Egy tengerészeti pilóta visszaemlékezése

Ahogy a vízi háborúval kapcsolatos típusismertetőben is olvasható, ezekben a műveletekben nemcsak hajókat és kétéltűeket, hanem repülőgépeket is alkalmaztak. És az egyik visszaemlékezés-gyűjteményben találtam egy érdekes memoárt, melyben egy pilóta mesél arról, milyen volt a Mekong-deltát a levegőből látni. Kit Lavell az amerikai flotta 4. könnyű támogató századában szolgált 1971 augusztusától 1972 áprilisáig, és beszámolójában a bevetések mellett sok másra is kitér.

Vietnamban a tengerészet egyetlen szárazföldről üzemeltetett alakulata a 4. könnyű támogató század volt. Kétmotoros, turbólégcsavaros OV-10-eseken repültünk, melyeket elsősorban megfigyelésre használtak. Rakétákkal és bombákkal fegyverezték fel őket közvetlen légi támogatási feladatokhoz.

A századunk 1969-ben alakult. Eredeti feladata a folyami járőröknek, vagyis a „barna vízi flottillának” nyújtandó közvetlen támogatás volt. Ők a Mekong vizein és mellékfolyóin működtek. A vietnamizálás már zajlott és a dél-vietnamiak irányították a műveleteket. És persze nem csináltak semmit. A hajókkal csak nappal voltak hajlandók kimenni és csak jó időben. Mi a lőszerszállító hajókat és a folyón felfelé induló konvojokat kísértük, de a saját akcióinkat mi magunk terveztük meg.

Támogattuk a dél-vietnami erőket és a hozzájuk beosztott amerikai tanácsadókat. Együtt dolgoztunk a szárazföldiekkel. Sőt, jómagam elég sok időt el is töltöttem velük a terepen, a rizsföldeken caplatva, mindenfelé a Mekong-deltában, hogy elsajátítsam az ő taktikájukat és eljárásaikat.

Egy légilovassági különítménnyel repültünk együtt. Ők helikoptereket használtak – LOH-6-os megfigyelőket, UH-1-es szállítókat és csatahelikoptereket, meg Cobrákat. Betagozódtunk közéjük és együtt csaptunk le a célpontokra. Mi fent maradtunk a magasban és ha ők bajba kerültek, szépen jöttünk és hoztuk a bombarakományunkat. Teljesen más volt ez, mint a sugárhajtásúak fedezete. Ők csak rövid időt tudtak a célkörzetben tölteni és nagyon pontatlanok voltak. Mi ehhez képest tíz méterrel a gyalogság feje felett repültünk. Sőt, sokszor, túl sokszor, a saját erőink közvetlen közelébe dobtuk a bombákat, mert lerohanták őket. Közvetlen légi támogatást így még senki nem csinált.

Teljes bombarakománnyal szerintem nemigen emelkedhettünk 1200 méter fölé. Felszállás után a célig tartó út felét is megtettük, mire elértük a kívánt magasságot, de gyakran az alatt repültünk. Néha szó szerint a lombkoronák felett. Állandóan repültünk, heti hét nap, nappal vagy éjszaka, megállás nélkül, úgy 1350 kilogrammnyi rakománnyal. Volt Gatling-gépágyúnk, négy géppuskánk, egy 20 millis gépágyú, meg más is. CBU-t, vagyis kazettás bombát is vittünk.

Az éles bevetéseim hatvan százalékát éjszaka csináltuk, főleg rossz időben, vagy a monszun-évszakban, vagy, ami még rosszabb, a száraz évszakban, mikor a parasztok felégették a termőföldjüket és a látótávolság 800 méter alatt volt. A rosszfiúk meg csak rossz időben jöttek elő. Rajtunk kívül más nem is szállt fel. Sokszor már a repülés és a cél bemérése is szörnyen nehéz volt, mert Dél-Vietnamban nem volt megbízható navigációs segédlet. A gépeink meg nem kaptak kifinomult tájékozódási eszközöket. Szó szerint az orrunk után mentünk és a felhők alatt kellett repülnünk. Ha a felhőalap harminc méter alatt volt, márpedig erre volt példa bőven, akkor alacsonyabban repültünk.

