Most, hogy egy aczéli teljhatalommal felruházott hivatalnok, lényegében neves kocsmai harcos és amatőr popzenész az elmebaj határát súroló agitprop dolgozatában hatmillió halott nevét vette tisztátlan mód szájára, megmozdultak a betűk a klaviatúrán. Ez így helyes. Az illető ijedten visszavonta, de bizonyos szavak nem szállnak könnyen el.

Erre az a másik pofa pucéran csúszik le az ereszen.

Úgy tűnik, eljött az ideje leszögezni: Krisztus én vagyok. Mi vagyunk, magyar polgárok, kik orzott javakon nem osztozunk. A túlsúlyos, agilis figura, ki kommunikációjában mára, hallom a felhördülést, Szálasit idézi, s a feje körül zuhogó, üszkös gerendákra fittyet hányva tökéletes átéléssel nyilatkoztatja ki naponta, a győzelem már csak karnyújtásnyira áll, egyszóval a köpcös svindler rég felállította szolgakomornyik-hadtestét, s e mameluk-osztag mára a pszichopatológia és az emberi érzés minden határán túlra keveredett. Véremre és húsomra áhítoznak.

Hiába vertem ki a kufárokat a templomból, visszafurakodtak, s most az arany oltár körül tobzódnak.

Rókafiakként nyomulnak elő rókalyukaikból, a Meszaros&Tiborz cég munkavállalói, violens, verbálisan elfogadható, piperkőc csürhe; erőszakot tesznek Sion lányain, Thalia lányait hegyes vasakkal döfködik, bárha sejtelmük nincs, miért. Engem lépcsőn lerángattak egy tisztátalan, bűzös pincébe, ott mindenemtől megfosztottak, a fejemre hágtak, mellkasomra álltak, nyelvemet átszúrták tövissel.

Tökmag Jankók. Csupa senki, gnóm, nyavalyás, talmi; einstandolni tud, zabálni pukkadásig, a brancson kívül esőt tapossa, dagadtan és illatosan megtöltve a Bazilikát, s míg zsolozsmázik, eszébe sem jut, hogy segíteni kellene a nélkülözőn.

A kórházi betegtől tartanak, nehogy híre menjen, mi zajlik a falak mögött. Miként fuldoklik odabenn a vírustól, mit személyesen hoztak be az Adriáról; holtukban aztán egymásra hányják őket a csempén, mint a rönkfát. Ágáltok, vastag leplekkel igyekezvén borítani a valóságot, vastagabbal, mint Csernobil örömhírét az elvtársak anno.

Bizony mondom nektek, a vámosok és a cédák megelőznek majd benneteket Isten országában.

Mert Krisztus mi vagyunk. A maradék, kik megvetünk benneteket: elhíztatok, hajatok kihullt, félnótás balfékek, sokasodó malőrök mérgezik mocskos murijaitokat, az ördög vakított meg benneteket; semmit nem láttok már a folyó vizében, saját arcotok sem, csak a rettegés sárgáját, mert tudjátok, lesz még egyszer tisztességes nyomozás Magyarországon.

Mert könnyebben kél át egy teve a tű fokán, mintsem ti zavartalan élvezhessétek kincseiteket, lúzerek.

Toporzékoltok, rikácsoltok, s az államgépezet rohad. A vissza nem térő esély elveszett. Eddig nyílt horizontotok: földrablásig, pár csarnokig, ércvasút-pirosig Vál zöld ligetén, gyötörni a máseszméjűt, ez megy; Hunnia mezején pedig csak szabad nép tesz csodát, nem a NER-szélhüdt.

Undorító váladékot öntötök szemembe, testem sajgó lámpásába, mert nem tudjátok, boldogok, akik sírnak, mert végül megvigasztaltatnak. A szellem ruhája nem új, a módszer sem, és én mondom néktek, az lesz majd a végkifejlet is.

Pedig lehetett volna belőletek akár egy jó kezdőcsapat.

 (A szöveg Máté evangélista, Ady, Berzsenyi és Orbán Ottó sorait is felhasználja.)