Vándorful

Győzelem és vidámpark Észak-Koreában

2020. november 30. - VáNDor

Észak-Korea személyi kultuszát elnézve eddigre feltűnt egy különös minta. Minden valamire való épületen ott volt Kim Ir Szen és Kim Dzsongil képe, sokan az ő arcképükkel díszített kitűzőket hordtak, sőt az ő szobraikat ezen a napon az egész város éppen virágokkal terítette be. Ebben a múzeumban is minden róluk szólt, pedig ott van még a harmadik Kim, a jelenlegi vezető is. Ő vajon miért nem kap ekkora tiszteletet? Talán a nép szemében ő valamivel kevesebb mint két elődje? Vagy majd a halála után számíthat az apjáéhoz és nagyapjáéhoz hasonló rajongásra? Természetesen tudtam, kit kell megkérdeznem erről, és Kim is megérezhette, hogy megint valami kellemetlen kérdést találtam ki számára. Láttam rajta, hogy erre nem volt kész válasza.dscf8220_1.JPG

Előző rész

Kim zavara csak egy pillanatig tartott és tapasztalt idegenvezetőként ezt is ügyesen leplezte. Elmondta, hogy a jelenlegi vezetőt is nagyon szereti a nép, de inkább csak úgy, ahogyan egy sikeres és közkedvelt kortárs politikust szokás. Ezzel szemben az előző két vezető -, az „örökös elnök” címmel rendelkező, államalapító Kim Ir Szen és az „örökös legfőbb vezető” címmel rendelkező Kim Dzsongil -  érdemeit már történelmi skálán lehet méltatni, ezért tűnhet úgy, hogy nagyobb tisztelet övezi őket.

Mindhármukat nagyon szeretjük, összehasonlítani őket kicsit olyan érzés, mintha arra kérnél, hogy a szüleim közül válasszak kedvencet – mondta Kim. Ahhoz pedig, hogy megértsd miért szeretjük őket ennyire, ismerned kell a történelmünket. Mármint nem azt a verziót, amit esetleg nyugaton már hallottál, hanem a valódit – kezdett bele Kim és a mesélés közben itt-ott a kiállított képek felé bökött illusztráció gyanánt.

A történet 1910-ben, a japán megszállással kezdődött, az előtt egy egységes és erős, Phenjan központú Korea foglalta el a Koreai-félsziget egészét. Ezután a japánok tűzzel-vassal irtották a nyelvünket és hagyományainkat, civileket mészároltak le és tömegeket deportáltak kényszermunkára. A háborús bűnök sorozata végül a szigetország második világháborús kapitulációjával ért véget, de a rövid időre felszabadítónak tűnő USA ugyanazzal a lendülettel kísérletet tett Korea megszállására is. A délről támadó imperialista amerikaiak seregét csak a szovjetek segítéségével tudtuk mi, független koreaiak innen északról visszaverni. A háború hivatalosan még mindig tart, de az amerikaiak július 27-én fegyverszünetet ajánlottak, ezért tartjuk ma a győzelem napját

– mondta Kim, miközben egy igényesen elkészített forgó makett közepére érve végignézhettük a győzedelmes szülőföld-felszabadító háború megviaszbábúsított rekonstrukcióját.

Kim Ir Szen vezetésével Korea végre szabad – igaz megcsonkított - országként születhetett újjá. Neki köszönhetjük, hogy fennmaradt a 3000 éves kultúránk is. Nézd csak meg, mivé züllesztette Amerika ezt a kultúrát azokon a területeken, amiket elfoglalt, bábkormányt ültetett és amit cinikusan Dél-Koreának nevezett el! Kim Ir Szen ráadásul létrehozta a világ legjobb politikai ideológiáját, az egyenlőségen, önellátáson és a népek önrendelkezésén alapuló dzsúcsét. Ezt a rendszert vitte tovább a fia Kim Dzsongil, és ezt képviseli a jelenlegi vezetőnk Kim Dzsongun is. Értheted tehát, hogy nélkülük mi sem lennénk senkik.

dscf7955_1.JPGA győzedelmes szülőföld-felszabadító háború szobra

Bólintottam, de közben nem tudtam megállni, hogy ne a „Nélküled mi sem vagyunk” (angolul Without you there is no us) című könyv jusson eszembe, amit egy észak-koreai menekült írt és aminek a címe egy népszerű propagandaénekre utal. Gondolataimat ki is mondtam (mínusz a könyv), és Kim megerősítette, hogy az tényleg egy népszerű dal és ha legközelebb valamelyik nyilvános utcai hangszóróból meghallja, szól nekem.

Ezután az amerikai haditengerészet egyetlen máig fogságban lévő hajója, az USS Pueblo felé vettük az irányt. Ironikus módon pont itt futottunk össze azzal a csoporttal, amelyik ugyanazzal az utazási irodával jött mint mi, csak vonat helyett repülővel. Mivel amerikaiak akkoriban csak légi úton léphettek be ide, az a csoport szinte kizárólag belőlük állt, habár ezt az alapján is könnyen kitalálhattam volna, amilyen arccal hallgatták a háború észak-koreai nézőpontból előadott verzióját. Amikor az ő idegenvezetőjüknél érdeklődtem, hogy mégiscsak mit gondol az amerikaiakról, megjósolható választ kaptam. A koreai népnek nincs baja az amerikai néppel csak a korrupt vezetőikkel, kapitalista rendszerükkel és imperialista külpolitikájukkal – mondta.

Hamarosan visszaszálltunk a buszba. Kim néni bemondta, hogy ebédelni megyünk, majd ennek apropóján a „jó étvágyat” kifejezéssel folytatta a buszos nyelvtanfolyamot. Az étterem alsó szintjén egy alkoholos italok árulására szakosodott bolt volt és mivel sosem láttam még észak-koreai italokat, a megérdemeltnél nagyobb érdeklődéssel álltam neki nézelődni. Ha rajtam múlik, le is fényképeztem volna mindent, ezzel lekésve a fél ebédet, de az első néhány kattintás után rám szóltak, szóval időben asztalhoz ülhettem. A reggelivel ellentétben ezek a fogások végre olyannyira helyinek bizonyultak, hogy máig nem tudom, mit ettem.

dscf7986.JPG

dscf7985.JPG

dscf7984.JPGAz észak-koreai ebédünk

Kifelé is keresztülmentünk a kisbolton, de már nem hozott izgalomba, mert ekkorra már tudtam, hogy a következő állomásunk egy valódi bevásárlóközpont lesz. Amikor megérkeztünk, Kim néni elmondta, hogy egy friss szabály értelmében, az egész országban egyedülálló módon ebben a szupermarketben akár pénzt is válthatunk és észak-koreai wonnal vásárolhatunk is. Ki is használtam az alkalmat és beváltottam 20 eurót.

A „szupermarket” leginkább azokra a többemeletes, fröccsöntött műanyagtálak és gagyi tornacsukák jellegzetesen kellemetlen szagától körbelengett Ázsia Centerek hangulatára hajazott, amikből itthon is van jópár. Sosem hallott márkajelekkel díszített tévéktől, ruhákon keresztül élelmiszerekig mindent lehetett itt kapni, egy pillanatra mindannyian újra a kapitalista nyugaton érezhettük magunk. A legnagyobb különbség az volt, hogy a múzeumhoz hasonlóan, itt sem lehetett fényképezni. Kim elmagyarázta, hogy azért nem, mert a koreaiak ízléséhez (na meg az önellátáson alapuló dzsúcse ideológiához) képest itt túl sok kínai termék van amit, be kell látnia, kicsit mindannyian szégyellenek.

dscf7977.JPG

dscf7979.JPG

dscf7987.JPGEzeket a képeket még az étterem melletti kisboltban készítettem, ahol kevésbé volt tilos fényképezni, de ezeken is létszik, hogy sok a kínai termék

Ezek után már én is csak olyan rágcsálnivalókat vettem, amiken egyértelműen nem kínai, hanem koreai krix-kraxok voltak: néhány zacskó rizs-csipszet, ilyen-olyan kekszeket meg egy bizonytalanságot keltően élénk narancssárga színű bort is, amit azóta sem mertem kibontani. A maradék wonom egy részével Kim nénihez fordultam és megkérdeztem, hogy fel tudná-e nekem ezeket valahol úgy válltani, hogy minden címletből eltehessek egyet emlékbe, ha cserébe a maradékot megtarthatja magának. Annak ellenére, hogy alig fél órával ezelőtt mondta el nekünk, hogy a bolton kívül nem használhatjuk a helyi valutát és ki sem vihetjük az országból, gyorsan ráállt az üzletre.

dscf7993.JPGA szupermarket ahol külföldi is válthat pénzt

Ezután Kim Ir Szen szülőházához buszoztunk. Ez a hely összezavart. Korábban azt tanultam, hogy az észak-koreai folklór a nemzet szent hegyének lábához és egy dupla szivárvány alá helyezi a vezető születésének helyszínét. Kim kijavított: az első vezető, Kim Ir Szen itt született, a főváros mellett, aztán amikor a Paektu-hegy környékén teljesített katonai szolgálatot, akkor ott született az ő fia, Kim Dzsongil. Viszont a dupla szivárványos részt nem tudja, hogy honnan vettem, mert ő maga nem hallott róla soha.