Tíz bevetésből nyolcszor tüzeltek is ránk. Mindig megtaláltuk a karabélylövedékeik nyomát a gépen. Néha nagyobb kaliberű fegyverekkel is összehozott a sors – egy ötvenes géppuska komoly károkat tudott okozni.

A rádiónkon keresztül a Delta egészét el tudtuk érni. Mondjuk az éjszaka közepén kaptunk egy segélyhívást. Az ügyeletes tiszt riadót fújt és riasztotta az összes legénységet. Mi a repülős kezeslábasunkban aludtunk, a gépek pedig elő voltak készítve, felszállásra készen álltak. Az elöl ülő pilóta bepattant a gépbe és a bal oldali légcsavart már indította is. A hátul ülő megkapta a koordinátákat, a rádiófrekvenciákat és közölték vele a feladat jellegét. Ő is beugrott és amint becsatolta magát, indult a jobb oldali motor is és jött a felszállás. A fegyverzetet élesítették és a riasztástól számított hatodik percben már a levegőben voltak. A deltavidék legtávolabbi pontja sem volt húsz percnél messzebb, vagyis nagyjából huszonöt perc alatt elérhettük a célkörzetet, hogy kisegítsünk valakit.

A sötétben lát az ember. A deltát csatornák szabdalják. Ismertem ott minden egyes falut, városkát, kunyhót, minden csatornát, minden folyóágat, minden patakot, mivel minden álló nap arrafelé repültem. Mindig próbáztattam magam, ez volt az én biztosítási kötvényem. Mert más navigációs segédletem nem volt: ismernem kellett a terepet. Egész sokszor mentünk ezért éjszakai gyakorlórepülésre.

Néha elrepültünk egy adott terület felett és tüzeltek ránk. Ilyenkor hívtuk a srácokat odalent, ők meg közölték, hogy melyik ellenséges alakulat volt az és sokszor engedélyt kaptunk a légicsapásra. Néha trükkösen csináltuk. Az egyik gép leoltotta a fényeit, a másik meg teljes kivilágítással leereszkedett és megvárta, míg tüzet nyitnak rá. Az elsötétített gép ekkor szépen bemérte az ellenséget és lecsapott rájuk.

A Mekong-delta mindig is afféle senki földje volt, különösen a nyugati fele, az U Minh-erdő. Ott mindig akadt néhány észak-vietnami zászlóalj és vietkong alakulatok. A főhadiszállásuk is ott volt. A dél-vietnami kormány éveken át nem küldött oda egységeket. Aztán ez megváltozott. A 9. és a 21. VKH-hadosztályt vetették be. És sokszor akadt ott dolgunk, mikor légi támogatásra volt szükségük.

Sűrű őserdő. Lényegében áthatolhatatlan volt. De nagy részét lombtalanították addigra a levegőből és a B-52-esek is bombázták a vidéket. A talaj fel volt túrva, kráterekkel teleszórva, úgy nézett ki, mint a Hold felszíne. Hihetetlen mértékű volt ott a pusztulás, fentről, a levegőből nézve is elképesztő. Úgy értem, próbáltam egyszerűen elképzelni, hogy mennyi bombát dobhattak le ide.

De mi is sokat repültünk, állandóan. Valamikor ’71 szeptemberében részt vettünk egy jelentős hadműveletben az U Minh-erdő felett. Volt akkor egy 168 órás szakasz, amikor nem csináltunk mást, csak hívás alapján támogatást végeztünk. A 21. VKH-hadosztály megütközött több vietkong és észak-vietnami zászlóaljjal. Véres harcot vívtak. Felszálltunk, végigcsináltuk, visszaértünk, jött az újratöltés, újrafegyverzés és indulás vissza – közben még a motort se állítottuk le. A harmadik bevetés és úgy három órányi akció után jött a pihenő, lefeküdtünk hát. Úgy négy óra alatt minden pilóta sorra került, akkor megint mi jöttünk. Ezt csináltuk egy hétig. A gépeink komoly sérüléseket szereztek és hihetetlen mennyiségű rakományt szórtak le. Akkor rekordot állítottunk fel a Vietnamban szolgáló légi alakulatok között: mi végeztünk a legtöbb ellenséggel a levegőből [KBA: kills by air].

