Akik nem adták fel

A múlt heti képösszeállítás után egy hasonlóan megrendítő olvasmány következik, amely a hadirokkant-kórházak és a megtört veteránok belső világát mutatja be, szerzője pedig Ron Kovic, a Született július negyedikén írója. 

Kovic már a hetvenes évek közepén megírta saját önéletrajzi könyvét, amely nagy sikert és elismerést hozott, sőt később játékfilm is készült belőle Oliver Stone rendezésében, Tom Cruise főszereplésével. A 2016-ban megjelent Hurricane Street kiegészítője lehetne a fent említett klasszikusnak, de jóval szűkebb időtartamra fókuszál, egészen pontosan az 1973-74-es időszakra. Az író ekkoriban, öt évvel saját sebesülése után is orvosi kezelésekre kellett, hogy járjon, ugyanis állapota időnként rosszabbodott. Elhűlve tapasztalta, hogy az intézményi körülmények ugyanolyan elkeserítők, mint amikor a bronxi kórházban feküdt, nem sokkal hazatérése után. A kórtermek zsúfoltak és mocskosak voltak, ápolóból nem jutott elég, ráadásul az ott dolgozók egy része is majdhogynem terrorizálta a magatehetetlen rokkantakat. Előfordult, hogy némelyik egyszerűen közölte valamelyik veteránnal, hogy mostantól igényt tart a rokkantnyugdíja negyedére, és ha ellenáll, akkor az egészet megtartja magának. Mások a hangosabb betegeket azzal fenyegették, hogy ha nem hagyják abba az elégedetlenkedést, átviszik őket az elmeosztályra az őrültek közé, esetleg eltávolíttatják a homloklebenyüket, hogy ne legyen velük több gond. Állítólag volt, akivel ezt tényleg meg is tették… 

“Az első dolog, amin megütközöl, a szag. A vizelet, a széklet, és a siralmas kis fülkékbe bezsúfolt testek szörnyű bűze. Itt nincs magánszféra, az egyik béna ágyát a másiktól csak mocskos zöld függönyök választják el. Mint egy emberi hulladéknak szánt raktár, vagy az élőhalottak tárolóközpontja. Állítólag majd építenek egy nagyobb épületet, de nincs elég pénz rá. Minden pénz a háborúra megy, a háborúra, amit nem nyerhetünk meg, a háborúra, ahol még mindig fiatalemberek esnek el és nyomorodnak meg a semmiért, egy vesztes ügyért.
Megbénult veteránként nagyon kevés választ el minket a külvilágban attól, hogy újra itt kössünk ki. Nem könnyű ilyen sebbel élni. Ott vannak a felfekvések, a katéter, a húgycsövi fertőzés, a magas láz, a szexuális funkció hiánya, a görcsök és az iszonyatos álmatlanság, ami éjszakánként kínoz. Minden reggel úgy ébredsz, hogy elgondolkozol, hogyan fogod túlélni a napot. Ott van a tested, ami mellkastól lefelé nem mozog, nem érez, te pedig átemeled magad a párnáról a kerekesszékbe. Félsz, és mindent megpróbálsz, hogy rejtegesd, amit elvesztettél, és amit átélsz.
Vajon az amerikai emberek, az elnök, a politikusok, a szenátorok és a képviselők, akik elküldtek minket a háborúba, tudják egyáltalán, milyen elveszíteni egy kart vagy egy lábat, megbénulni vagy a háború fizikai sebeivel továbbélni? Van fogalmuk, milyen hosszútávú hatásai vannak az ilyen sebeknek, hogy a sebesültek küzdelme csak most kezdődik? Hányan fognak közülük fiatalon meghalni, mielőtt életüket teljességében végigélhetnék amiatt a rengeteg stressz és milliónyi probléma miatt, amit a háború hozott?
Küzdesz, hogy normálisnak tűnj – hogy ismét beilleszkedj a világba azok után, ami veled történt. Először annyira nehéznek tűnik, de valahogy megtalálod a módját, hogy folytathasd. Néha rád tör az aggodalom és a borzalmas rémálmok, a depresszió és a reménytelenség. De mindent megteszel. Túl kell élned. Minden reggel fel kell kelned, akármilyen őrült dolognak is tűnik az egész. Csodálkozol, hogy még mindig élsz, hogy a hosszú frusztráció és bezártság, a sok fekvés, láz, katéter, bevizelés után még mindig itt vagy, még mindig élsz.
Próbálsz minden nap egyenes derékkal ülni a kerekesszékedben, próbálsz egyensúlyban maradni. Hihetetlen, mennyivel egészségesebbnek tűnik valaki csak attól, hogy megpróbálja. Erősen próbálsz visszailleszkedni az életbe, de legbelül tudod, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, hogy többet veszítettél el, mint amit a legtöbb ember elképzelni tudna, többet áldoztál fel a hazádért, mint amit a legtöbb honfitársad valaha is fel tudna fogni.” 

Kovic és néhány veterán barátja közösséget szerveztek a kórházban, hogy mégis felléphessenek valahogy saját érdekükben, később pedig egy másféle akcióra is elszánták magukat. 1974. február 12-én bejutottak Alan Cranston szenátor Los Angeles-i irodájába, hogy kiharcolják a hadirokkant-ellátás színvonalának azonnali javítását. Mivel a szenátor nem tartózkodott ott, ülősztrájkba kezdtek, amely éhségsztrájkba fordult, és közölték, hogy addig nem mennek haza, amíg nem találkozhatnak vele személyesen... Ez azonban csak az egyik akciójuk volt a sok közül. 

A Hurricane Street (amely Kovic Los Angeles-i lakásának helyszínéről kapta címét) stílusában  nagyon hasonló a Született július negyedikénhez. Erőteljes, egyszerű és megrázó. Amiben eltér, hogy kimondottan a hadirokkantak belső világára fókuszál, ahol a csalódottság és a kilátástalanság mellett néha bizony a széthúzással és az árulással is meg kell küzdeni. Egyben sokadszori felkiáltás a háborúk áldozatainak érdekében, akikről a társadalom hajlamos megfeledkezni. 

Manapság a szerző, túl a hetvenen, egyre gyengülő egészségi állapota miatt ismét több időt tölt el a veteránkórházakban. Örömmel tapasztalja, hogy bár a forráshiány most is okoz problémákat, lényegesen jobb az általános helyzet ezekben az intézményekben. 

“Időnként most is bemegyek a kórházba. Mostanában sok az új arc. Súlyosan rokkant katonák új nemzedéke érkezik haza Irakból és Afganisztánból, fiatal férfiak és nők, akik még nem is éltek, mikor 1968-ban sebesültként érkeztem a bronxi kórházba.
A háború szörnyűségei és rémálmai őket ugyanúgy kísértik, mint az én generációmat. Sokan szenvednek közülük poszttraumatikus stressztől. Több ezren hajléktalanok. A Washington Post egyik 2013-as cikkében idéztek egy tanulmányt, amely szerint átlagosan huszonkét veterán követ el öngyilkosságot naponta. Ennek az elképesztő számnak nagyjából egyharmada ötven év alatti, vagyis ők Irak és Afganisztán fiatal veteránjai. Tragikus, de az ország hadirokkant-kórházai sokszor nem tudják időben biztosítani a szükséges ellátást, így kénytelenek heteket várni a segítségre.
Néha látom ezeket a fiatal veteránokat az előcsarnokban, ahogy ott ülnek magukba roskadva a kerekesszékükben, és eszembe jut, hogy mi mit éltünk át évekkel ezelőtt. Együttérzek velük. Bár sok-sok év választ el minket, testvérek vagyunk.”

Hurricane Street
Írta: Ron Kovic
Akashic Books 2016
240 oldal