A tájházakra emlékeztető szalmatetős vályogházikókat ezen a napon virágcsokrok és helyi csoportok vették körül. A hely rövid bemutatása után alkalmunk nyílt egy közeli kút vizéből néhány lopótökkel merítve inni, majd egy jégkrémárus készletéből is mintát vettünk.

dscf8012.JPG

dscf8020.JPG

dscf8007.JPGKim Ir Szen szülőháza

Ezután visszaültünk a buszra, majd egy ponton meglepetés-szerűen átszálltunk a metróra. Ez eredetileg benne sem volt a programban, de mindannyian nagyon örültünk a ritka lehetőségnek. A phenjani metró sok érdekessége közé tartozik, hogy a megállók nevei nem a földrajzi helyzetükre utalnak, hanem olyan forradalmi jelszavakat tükröznek, mint egyesítés, fényesség, győzelem vagy édenkert. Mi az újjáéledés megálló mozgólépcsőin ereszkedtünk le a világ legmélyebb metróalagútjába, ahova leérve a vele kapcsolatos másik szuperlatívusz (a világ egyik legszebb metrója) jogosultságát is könnyen beláthattuk. Az állomás gyönyörűre festett falai és szobrai között vártuk az érkező szerelvényt, miközben a helyiek (és a koreai tudását titkoló csoporttag) az állomás közepére kitűzött nyilvános újságokat olvasgathatták.

dscf8056.JPG

dscf8124.JPG

dscf8083.JPG

dscf8101.JPG

dscf8105.JPG

dscf8115.JPGÉletképek a phenjani metróból

A metrókocsiban olyan közel kerülhettem a helyiekhez, amiről reménykedni sem mertem. Egy alkalommal még az ülőhelyemet is átadtam egy néninek, aki kedves mosollyal viszonozta a gesztust. Végül a „diadal” elnevezésű megállóban jöttünk fel a felszínre, amely megállónak a neve azért annyiban mégiscsak tükrözi a földrajzi helyzetét, hogy itt található a diadalív.  A párizsihoz képest, az itteni verzió 10 méterrel magasabb, ezt a részletet pedig egy észak-koreai sem felejtette el kihangsúlyozni.

dscf8128.JPGA világ legmagasabb diadalíve

De nem csak a diadalíven akadt meg a tekintetünk. A téren díszes ruhákba öltözött tömeg készülődött a győzelem napi ünneplésre, az egyetemisták táncára. Mögöttünk a Kim Ir Szen stadion határolta a teret, amellett pedig a Moran-hegy magasodott. Mielőtt elvegyültük volna a tömegben, felsétáltunk a hegy tetején álló takaros kis pagodához. Ez a hely egyébként valami olyasminek tűnt, mint ami nálunk a Gellért-hegy. Belvárosi fekvés, szép kilátás és sok jókedvű kiránduló – egy alkalommal még kuncogva szelfizgető lányokat is láttam. Egy táncoló csoport mellett is elhaladtunk, de csaknem egy hónapnyi kínai utazás után nem volt már ebben számomra semmi különleges. A Távol-Keleten népszerű dolog a szabadtéri csoportos táncolgatás.

dscf8165.JPGA Kim Ir Szen stadion

dscf8153.JPG

dscf8151.JPG

dscf8155.JPG

dscf8149.JPG

dscf8146.JPGA moran-hegyi pagoda és a kilátás róla

Mire visszaértünk a térre, az már szinte tele volt. Mögöttük egy autóból éppen a helyi tv riporterei szálltak ki és szerelték össze a készülékeiket. Hamarosan megszólaltak a mikrofonok, a hallgatók alakzatba rendeződtek, majd beindult a zene. Miután az első néhány szám lement, nekünk is lehetőségünk volt csatlakozni és annak ellenére, hogy én normál esetben a táncparkettől távol érzem kényelmesen magam, ki nem hagytam volna az alkalmat, hogy megtáncoltathassak egy-két észak-koreai lányt.
dscf8138.JPG

dscf8185_1.JPG

dscf8186.JPG

Ünneplő egyetemisták Phenjanban

A számok egyre csak követték egymást, egy idő után kezdtem belefáradni. Nem volt ezzel másképp a csapat másik két magyarja sem, megbeszéltük tehát, hogy engedélyt kérünk Kimtől arra, hogy körbejárhassuk a teret. Meglepő módon Kim csont nélkül beleegyezett, szóval a szabadság egy torz észak-koreai verziójának a furcsa érzésével elindultunk, és a tér másik oldalán betértünk valami kocsma-féleségbe. Az itt üldögélő helyiek nem is nagyon szántak ránk sok figyelmet és könnyűszerrel fizettünk wonnal a sörökért.