Sok vietnami, aki nem is tudott angolul, két szót akkor is össze tudott rakni: „fekete pónik”. Mi voltunk a fekete pónik. A dél-vietnami alakulatok sosem hívták a saját légierejüket. Nem bíztak bennük, mert pontatlanul dobták a bombáikat, ezzel a saját katonáikat ölték meg. Sugárhajtásúakkal, meg légcsavaros Skyraiderekkel repültek. Nem mondhatnám, hogy rossz pilótáik voltak, mert kiváló repülősök is akadtak köztük. De nekünk ez egyéves turnust jelentett, vagyis ennek megfelelő számú bevetést repültünk. Nekik erről szólt az egész életük. Éveken át repültek, több ezer bevetést. De egyikükben sem volt meg az igazi elkötelezettség. Mindig jött a következő nap, a következő akció. Nem repültek éjszaka vagy rossz időben, csak jó időben. És sokszor a hétvégéket is hanyagolták. A kis megfigyelő gépeikre ilyenkor felpakolták a családot és elugrottak Da Latba egy kis piknikre.

Egyszer olyan alakulatot támogattunk, akik egy szabad tűz-zónában harcoltak. Nem tudtuk, milyen célpontról van szó és a célpontokat sokszor a tartományi főnök jelölte ki, ha az ottaniak mondjuk nem fizették az adót, vagy ilyesmi. Szóval fedeztük őket, miközben szó szerint letaroltak egy falut. A megfigyelő helikopterekről gránátokat hajítottak be az épületek ablakain és lelődözték az állatokat. Mi 350 méteren lebegtünk és vártunk, hátha valaki tüzet nyit rájuk, közben hallgattuk a rádióforgalmazást. Teljesen elképedtem és mindezt látva rádöbbentem, hogy nincs itt semmiféle katonai cél. Senki nem nyitott rájuk tüzet. Állítólag a Vietkong felvonulási területnek használta a környéket vagy ilyesmi, ezért „vietkong falunak” minősült. Minket meg arra kértek, dolgozzunk meg néhány célpontot. Azt válaszoltuk, hogy vészesen fogy az üzemanyagunk és szépen elhúztunk onnét.

Egyszer majdnem hadbíróság elé kerültem. Karácsony vagy valami más ünnep volt, és odalenn, a földön egy dél-vietnami egységet csúnyán eltángáltak, én meg nem kaptam senkitől bevetési engedélyt. Szóval a saját szakállamra végeztem légicsapást. Rossz idő volt és hevesen tüzeltek ránk, de megmentettük a srácokat, akiket végül nem tudtak lerohanni.

Visszaértünk a bázisra és a parancsnok arról beszélt, hogy felterjeszt minket valamire, nemsokára viszont már azt hallottuk, hogy Saigonba kell mennünk és szépen meggyőznünk a parancsnokságot arról, hogy miért ne állítsanak minket hadbíróság elé, amiért megszegtük a bevetési szabályzatot. Sikerült meggyőznünk őket. Néha meg kellett szegnünk a szabályokat, amik elég szigorúak voltak.

Viszont szerintem a szárazföldi haderő rendszeresen megsértette ezeket. A helikoptereik közelebb voltak a talajszinthez, sokszor gránátokat dobáltak le róluk, csak hogy történjen valami. És biztos vagyok benne, hogy arrafelé szinte mindenkinek volt otthon fegyvere, még a civileknek is. Aki fegyvert tudott szerezni, annak volt. És ha a helyükbe képzelem magam, azt mondom, ha valaki belebegne a fák fölé egy helikopterrel és gránátokat hajigálna, még szép, hogy visszalőnék rá.

