Forgókínpad

Forgókínpad

Napórákról és léleknövesztésről

2019. szeptember 15. - Szele Tamás

Konferencia volt tegnap, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének konferenciája, melyet természetesen a Parlamentben tartottak. Budapesten akad pár alkalmatos konferencia-központ, szálloda, hasonló, lehetett volna ott is tartani, de ezt az Országházban kellett: valljuk meg, így utólag már örülhetünk is, hogy ezen a jelképes helyen hangzott el Kövér László beszéde.

napora.jpg

Örülhetünk, mert ha a Lótüdő utca sarkán található „Bicskafenő” italboltban hangzik el, ha ott tartják a konferenciát, akkor egyrészt még elsikkadnak a magvas gondolatok, hiszen a sajtónak kevesebb képviselője jelent volna meg a helyszínen, másfelől komoly kár eshetett volna a szónok testi épségében, a törzsvendégi kör kritikai megjegyzéseinek és gesztusainak következtében. Azonban a Parlamentben egyik kellemetlenségtől sem kellett tartani, így Kövér zavartalanul tarthatta meg túlzás nélkül korszakosnak nevezhető órásmesteri és politológiai előadását.

Órásmesterit írok, ugyanis merőben új fogalommal ajándékozta meg az időmérés tudományát házelnökünk: a világóra beállításával. Az jött ki a száján, miszerint:

A magyarok erőfeszítésének és a kormány politikai teljesítményének köszönhetően vannak arra utaló jelek, hogy a világórát Európában egyre többen a magyar időhöz igazítják vagy fogják igazítani.”

Gondolatébresztő szavak.

Ugyanis mikor meghallottam őket, elkezdtem magam elé bámulni és jó húsz percig próbáltam elképzelni, hogyan is gondolja ezt Kövér László. Időközben ősmagyar igék tolultak számra, melyek közül leginkább a „rossebet” és a „sistergő mennykövet” említeném – de nem, kérem, Kövér lehet, hogy tudta, mit beszél, nekem nem sikerült megérteni.

Dióhéjban arról volna szó ugyanis, hogy a Föld, mint olyan, gömbölyű. Majdnem teljesen, van rajta pár dudor, de gömbölyű. És forog, részint a Nap, részint saját tengelye körül. A Nap körüli forgással most ne bonyolítsuk az életünket, de a tengely körüli fontos – beláthatjuk, hogy minél keletebbre van valami, annál korábban éri el a napfény, kel fel az ottaniak szubjektív érzése szerint a nap, forog bele a megvilágított térszeletbe a bolygó. Mondjuk kényelmesebb és pontosabb a delet mérni, mint a napkeltét-napnyugtát, de az a lényeg, hogy igazából már kis távolságokon is az egyik ponton máskor van dél, mint a másikon. Ez főleg a kora újkorban okozott problémákat, ugyanis erre alapult volna sok minden, például a tengeri hajók pontos navigációja, azok délben kellett megmérjék – és pont délben – a Nap magasságát, abból derült ki, hol is vannak, csak nagyon hosszú ideig nem lehetett olyan, kellően pontos órát készíteni, ami a hullámzást is kibírja. Aztán sikerült, de az egy más történet: egyelőre maradjunk annyiban, hogy mindenhol máskor van dél, ezt végül nemzetközi egyezménnyel szabályozták, így hozták létre az időzónákat, ezért van az, hogy mikor Budapesten tizenegy az óra, Nagyváradon már harangoznak, teszik a levest az asztalra. Igazság szerint mindenhol ki lehetne mérni a „saját” delet (a 19. század elején így is csinálták), csak akkor ki kéne dobni minden közlekedési menetrendet. Szóval, ez egy konvenció az időzónákkal, aminek a gyakorlati élet szempontjából van fontossága.

Mármost, ha Európa-szerte a magyar időhöz igazítják a világórát (sőt, lefogadom, Kövér világában rövidesen az egész Föld kerekén is), akkor baj lesz, mert akkor mindenhol egyszerre lesz dél. Londonban tizenegykor, Bukarestben és Moszkvában egykor, Pekingben este hatkor, Tokióban hétkor, Honoluluban egyenesen éjfélkor. De mivel Budapesthez van igazítva a világóra, lehet ugyan a valóságban éjfél és csillagos ég Honoluluban, nyugodhat a Nap Pekingben, az mind nem számít: az mind déli tizenkettő kell legyen az órákon.

Azért ez jár majd némi kellemetlenségekkel, nem mondom. Szóval az a helyzet, hogy annak, aki nem gondolja végig, lehetnek az időzónák puszta, üres konvenciók, amiket tologathatunk, de a valóságban, főleg nagyobb távolságokon igenis nélkülözhetetlen a használatunk. Kövér javaslata akkor működne, ha a Föld lapos lenne, így mindenhol egyszerre volna dél, este meg a Jóistenke lekapcsolná a Napot és felkapcsolná a Holdat, csak ez esetben nem értem, minek bajlódik a napkeltékkel-napnyugtákkal?

Azt már nem is hányom a házelnök szemére, hogy a Föld nem lapos. Neki az is konvenció, amin változtatni lehet és a konzervatív értékrend védelmében kell is.

Szóval, pislogtam egy ideig magam elé, míg megpróbáltam elképzelni a kövéri időszámítást, amihez nem ártana betiltani a napórákat is, mert azokat a hájderménkű sem képes állítgatni.

Ezt Kövér a fürdőszobában találhatta ki, miközben azt dúdolta: „Szeretném a homokórát beállítani...”

De azért mondott mást is, az is ilyen bölcs dolog volt – ez az óraügy csak a bevezető volt!

Azt kívánom, hogy 2043-ban mindannyian elmondhassuk: annak, aki a magyarság legújabbkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy ez a nemzet fél évszázad alatt miként emelkedett ki a neki szánt bennszülötti sorsból, és miként lett végre ura a tulajdon országának. Ha a Jóisten megadja ennek a jókívánságnak a beteljesülését, akkor elmondhatjuk, hogy életünk során nem dolgoztunk hiába.”

Számoljunk vissza: mi volt fél évszázaddal ez előtt az ominózus 2043-as évszám előtt? 1993. Mitől fordulópont ez a magyarság történetében? Mi volt akkor? Újratemették Horthy Miklóst, elhunyt Antall József, de szerintem nem egészen erre gondolt Kövér. Arra sem, hogy Nigériában megbukott Babaginda tábornok.

Egy fontos sorsforduló viszont előfordult akkor, ami máig befolyásolja Kövér életét is, a pártjáét is.

Akkor derült fény a Fidesz székház-ügyére.

Akkor fordult jobbra a párt, nyomult be az MDF népszerűség-vesztésével kialakuló politikai űrbe a jobboldalon, akkor hagyta ott a pártot a tagság liberális része, és aki nem hagyta, mert más dolga volt, azt gondosan kitették. Szóval bizonyos értelemben valóban a Fordulat Éve volt: még a sajtónak is akkor üzent hadat Orbán, ugyanis képtelenség volt menteni a menthetetlent, a korrupciós ügyre azt mondani, hogy babazsúr – a pártelnök meg azt volt képtelen felfogni, hogy mi csak azt írhatjuk meg – ilyen vagy olyan megközelítésben ugyan – ami van, ami nincs, az nem hír, hanem hazugság. A magyar sajtó akkor még képtelen volt elhazudni a székház-ügyet, azért van most a nyakán a Fidesz csizmájának a sarka, ez ennyire egyszerű.

Ezek szerint a fordulópontot azonosítottuk. De ebből az origóból indulva nem a magyar nép lett ura országának, hanem csak a Fidesz. Azonban a magyar harcos nemzet, most sincs béke, most is folyik a háború. Kik ellen?

Ma a legnagyobb ellenfeleink az erényekkel szemben álló bűnök és mindazok, akik a bűn szolgálatában állnak, a bölcsességgel szemben álló tudatlanság és azok terjesztői, a bátorsággal szemben álló gyávaság és azok ideológusai, az igazságossággal szemben álló igazságtalanság és azok haszonélvezői, a mértékletességgel szemben álló mértéktelenség és azok hirdetői.”

Ez igen nagy bölcsesség, van olyan, mint a Karinthy-féle: „mindig jobb jóból a jó, mint amilyen rosszból a rossz”. Meg a székely vicc is eszembe jut róla, mikor Ábel elmegy vasárnap a templomba, a felesége beteg, otthon marad, de a lelkére köti, hogy megjegyezze ám a szentbeszédet, mert érdekelné, otthon tudja majd elmesélni, miről volt szó. Ábel hazajön:

- Na, miről beszélt a tisztelendő?

- A bűnről.

- És mit mondott róla?

- Ellenzi.

Körülbelül ennek a házelnöki mondatnak is annyi a logikai értéke, hogy Kövér László, valamint Magyarország kormánya szeretik a jó dolgokat és a legkevésbé sem kedvelik a rosszakat, valamint azt, hogy mi a jó és mi a rossz, ebben az országban maguk kívánják eldönteni. De mégis, Kövér úr, valami közelebbit nem tudna mondani az ellenségről? Tombol bennem a harci vágy, mondja már, hol az ellen, itt a nyilam, mibe lőjem?

Nagy küzdelemben állunk, és a győzelem feltétele, hogy nagy ellenfél ellen - amely alatt nem a mai itthoni ellenzék értendő - nagy lelket tudjunk növeszteni.”

Az baj. Már tudniillik az nem baj, hogy nem az itthoni ellenzék az ellenfél, mert kell a fenének a belső országos békétlenség. Hanem akkor kik ellen megyünk hadba, szép magyar vitézek, aranyos leventék? Megyünk-é tatárra, megyünk-é törökre jó éjszakát mondani nekik örökre?

Hát speciel rájuk nem megyünk, igen jó barátaink ők mostanság, tehát akkor marad az ellenkező irány, vagyis Nyugaton kéne keresni az ellenséget. Mint a viccbéli lovag, aki horpadt páncélban, sebesülten beállít a királyi udvarba. A király megkérdi:

- Hol jártál, jó lovag, hogy így helybenhagytak?

- Ellenségeiddel harcoltam Napnyugaton, uram, királyom.

- Na ne marháskodj. Napnyugaton nincsenek is ellenségeim.

- Már vannak...

Persze, ez még odébb van. Előtte nagy lelket kell növesztenünk, mint Kövér házelnök mondotta volt.

Neki már nő is, sőt, az övé már akkora, hogy bele sem fér a testébe.

Állandóan kilocsog belőle, a száján.

Amikor ilyeneket beszél.

Fontos volt ez a tegnapi szónoklata, a történettudomány mindenképpen foglalkozni fog vele.

És reméljük, inkább előbb, mint utóbb az orvostudomány is felfigyel rá.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása