A The Loudest Voice-nak (magyar keresztségben A legharsányabb hangnak) már a címéből kiolvasható az a két narratíva, amely a hét epizód során végigvonul. Az egyik ilyen Roger Ailesnek a filozófiája, miszerint le kell nyomni a többi hírcsatornát úgy, hogy olyan világot kell ábrázolni, ami a valódi Amerikát tükrözi és amilyennek a nézők látni szeretnék. Ha ez ellentmondásosnak tűnik, nem véletlen, de hát a jobboldali populizmus már csak ilyen. Roger Ailes amellett, hogy a Fox News megalapítója volt, az ellenkező neműekhez előszeretettel közelített a nem megfelelő módon. És igen, ez most egy rossz eufemizmus volt az orális szexre való kényszerítésre. A másik hang tehát, amely szót kér magának, a zaklatott nőké lesz.
A már jó ideje véget ért Mad Men című sorozat sikerének egyik titka az lehetett, hogy a nézők mindkét tábora a liberális és konzervatív oldalon kimondhatta azt a mondatot, hogy látod, akkoriban mit meg lehetett tenni? csak más hangsúllyal. Bizonyára voltak olyanok, akik nosztalgiával gondoltak vissza azokra az időkre, míg másokat inkább elborzasztott, amit a képernyőn láttak. A The Loudest Voice is ezt a receptet követi, hiszen bár általában kilóg a lóláb, hogy a baloldalról elbeszélt sorozatról van szó, a politikai elkötelezettséget tekintve mégis megértéssel közelít főhőse (antihőse?) felé és ez a jobboldali beállítottságúak számára is szimpatikus lehet. Ennek ellenére az első két epizódon még érződik némi elfogultság.
A sorozat a Fox News megalapításával kezdődik, mely leginkább a szerkesztők és műsorvezetők összetromfolását jelenti, de Tom McCarthy és Alex Metcalf készítők első epizódja úgy ér véget, hogy a néző egyáltalán ne élje meg katarzisként az új csatorna elindulását. Ekkora már túl vagyunk a médiamanipulációs kézikönyv néhány fejezetének felmondásán, hiszen Ailes attól sem riad vissza egy adáspróbán, hogy ha a riportere nehezen boldogul az alannyal, akkor a vendéget cseréljék le („give me a different libereal”). De a sorozat későbbi részeiben előkerül a bűvös kérdőjel egy-egy meredekebb állítás mögé és a hazánkban is előszeretettel alkalmazott karaktergyilkosság is megjelenik és természetesen Soros György sem maradhat ki. Az első rész pont Ailes démonizálása miatt válik fárasztóvá és mivel tudjuk, hogy milyen médiát akar létrehozni, az epizód végig balsejtelmes hangulatot áraszt ambient-szerű zenék, és nyugtalan kamerakezelés segítségével. Ez a rendezéstechnika a következő részre is átsugárzik és ezidáig inkább tűnik egy fontos, mint szórakoztató és érdekfeszítő sorozatnak. A harmadik epizód után áll be a tempó és lesz sokkal kiegyensúlyozottabb a tálalás is. A dolgok mélyére ugyan nem néz, de Roger egy-egy monológját (különösen azt, amit a szülővárosában egy kisebb tömeg előtt ad elő) hallva a liberális oldalon állók számára is világos lehet, hogy mit is akar a jobboldal és miért érzik úgy sokan, hogy az amerikai politikai elit nem hallja meg a hangjukat.
A legharsányabb hang elsősorban politikai események feldolgozásáról szól. Az epizódok címei ikonikus évszámokat jelölnek: tanúi lehetünk annak, ahogy a Fox News a szeptember 11-ei eseményeket (2001), vagy Obama első megválasztását (2008) tálalja. Huszonegy évet ölel fel a sorozat, ami maga után vonja a sminkmesterek szakértelmét is. A felapplikált maszkokat elsőre ugyan meg kell szokni, cserébe alattuk Russel Crowe óriásit játszik Ailes szerepében. Mellette olyan színészek tűnnek fel, mint Naomi Watts, Sienna Miller, vagy az alakítása miatt kissé kilógó, a twitteren egyébként előszeretettel politizáló Seth MacFarlane.
Rendkívül jó húzás volt a készítők részéről, hogy a szexuális zaklatási szálat nem kezelte előtérben. Erre nem véletlenül csak a legvégén került sor, méghozzá úgy, hogy a záróepizódban a politika vált mellékessé, jelezve, hogy felemelkedett egy újabb hang. De volt egy másik ok is. A #MeToo-mozgalom a pozitív hozadékával együtt alaptalannak bizonyuló megbélyegzésekkel és boszorkányüldözéssel is együtt járt. Számos szereplő a felmentések után csak mostanában kezd visszaszivárogni a showbizniszbe és ha a sorozat előtérbe tolja Ailes zaklatási ügyét, azzal épp a való életbeli események ellen haladna, ez pedig értelmetlen és kontraproduktív lenne. Ehelyett a megvalósítás úgy néz ki, hogy kezdetben csak a folyosó homályából a Roger irodájába belépő nőket látjuk fel-felvillanni és a fogdosások is csak néhány jelentben láthatók már-már ijesztően természetesként ábrázolva. Pontosan ebben a tálalásban rejlik az ereje: a zaklatások marginálisan vannak kezelve, ugyanakkor tudjuk, hogy a háttérben csak egy hangra várnak, hogy segítségével napvilágra kerülhessenek. Úgy két aktus az, amit megmutat a kamera, ezt pedig a nő reakciójával igyekeznek ellensúlyozni: Laurie szinte megundorodik magától, miután felfogja, mit is tett és ahhoz, hogy átérezzük a helyzetét, Annabelle Wallis remek alakítása is kellett. A sorozat tehát mindent megtesz annak érdekében, hogy egy olyan világot teremtsen, ahol a nők sebezhetőek és kiszolgáltatottak és ez az érzés a nézőre is átragad, hiszen mi sem igazán találnánk kiutat egy-egy ilyen szituációból. Zárójelben jegyzem meg, hogy a sorozat utolsó részében megemlítik a rendszernek falazó nőket is, így árnyalva még jobban a képet.
A Showtime csatorna tehát nyáron sem tétlenkedett és a visszafogott kezdés után egy remek minisorozatot tett le az asztalra. Izgalmas insider a politikai újságírásról és arról, hogyan ad elő egy a közönségnél is betaláló narratívát manipulációs eszközökkel egy hírcsatorna. A magyar közönség számára különösen megdöbbentő lehet, hogy az a recept, amit nap mint nap látunk megvalósítani például a közmédiában, az Roger Ailes boszorkánykonyhában lett kitalálva. Nem elhanyagolható módon érdekes és sokkal átélhetőbb a cikkek hasábjai helyett vizualizációs formában is látni, hogy milyen lehetett egy ilyen megalázó környezetben dolgoznia a női alkalmazottaknak. A két narratíva a végére Ailes alakjában egyesül, így egyszerre látunk egy felemelkedés- és egyszerre egy bukás-történetet is. 9/10
A sorozat megnézhető az HBO GO-n
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