Profiként gondolok magamra. Akármibe is kezdek, a maximumot nyújtom. Így motiválom magam. Sokat tanultam, mindent tudtam a gépemről, a bevetésekről, a taktikáról, az emberekről. Ezzel foglaltam le magam. Munkamániás vagyok. Napokon át tudok nyüzsögni, alvás nélkül. Így, mikor nem repültem, a század egyéb ügyeit intéztem. Belefeküdtem a munkába és kevés szabadidőt engedélyezte magamnak. Mikor nem volt dolgom, ittam.

Mivel családos ember vagyok, a lakott területek feletti bevetések mindig aggasztottak. Mikor árvákkal dolgoztunk, sok olyan gyerkőcöt láttam, akik láthatóan a háború következtében sebesültek meg. És a hadifoglyok meg a saját akcióid következményei komoly hatással voltak rám. Már láttam a különbséget a pilóták és a többi harcoló között. A repülők más szemszögből látják a háborút. Ember és gép; egy jellegzetesen amerikai jellegzetesség, mivel elvállalsz egy kihívást, amit a gépek segítségével oldasz meg. És ez gépesített háború volt.

Idővel tele lett a bakancsom mindennel. Sok időt töltöttem egy Can Tho-i katolikus árvaházban. A vége felé minden szabadidőmet ott töltöttem. Valószínűleg többet is voltam ott, mint kellett volna és bizonyos feladataimat elhanyagoltam. De megismerkedtem a gyerekekkel. Az intézmény neve Gondviselés Árvaház volt. Négy vagy öt katolikus apáca dolgozott ott. A gyerekek száma 160 és 190 között váltakozott. Szívbemarkoló volt, amit ott láttam. Hetente 10-15 gyerek halt bele a betegségekbe vagy az alultápláltságba. De vittünk nekik egy rakás holmit, épületeket és létesítményeket húztunk fel, hogy segítsünk valahogy. Ettől nekem is elviselhetőbb lett az élet.

Ruhagyűjtést is szerveztünk odahaza az Államokban. A feleségem, Barbara ápolónő volt, ő is küldött csomagokat. A flottánál ismerkedtem meg vele, mikor a repülőoktatást végeztem. Volt egy gyermekünk, aki 1970 februárjában született, és nehéz dolog otthon hagyni egy másféléves gyereket. Mikor összeházasodtunk, a feleségem még vezetni sem tudott.

Szörnyen sokat gondoltam a családomra. Az agyam hátuljában mindig ott kattogott, hogy önként jelentkeztem a szolgálatra. Nemcsak hogy önként jelentkeztem, de tettem róla, hogy ehhez a századhoz kerüljek. Sokszor megkérdőjeleztem ezt a döntésemet. De több oka is volt, hogy így döntöttem. Például, mert imádok repülni, ez egyfajta abszolút próbatétel, vagy olyan dolgokért, amit bármelyik férfi megért. Egy nő nehezebben tudná ezt felfogni, különösen egy feleség, mikor a férje egyedül hagyja.

Barbara nagyon feldúlt volt, de amennyire lehet, elfojtotta magában, mert tudta, milyen hatással volna rám. Nem is beszéltünk róla. Csak indulás előtt egy héttel láttam neki az előkészületeknek. Intéztem a csekkfüzetet,  számlákat meg a többit… mert nem akartunk ezzel foglalkozni, amíg nem volt feltétlenül muszáj. Aztán két héttel a behajózás előtt elkezdtem őt vezetni tanítani. Nem volt hozzá türelmem. Repülőoktató voltam, de őt nem tudtam megtanítani vezetni. Szóval végül beírattam egy autósiskolába.

Nagyon nehéz dolog, ha kettészakad egy család. Odahaza a feleségek összetartottak, és mikor egy pilóta odaveszett vagy baleset történt, a főparancsnok felesége és néhány másik felhívták egymást és összegyűltek, hogy kicsit felvidítsák egymást.

Én igyekeztem magam lekötni, hogy a honvágy ne zavarjon. A tudat, hogy még hónapokig nem mehetsz haza, nagyon lelomboz, így magadat kell motiválnod. El kell merülnöd a tennivalóidban, máskülönben… Egyszerűen nem engedheted meg magadnak a honvágyat. Magad miatt kell aggódnod. Ha éles bevetésre kell felkészülnöd, az már önmagában külön feladat és ha közben a család jár az eszedben, az kihat a teljesítményedre.

Az első éles bevetésemen a Can Tho-i Miss America-fellépést kellett a levegőből biztosítanom. Úgy hatszáz méteres magasságon köröztünk és hívást kaptunk, hogy a peremsávon becsapódott néhány lövedék. Én akkor hátul ültem, elöl pedig egy teljesen zakkant srác. Annyit mondott: – Ott vannak lent. Most figyelj! – azzal lekapcsolta a fényeket és zuhanórepülésbe vitte a gépet, miközben a fellépés alig pár száz méterre tőlünk folyt.

Zuhanás közben visszakapcsolta a fényeket. Alig kilencven méteren voltunk és tüzet nyitottunk a csöves fegyverzettel. Hirtelen tüzelni kezdtek ránk. A zöld fényjelzők szó szerint átzúgtak a fülkén, két helyen is áttörve az üvegezést. Ekkor repültünk úgy ötven méteren. A társam levette a gázt, ami a repülési sebességet csökkentette, vagyis jobban kitett minket az ellenséges tűznek, ugyanakkor nekünk is több időnk maradt, hogy megszegecseljük őket. Lőni kezdett a géppuskákkal és megszórta a körzetet. Még néhány ilyen rácsapást csináltunk. Több fényjelző nem is érkezett. Leszedte őket.

Mikor felénk villantak a lövedékek, rendesen megijedtem. Nehéz elhinni, hogy van ott valaki, aki meg akar ölni, de idővel belejön az ember. Különösen, ha a gépet is eltalálják.

Mikor pilótákkal beszélsz, egészen más nézőpontból látod a háborút. Ezért boldogultak a mi pilótáink olyan jól. Olyan emberekről van szó, akik magasan képzettek, tanultak, általában nagyon is hazafiasak és nem kérdőjelezik meg az utasításokat vagy a helyzetüket. Az én esetem is ilyen volt, leszámítva, hogy én odalent éltem, a vietnamiak között, láttam, mi történik és szerintem a bajtársaim érzékenyebbek voltak minderre, mint a Thaiföldön szolgáló B-52-es pilóták.

Behajózás előtt voltak fenntartásaim a háborúval kapcsolatban és mikor aztán több vietnamival elbeszélgettem, nagyon kiábrándultam az egészből. De tettem, amit tennem kellett, mert muszáj. Olyan ez, mint mikor egy focicsapatban játszol. Ha nem adsz bele mindent, hanem visszafogod magad, akkor sérülsz le. A dolog lényege, hogy pörgesd fel magad. Így álltam hozzá. Meg aztán sokan számítottak rám, nemcsak a kötelékpárom és a századbéli bajtársaim, hanem azok is, akik odalent harcoltak.

Az átlagpilóta számára az egész csak egy koordináta, egy magassági adat, egy távolság és egy gomb lenyomása. Mindezek annyira elvontak. Még a föld felől érkező légelhárító tűz is elvont. Magadra összpontosítasz. Megfosztod az ellenséget a személyiségétől, sőt, a civileket is. A háborút is. Mintha egy meccs lenne az egész, így tekintesz rá. Nehéz elképzelni, hogy odalent egy ember lapul, aki lő rád. És nem látod a bombáid hatását. De minél közelebb vagy a talajszinthez, annál jobban megváltozik mindez.

A visszaemlékezés Al Santoli Everything We Had – An Oral History of The Vietnam War by Thirty-Three American Soldiers Who Fought It című kötetéből (Ballantine Books, 1981) való.