Viszonylagos szabadságunknak aztán Kim jelzésértékűen megrajzolta a határait, hamarosan ugyanis nem más, mint ő maga lépett be a kocsmába. Persze továbbra is olyan lazán állt mindenhez mint eddig, szóba sem hozta, hogy nem lett volna szabad helyi valutával fizetünk, de azért a tény, hogy egy tömött téren ilyen gyorsan ránk talált, kicsit ijesztő volt. Megemlítette, hogy lekéstem a számomat, a „Nélküled mi sem vagyunk” pont az előbb ment le. Később csatlakoztunk a csoporthoz, és a tér melletti Kaesong vidámpark bejárata felé indultunk.

Nem volt ez valami hatalmas hely, de a legklasszikusabb játékok és játékgépek megvoltak, sőt lehetett kapni hamburgert, hotdogot és popcornt is. A legtöbben dodzsemezni mentek, én inkább egy zavarbaejtően rakétákra emlékeztető kocsikkal működő hullámvasútra és a szabadesés toronyra váltottam jegyet. Utóbbira csak mi hárman magyarok szálltunk fel a csapatból. Amikor a torony tetejére értünk és összeszorított fogakkal vártuk a zuhanást, nem történt semmi. Épp aggódni kezdtünk, hogy az itt olyannyira megszokott áramszünet lehet talán az oka, amikor egy bő perc várakozás után hirtelen mégis beindult a szerkezet.

dscf8236.JPG

dscf8227.JPG

dscf8225.JPG

dscf8218.JPG

dscf8217.JPGPhenjan legmenőbb vidámparkja

Amikor leszálltunk azt mondták, hogy nem áramszünet volt, hanem a játék figyelmes kezelője észrevette, hogy külföldiek ültek fel a szerkezetre és azt találta ki, hogy időt ad nekünk, hogy kigyönyörködjük magunkat a kilátásban. Nem tudom mennyire lehetett így, mindenesetre a kilátást tényleg kiélveztük, köszönjük szépen.

dscf8222.JPGA szabadesés torony, amikor éppen rendeltetésszerűen működik

Ezután vacsorázni mentünk, ami még az ebédnél is autentikusabb volt, mert ebben az étteremben helyiek közé ülhettünk le. Pont Kim mellé kaptam helyet és el is kezdtem érdeklődni tőle afelől, hogy milyen itt a helyiek élete. Végül valahogy oda lyukadtunk ki, hogy elmagyaráztam neki, hogy Észak-Koreán kívül bármerre utazok mindig helyieknél szállok meg, sőt az ő életük sokkal jobban is érdekel, mint bármely látványosság. Nem tudom, hogy csak tettette-e vagy tényleg nem értette meg a koncepciót, de hiába magyaráztam el neki a teljes felfogásomat az utazásról, ő továbbra is kitartott amellett, hogy a helyiek élete mindenhol ugyanolyan érdektelen és a megismerésük sehol sem külföldieknek való program.

Amikor a vacsora után visszaszálltunk a buszba, már sötétedett. Áthajtottunk a folyón majd egy forgalmasnak tűnő parkolóban megálltunk. Kiszálltunk és miközben Kim néni eligazítást tartott, én megint egy kicsit távol kóboroltam a csoporttól. Ezalkalommal nem vették ezt annyira lazán mint világosban: idegesen kiabáltak, hogy azonnal jöjjek vissza. Aztán csoport megindult én pedig egy kicsit szégyenkezve kullogtam pár lépéssel mögöttük lemaradva.

Ahogy közeledtünk a győzelem napi ünnepség főattrakciójának a helyszínéhez, úgy sűrűsödtek körülöttünk az emberek is. Nemcsak rengeteg helyit, de más turistacsoportokat is láttam itt-ott. A folyó túloldalán a két vezér kivilágított szobra látványos hátteret adott a hömpölygő tömegnek. Megpróbáltam lefényképezni, de a sötétben ez nem volt olyan egyszerű, sokadszorra sikerült csak. Amikor úgy éreztem, hogy talán túlságosan is lemaradtam a csoporttól, kocogni kezdtem, könnyen utolértem őket. A baj csak az volt, hogy ez nem az én csoportom volt. Visszafordultam, és kétségbeesetten keresni kezdtem a tömegből kilógó külföldi formájú fejeket, de a sötétben nem láttam túl messzire. Közben elkezdődött a műsor, győzedelmes indulók zaja töltötte be a zsúfolt partszakaszt. Percekig cikáztam ide-oda, de egyik irányban sem találtam semmi megnyugtatót, ezért inkább én is átadtam magam az ünneplésnek.

Folytatás: Szigorúan ellenőrzött vonalak

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorful.blog.hu/api/trackback/id/tr116307102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása