp empátia, elfogadás, azt, aki más elveket vall páriának tekintik, valami ufonak, akinek a közelébe sem szabad menni, mert még elkapják a fertőzést. Mivel nem értik, sőt nem is szánják az időt a másik megértésére, saját maguk gyártanak elméleteket, hogy a másik miért olyan, amilyen, majd eldöntik, hogy oké, nem közénk való, utáljuk ki. 

Sokáig abban reménykedtem, hogy ez csak a gyerekkorra jellemző, hogy majd kinövöm és többet nem kell szembesülnöm ilyenfajta csalódottsággal. De, sajnos, aki egyszer kilóg valahonnan, az egész életében ki fog. Egy időben próbáltam megfelelni, nem önmagamat adni, hogy befogadjanak maguk közé, de így, 44 évesen azt hiszem, már teljesen fölösleges. Fatalista vagyok, ha valahol ott a helyem, akkor ott fogok maradni, ha nem, akkor nem. Az más kérdés, hogy teszek-e ezért, vagy csak hagyom a dolgokat hamvába halni. 

Ezt még nem döntöttem el, egyelőre csak nyalogatom a sebeimet és azt hiszem, a következő közös összejövetel fogja elbillenteni a mérleg nyelvét. Persze, azon is gondolkoztam, hogy ha elég sokáig vagyok egy közösség tagja, akkor talán előbb-utóbb megszoknak, vagyis lehet, hogy csak időt kell adnom nekik, de egyelőre nagyon mélyek a sebek, amiket okoztak. 

Sokat rágódom azon, ha valaki megbánt. El tudom engedni idővel, de a mai napig megvisel, amikor úgy érzem, hátrányos a helyzetem, csak mert más vagyok, mert nem vagyok átlagos. 

Csak álltam a vízben, körülöttem toronymagas hullámok próbáltak meg magukkal sodorni és az ég felvette azt a mély szürke, sötétkék árnyalatot, amiből reméltem, hamarosan esőcseppek záporoznak majd. 

Bár nem villámlott, úgy éreztem, a körülöttem tomboló természet szenvedélye engem is magába szippant és azonnal kéjes borzongás futott végig rajtam. Ösztönösen benyúltam a vízbe, az ujjaimat a fürdőbugyim szélén át becsúsztattam a szeméremdombomra. Amikor rátaláltam a csiklómra, halk, elégedett sóhaj tört ki belőlem. Összeolvadtam a természettel, már semmi nem létezett körülöttem, csak a viharos szél, a vízcseppek tánca a bőrömön, mintha része lennék az örökkévalóságnak. 

A szenvedély egyre magasabbra tört bennem, ahogy az ujjaim repdestek, és lassan elértem az önkívület határát, amikor váratlanul egy idegen kéz érintésére rezzentem össze. Első reakcióm a menekülés volt, odébb akartam húzódni, megfordulni, hogy jól beolvassak annak, aki megzavar, de az ujjak finomak voltak, kutakodóan udvariasak és csak fokozták bennem a gyönyör utáni vágyat. 

Így aztán engedtem, hogy egyik karjával magához szorítson, tenyere a fürdőruha felsője alatt a meztelen mellemre simuljon, a másik keze ujjai pedig az enyémekkel összekulcsolódva folytassák az izgatást legérzékenyebb pontomon. 

Már közel jártam, a férfias kéz minden érintése a viharral összhangban korbácsolt egyre feljebb a csillagok közé, míg aztán nem volt hová menni és egy hatalmas sikoltással testem összerándult, ahogy az orgazmus végigsöpört rajt. Még le sem  csillapodtam, amikor megéreztem az ostromot. Ahol eddig az ujjak játszadoztak velem, most valami sokkal vaskosabb és keményebb érkezett. Nem bántam egy cseppet sem, pucsítottam, amennyire tudtam kitoltam a fenekem, hogy minél gyorsabban és eredményesebben férjen hozzám.

Mint egy faltörő kos nyitott utat bennem, sziklaként tartott a testünket ostromló hullámok között és amikor mozogni kezdett bennem, mintha összeborult volna föld és ég. Megérkezett az eső, lágy, meleg cseppekkel árasztva el minket, körülöttünk a vihar sötétje, mint egy bársony takaró. Nem léteztünk, láthatatlanokká váltunk, csak a gyönyör szikrái lobbantak fel testünk körül, mint apró szentjánosbogarak. 

Elvesztettem az időérzékemet, nem érdekelt, mióta csináljuk, csak az újabb döfésre koncentráltam, az érzésre, amit keltett bennem, az egyetlen dolog, ami számított, hogy a kéjlétra minden fokát megjárjam. Remegett a lábam, hátranyúltam, a fenekét markolva még jobban szorítottam magamhoz a testét, aztán egyszer csak, számolatlan orgazmusaim közben ugyanolyan hirtelen vége lett, mint ahogy elkezdődött. A fülembe nyögött, éreztem a lüktetést, ahogy belém engedi magát, aztán már vissza is húzódott, ordító ürességet hagyva bennem. 

Villámgyorsan fordultam meg, amint pántként feszülő karjaiból szabadultam, de akárhogy is kémleltem, senkit nem láttam a sötétben. Mintha csak képzeltem volna az egészet. Összerázkódtam, megsimítottam még mindig érzékeny ölemet és tudtam, testem továbbította agyamnak a jeleket, hogy erre egyedül nem lettem volna képes. 

Megigazgattam a fürdőruhámat, lassan a part felé lépkedtem és közben már egy újabb balatoni viharról álmodoztam, remélve, hogy a Tó Istene akkor is meglátogat majd...

Az embereket általában az alvás tölti fel és az étel tartja életben, engem viszont a szex.

Sokszor megkaptam már életem során, hogy szexcentrikus vagyok, és most már túltettem magam azon, hogy emiatt szégyellnem kelljen magamat. Szerintem ez jó dolog, mégha néha nehéz is eleget szerezni belőle.

Olyan számomra, mint egy drog. Amikor eleget, jó minőségűt kapok, akkor pörgök és nincs megoldhatatlan feladat számomra, ha viszont akadozik az ellátás, akkor gyorsan lemerülnek az elemek és csak vegetálok. 

Már többször is észrevettem magamon, hogy ha eltelik egy-egy hét anélkül, hogy valamelyik uram jól meg ne csinált volna, akkor ellustulok, és a depresszió is sokkal könnyebben erőt vesz rajtam. Az elmúlt pár napban egyszerűen semmire nem voltam képes. Tobzódtak előttem a feladatok, de csak feküdtem az ágyon és még magamnak is nehezen magyaráztam meg, mik azok a béklyók, amik nem engednek felkelni. 

Beszéltem velük, találkoztam velük, de nem volt egy fergeteges menet, ami feltöltötte volna az elemeket. Miután ennek hangot is adtam, természetesen megkaptam a magamét, aminek eredményeképp mintha túltelítődtem volna elektromossággal, mint amikor Thor túltölti a pörölyével Vasember mellaksi reaktorát. 

Azóta nincs olyan feladat, amit el ne végeznék örömmel - még a takarítást is. Sokkal hatékonyabban telnek a napjaim, ha megfelelő minőségű és mennyiségű a szex. Kaja és alvás nélkül simán ellennék, de úgy látszik, engem tényleg a szex éltet. 

Azt hittem, ezúttal tényleg menni fog. Terápiás céllal ugyan írok róla, elég gyakran, de a körülöttem lévő emberekkel ritkán beszélgetek a betegségemről. Egyrészt, mert sokan úri huncutságnak tartják, és ahogy régen mondani szokták: "Ha mindennap kimennél a kukoricaföldre kapálni nem lennél depis!"

Másrészt, mert ami nem kézzel fogható, azt eléggé nehéz megérteni, elfogadni. Hiszen erre a szarra nincs gyógymód, nincsenek látványos tünetei, mint mondjuk egy Tourette-nek, vagy egy epilepsziának. Az egyetlen, ami néha megtörténik, a pánikroham. Ezen kívül a mániás depresszió egy csendes gyilkos. 

Ráadásul nekem a dilidokim is megmondta anno, hogy eszméletlen erős az önuralmam, az önkontrollom. Ezért van az, hogy a felületesen ismerők azt látják, hogy optimista vagyok, mindig vidám, kedves, jó fej, hogy boldog vagyok és az élet napos oldalán sétálok. Fogalmuk sincs róla, hogy közben háború dúl bennem, attól a perctől fogva, hogy reggel kinyitom a szemem. 

Néhány héttel ezelőtt, a szülinapom környékén volt egy mély beszélgetésem az egyik urammal, akivel lassan 8 éve együtt vagyunk. Kihúztam nála a gyufát, mert addig addig cseszegettem, míg elszakadt a fonal és igazán mérges nem lett rám. Szerencsére meg tudtuk beszélni a dolgot, de így is órákba telt, míg el tudtam mondani neki, érthetően, hogy mi a franc ez az egész, és miért viselkedem úgy, mint egy hibbant liba. Ugyanis sokszor - hiába vagyok tehetséges író - képtelen vagyok szavakba önteni ezt a rémálmot, amiben már olyan régóta élek. Ő azonban hihetetlen erős érzelmekkel viseltet irántam, így végül megértette, hogy ilyenkor nem őt akarom bántani, egyszerűen kiszabadul belőlem a pusztító szörnyeteg, aminek semmi sem szent, egyetlen célja, hogy minden jót, amit felépítettem, tönkretegyen körülöttem. De, az én édes uramat még ez sem tudta elűzni.

A másik urammal viszont nem ment ilyen könnyen a helyzet. Hiába érzem, hogy ragaszkodik hozzám, nem tudok bízni benne. Elmondtam neki is részletesen, hogy mi a baj, mi lehet rá a megoldás, de az utóbbi pár hétben úgy éreztem, hogy egyszerűen lepereg róla az egész. Hogy túl sok(k) vagyok neki... ami aztán pár napja be is igazolódott. 

Néhány éve volt egy hasonló helyzet, egy másik állandó szeretővel az uram mellett, ami igazán csúfos véget ért. Ott sem voltam képes uralkodni magamon és amikor előjött  a szörnyem, szépen el is csesztem. Most is ezt érzem. Fogalmam sincs, melyik volt a pillanat, ahol elrontottam a dolgot, de azóta is azon kattogok, hogy ha normális lennék, akkor ez nem történne meg velem újra és újra. Akkor képes lennék hétköznapi dologként kezelni egy kapcsolatot, jó partner lennék benne és nem jönnének a rohadt hullámvölgyek, amikor csak a pusztítót játszom. 

Azzal, hogy valószínűleg, egy jó embert épp most tántorítottam el magamtól végleg, megint mélyre kerültem a kétségbeesés bugyrába, és épp egy rakás szarnak érzem magam, mert nem tudom jobban kontrollálni, mert bárhogy is fojtom el magamban, ez a szar folyton utat tör és szétroncsol mindent, ami kedves nekem.

Úgy látszik, a teljes őszinteség sem segített a problémán. Hiába szögeztem le az elején, hogy bajom van, hogy macerás vagyok, hogy tengernyi türelem kell hozzám, nem volt elég. Szégyellem magam amiatt, hogy szándékosan marom el magamtól a férfiakat, akiket pedig úgy, de úgy tudnék szeretni. 

Pedig az előttevaló két hónap volt maga a földi paradicsom számomra. Mi a francot kéne másképp csinálni legközelebb?

Teljesen mindegy, mi van rajtam - kivéve talán a szakadt melegítőt - naponta 3-4 ajánlatot legalább kapok abban a pillanatban, hogy valaki meglátja a fenekemet. Viccesen szoktam fogalmazni, több pasit szerzett nekem, mint a melleim, pedig azok sem elhanyagolható méretűek. 

Hatalmas, kerek, jól bele lehet kapaszkodni, és bár alul már lötyög egy kicsit, felül olyan formásan domborodik, hogy a férfiak - akiknek megengedem - folyton harapdálni, simogatni, csókolgatni akarják. 

Nem hiszem, hogy ne láttak volna izmosabbat, kerekebb formájút, bájosabbat, mint az enyém, de mégis imádnak elveszni benne. Hogy miért? Azért, mert teljesen tudatosan használom csábításra. Amikor fel akarom hívni magamra a figyelmet, minden csepp erotikus kisugárzásomat oda koncentrálom, ahelyett, hogy szégyellném a méretét, még ki is domborítom, közben pedig elképzelem, ahogy a férfi meggusztálja, a szemével simogatja, és ettől borzongás fut végig a testemen. Ennyi elég ahhoz, hogy egy hatalmas, kövér seggből a világ legszexibb popsija váljék. 

És azt gondolom, mindenkinek van ilyenje. Nem olyan szexi segge, mint nekem, az csak egy van, de olyan előnyös testrésze, amivel képes csábítani. A legtöbb mai nőből nem a fizikai, a lelki rész hiányzik. Nem érzik magukat dögösnek, erotikusnak, mintha visszatértünk volna a sötét középkor nyakig begombolt ruháihoz, amikor feslett dolog volt élvezni a testünket. Pedig ha mi megtanuljuk élvezni, ami megadatott, ha úgy gondolunk magunkra, mint egy erotikus istennőre, akkor mindenki más annak fog látni/érezni. 

Lehet az ember vékony, kövér, alacsony, magas, öreg, fiatal, szabályos vagy szabálytalan vonásokkal, mindenki számára van legalább 1 millió ember a Földön, aki szexinek fogja találni, ha ő maga hisz önmagában. 

Azt hiszem, ez az egyik jó abban, ha művészlélek az ember. A leghétköznapibb dolgokat is képes másként látni. 

Néha nem könnyű, mégis élvezem, hogy az én kaleidoszkópom egészen más képet mutat, mint egy átlagemberé. Ahol ő csak egy hétköznapi tárgyat, vagy megoldandó problémát lát, ott én történetet, szereplőket, múltat, jelent és jövőt. 

Nálam itthon például nem bántom a pókokat. Sokan ledermednek, mert a nappalit és a fürdőt elég szépen befonják néha, de én szeretem nézegetni, ahogy az életüket élik. Egyáltalán nem rémisztett, amikor az egyik nagyobb keresztes megmutatta, hogy fogja be és konzerválja a vacsoráját. 

Most pedig, ahogy befeküdtem a kádba kicsit olvasni, egy fura, fekete csomó tűnt fel a szemben lévő fehér csempén. Egy átlagember, miután tudatosult benne, hogy mit lát, biztosan elrohan a rovarirtóért, lefújja vele az egész hangyahadsereget, lesöpri, hogy írmagjuk se maradjon. 

Én azonban csak hátradőltem a forró vízben és percekig bámultam őket. Elképzeltem, mi fontosat találhattak a fehér csempe ősrégi fugájában, amit hirtelen annyira meg kellett támadni, hogy gomolygó fekete lyukká változtak?
Ahogy az oldalak peregtek, a könyvem pereme felett néha kikukkantottam, hol tart az invázió. Sokáig úgy látszott, nem sietik el, részletesen felfedezik a kábé másfél méter magasan lévő kritikus pont és a kád mögötti padlórész közé eső területet. Egy ponton úgy tűnt, mintha sokkal többen lennének, aztán magával ragadott az olvasott történet és megfeledkeztem róluk.

Amint kihűlt a víz, kikecmeregni készültem a kádból és ahogy felpillantottam, újra érdekelni kezdett a saját, különbejáratú hangyafarmom. Eddig csak filmeken láttam ilyesmit, két üveglap és némi fakeret közé szórt homokban éltek a hangyák és sosem értettem, ez miért akkora poén. 

Most viszont már tudom. Olyan, mintha egy baromi érdekes filmet néznék, végeérhetetlenül, mindig új csattanókkal, hiszen egyetlen dolgot kell használnom hozzá, a saját képzeletemet. Annak pedig nincsenek határai...

Úgyhogy bámultam a megfogyatkozott csapatot, az utóvédeket, akik még egyszer, alaposan körülnéztek, nem maradt-e ott bármi használható, majd lassan araszolva eltűntek kád alatti birodalmukban. 

Tudom, hogy annak az átlagembernek, aki ezt elolvassa, első nekifutásra bolondnak tűnök, de szart se érdekel. Imádok ilyen lenni és büszke vagyok rá, hogy én másképp látom a világot. 

Nos, az igazság fáj: leginkább nyavalyognak.

Nimfomániás vagyok, ami azt jelenti, hogy állandóan éhes vagyok a szexre. Azt gondoltam, hogy ez a korral majd lanyhulni fog, de egy jó francot. Amikor csak lehetőségem van rá, csinálom. 

A férfiak többnyire két tévhitben ringatják magukat. 
1. Mindig ők a kívánósabbak, nekik a nagyobb az igényük a szexre.
2. Életük álmának tekintenének egy folyton szexre éhes nőt, aki soha nem mond nemet. 

Igazából a nők tényleg bonyolultabb szerkezetek, és több dolog is közrejátszik abban, hogy folyamatosan kívánják a szexet, de korántsem lehetetlen. Az első és legfontosabb, hogy önmagukat szexinek tartsák, mert akkor önbizalmuk is van az ágyban és el merik mondani, mire vágynak. A második, legalább olyan fontos, hogy tapasztalt szexuális partnerük legyen, aki kihozza belőlük a vadmacskát. Egy olyan férfi, aki nincs épp a helyzet magaslatán a női test ismeretét tekintve, és aki nem tud felsorolni és megfelelően használni legalább 5 erogén zónát a női testen, az ne csodálkozzon azon, hogy egyre kevésbé kívánja nőtársa a szexet. A szarul sikerült kaját is maximum egyszer kóstoljuk meg, legközelebb köszönjük, nem kérünk belőle. Szóval, ahhoz, hogy egy nőt szexuálisan felspannoljanak és állandó hőfokon égjen, ahhoz jó szerető szükséges. 

És még egy fontos apróság ebben a témában. Uraim, nem veletek született isteni képesség a szexualitásotok és nem elég, ha be tudjátok dugni és a megfelelő pillanatban kihúzni. A szex ennél jóval bonyolultabb és izgalmasabb játék. Vagyis, ha a nő esetleg szóba meri hozni, hogy mit szeretne másképp, akkor nem megsértődni kell, hanem dobjuk sutba a férfiúi büszkeséget, úgysem jó semmire, és legalább hallgassuk végig a másikat, ha már az a cél, hogy örömet okozzunk neki.

A második pont pedig az egyik legnagyobb átverés, amivel a férfiak hitegetik magukat. Hiszen egy jól működő férfiszerszámnak is végesek a képességei, egy nimfomán nő pedig nem fog elájulni attól, ha nagy nehezen összejön két menet. Egy olyan szexéhes szeretőt, amilyen én is vagyok, bizony folyamatosan a jóllakottságközeli állapotban kell tartani. Ez pedig komoly kihívás, aminek megfelelni csak a magabiztos, megfelelő potenciával és fizikai erőnléttel rendelkező férfiak képesek. 

Nagyon sokan véreztek el már nálam azzal, hogy azt hitték, megfogták az isten lábát, mert végre olyan nőjük van, aki folyton kívánja a szexet. Na persze, de ez a nő ki is akar elégülni... 

Ezen apropóból született a poszt címe, hiszen jelen esetben két pasi is kényezteti testem-lelkem, de még ketten is kevesek ahhoz, hogy hosszú távon csillapítsák az éhségemet. Sokszor veszem észre rajtuk, hogy imádnak velem lenni, beszélgetni, nevetgélni, csókolózni, de a mérhetetlen szexigényem kissé frusztrálja őket. 

Erre a pontra jutva tettem fel nekik a kérdést: mindketten azért kerestetek szeretőt, mert otthon nem volt elég gyakori és jó minőségű a szex. Nos, ugye most már átérzitek az asszonyaitok helyzetét? Nem is olyan egyszerű megfelelni ez elvárásoknak, mikor a másik többször akar szexelni, mint ti, ugye? 

Azért ezen mind a ketten elgondolkoztak.... 

Sokan bizonytalankodnak, amikor megtalálják azt, aki mindenkinél tökéletesebb, hogy vajon a másik is így van-e ezzel? Igen, néha még én is. 

Ezért elkezdtem gondolkodni azon, mik azok a jelek, amiből biztosan tudom, legalább olyan fontos vagyok neki(k), mint ő(k) nekem. Mert még mindig ketten vannak, de pont ezért látom beigazolódni az elméletemet, mert az alábbi 5 dologban mindketten hasonlítanak. 

1. Én vagyok nekik a legszebb. 130 kiló vagyok legalább, ami, persze, nem jelenti azt, hogy nem vagyok gyönyörű és szexi. Ezt alapból tudom magamtól is, a világ azonban hajlamos arra, hogy első látásra, azonnal elítéli azokat, akik különböznek a társadalmilag elfogadott normál mérettől. Pedig a történelem során rengeteg olyan korszak és nemzet volt, ahol a gömbölyű formák vitték a prímet. 
Nos, ha nem rendelkeznék e téren kellő önbizalommal, akkor tuti, hogy egy önbizalomnövelő tréningnek felel meg, ahogy ők ketten néznek rám. Mindegy, hogy utcai ruhában, erotikus szerkóban,  vagy meztelenül látnak, úgy néznek rám, mintha a világ legszebb nője lennék. 
És félreértés ne essék, az én szememben is ott a múlhatatlan rajongás, imádom mindkettejük testét, pedig egyikük sem modell alkat. De, számomra minden körülmények közt szexik és sármosak. 
Szóval, ha a pasid/csajod így néz rád, az az első jele annak, hogy szíve mélyéből szeret.

2. Nem fukarkodnak az érzelemnyilvánítással. Sosem voltam az a mondogatós fajta, mert szerintem kötőszónak használni az "sz" betűs szót,vagy minden beszélgetésnél odatenni a végére, kicsit elsorvasztja, megkoptatja a jelentőségét. Azonban, egy szerelmes, ha igazán szeret, rengeteg módját találja annak, hogy kifejezésre juttassa a másik számára, hogy mit is érez. Az egyik például akárhányszor elmegyek mellette, vagy odabújok hozzá, megáll egy pillanatra és megcsókol. A másik rengeteg apró gesztust tesz nekem, onnantól kezdve, hogy hazavisz, mégha elfoglalt is, odáig, hogy akárhányszor találkozunk, kapok tőle a kedvenc csokimból, vagy innivalómból. Bár mindketten foglaltak, ha ideálisak a körülmények, akkor fogják a kezemet, átölelnek, simogatnak, sőt, gyakran hallom tőlük, milyen szép és tökéletes vagyok számukra. 
Természetesen, én is viszonzom a dolgot, tudom mit szeretnek, igyekszem a kedvükben járni, és amikor szükségük van arra, hogy hallják, akkor ki is mondom, mit érzek. Mert ahogy nekik az a fontos, hogy én legyek a legboldogabb a világon, úgy nekem is az ő elégedettségük van a lista első helyén. 

3. Önzetlenek az ágyban. Mindkettőjüket képes vagyok annyira felizgatni, hogy alig pár perc alatt elsülnének, de akárhányszor együtt vagyunk, visszafogják magukat, közben pedig mindent megtesznek azért, hogy nekem jó legyen. Imádják nézni az arcom az orgazmus hevében, ezért igazi öröm számukra, ha ez minél többször előfordul egy együttlét alkalmával. Sokan szex közben elfelejtik,  hogy ez a legjobb játék a világon, aminek azonban alapvető feltétele, hogy kiismerjük a másikat, megtanuljuk, hogy mire gerjed, mert ezáltal mi is nyerünk vele,  sokkal szenvedélyesebb, kielégítőbb az együttlét, ha szexuálisan tökéletes az összhang. 
Én pedig, mint a szex avatott és avatatlan mestere, mindig igyekszem meglepni őket, megmutatni, hogy lehet ezt még élvezetesebben csinálni, és minden alkalmat emlékezetessé tenni.

4. Őszinték hozzám. Manapság nagyon sok hazugság vesz körül bennünket, és sokszor tapasztalom, hogy az emberek már akkor is hazudnak, ha nem feltétlenül muszáj. Nem merik felvállalni önmagukat, mindig a környezet függvényében mutatják magukat olyannak, ami szerintük a legmegfelelőbb, nem vallják be ha hibáztak, inkább kifogásokat keresnek, sőt, az emberek leginkább önmaguknak hazudnak, mert nincsenek tisztában a lehetőségeikkel. Mindenki többet, jobbat akar, mert azt hiszi, neki az jár, még akkor is, ha igazából sosem lesz képes rá. Egy ilyen világban kifejezetten üdítő számomra, hogy két olyan férfi is van mellettem, akik őszinték hozzám. Akár jó, akár rossz dolog történik, mindig elmondják. Nem azt mondom, hogy egy kapcsolatban ne legyenek titkok, mert szerintem nem kell mindig, mindent megosztani, viszont az alapvető kérdésekben alap az őszinteség. Én az első pár nap után mindkettejüknek elmondtam az igazat, arról, hogy ketten vannak és lesznek, mert számomra ez a tökéletes kapcsolati forma és van bennem annyi szexuális vágy, energia és szeretet, hogy mindkettejüknek maradéktalanul jusson. 
A dolog pedig működik. Ha őszinte vagy valakivel, és tudja, hogy bármit is kérdez, nem köntörfalazol, az egy idő után a másik felet is megnyugtatja, kinyílik és ugyanazzal az őszinteséggel viszonyul hozzád. Vagyis, a partner, aki igazán szeret, mindent megoszt veled, a hétköznapi dolgoktól a legcikisebb történetekig. Mert megbízik a másikban, hogy az tudja kezelni és nem él vissza vele. Ha idáig eljut egy kapcsolat, akkor az már tényleg szerelem.

5. Gavallérok. Nagylelkűek ha a kényeztetésemről van szó, szeretnek meglepni, és olyan szinten gondoskodnak rólam, hogy néha csak állok és bámulok, és nem hiszem el, hogy manapság ilyen még létezik. Mintha egy régi korból származnának, ahol még természetes volt, hogy kiszállok a kocsiból, ha megérkezik a nő, kinyitom neki az ajtót, viszem a táskáját, én fizetem a számlát ha elmegyünk valahova, vagyis olyan apróságok, amik manapság már nem igazán jellemzőek. Én pedig, aki híve vagyok a hagyományos férfi-nő viszonynak, tökéletesen feloldódom ebben. Nem veszem természetesnek, nem várom el,viszont minden alkalommal lubickolok a kényeztetésben, örülök neki és ezt kifejezem szavakkal, gesztusokkal. 
Sőt, kifejezetten élvezem, hogy két olyan férfivel hozott össze a sors, akik szeretik ha főzök rájuk, ha gondoskodom róluk, ha meghallgatom minden kis problémájukat, ha törődöm velük, mint rendes asszonyhoz illik. 
Vagyis, ha természetes a gondoskodás ösztöne, ha nagylelkű a másik fél, akkor az biztos, hogy szívből jön, mert akárkit az ember nem kényeztet szívvel-lélekkel, csak azt, aki nagyon fontos. 

Nagyon nehéz elfogadni, hogy akár boldogok is lehetünk, hogy megérdemeljük, hogy van odakint valaki, aki úgy szeret bennünket, ahogy vagyunk. Felfoghatatlan, ha ez ránk talál és hajlamosak vagyunk inkább a hibákat, a negatívumokat keresni. Pedig fölösleges. Mert ha az igazi így viselkedik, ahogy fentebb összeszedtem, akkor eltántoríthatatlan, és mégha nem is tökéletes minden nap, akkor sem fog sehova sem eltűnni... 

Ha nem küzdenék már 10 éve ezzel a szarral, akkor a mai nap biztos, hogy mindkét pasimat elküldtem volna a halál faszára. A legrosszabb az egészben, hogy néha egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy ez most egy rossz nap, csak akkor, amikor már megtörtént a baj. És ez sokszor  jóvátehetetlen károkat okoz az emberi kapcsolataimban, mert onnantól úgy néz rám, aki ezt egyszer átéli mellettem, mint egy őrültre. Olyankor az is vagyok. 

Amikor túl sok a boldogság, akkor ez a szar mindig gondoskodik arról, hogy beüssön a ménkű és elpusztítsa pompásan felépített világomat. 

Ilyenkor fejben nagyon ott kell lennem, és tudatosan meghatározni a baj mértékét. Addig pedig kerülni minden kommunikációt azokkal, akik fontosak nekem. A csalódás önmagamban, a betegség keltette stressz, a kétségbeesés összeszorítja a mellkasomat, infarktus-szerű jeleket küldözgetve az agyamnak. Kapkodva veszem a levegőt, felkészülök egy pánikrohamra - bár ez hülyeség, mert arra nem lehet - közben pedig állandóan könnybe lábad a szemem és bőghetnékem van. 

Ha ezeken a tüneteken sikerül felülkerekedni, akkor még mindig ott van a szűkölő félelem, mi van, ha most nem sikerül legyőzni? Mi van, ha a szörnyeteg győz és ilyen maradok egész hátralévő életemre? Azt nem bírnám elviselni... akkor inkább elengedném ezt az életet, mélyen gyökerező hittel abban, hogy a következő jobb lesz. 

Aztán, ha szerencsém van - mint ma is - jön egy mentő ötlet. Bármennyi dolgom is lenne ma itthon, magam mögött hagyom szenvedésem helyszínét és belevágok egy kalandba, ami eltereli a figyelmemet, oldja bennem a feszültséget és talán a nap végére a szörny megint visszakerül a helyére. 

Fogalmam sincs, hogy azok, akik nem kapnak orvosi segítséget, akik mellett nem áll egy szuper dilidoki a tanácsaival, akiknek nincs rálátásuk pszichológiai szempontból arra, mi is történik velük, azok hogy élik túl a rossz napokat?